A SZIVÁRVÁNY ÚTJÁN
Kristóf még csak akkor várta ötödik születésnapját, amikor egy alkalommal Nagypapáéknál nyaralt. Gyönyörű nyár volt! Apró kezét nagyapó tenyerébecsúsztatta, akinek hatalmas kérges tenyere majdnem a gyermek könyökéig ért.Mindennap nagy sétákat tettek a kertben, és tüzetesen megvizsgálták az ott található növényeket.
-Megint nőtt az uborka! - ujjongott Kristóf.-Akkor estefelé szedünk belőle a Maminak – mondta nagypapa. -Szereted a kovászos uborkát?
-Nem tudom - ismerte be férfiasan a gyermek.
Ezután végigsétáltak a gyümölcsfák alatt, és megállapították, hogy acseresznyefáról lassan le lehet szedni a seregélyhálót, hisz már csak mutatóban van rajta néhány túlérett gyümölcs, melyeket meg is kóstoltak.
-Ilyenkor a legfinomabb, de ezt a seregélyek is tudják. Nézd csak, hogy leselkednek a nagy diófáról.
Megnézték az almafákat, nagypapa elmagyarázta, hogy némelyik alma miért nagyobb mint a többi, mások miért pirosak. Miért lehet, a nyári almát már megkóstolni, és mikor lesz jó a többi. Szerencséjük volt, az egyik szilvafán Kristóf meglátott egy hatalmas zöld sáskát, amelyet Papa sikeresen nyakon csípett. A kisfiú soha nem látott még ehhez hasonló teremtményt, ezért nagyapa mesélt róla. Elmondta az egyiptomi sáskajárás történetét, és a Romániában nem túl régen előfordult inváziót is megemlítette.
-Ha bementünk, elaltatjuk éterrel, és feltűzöm neked egy gombostűre – mondta nagypapa.
-Az nem fáj neki?
-Nem, csendben elalszik, és legalább nem hívja meg ide a rokonait.
A gyermek ámuldozott a mérhetetlen sok szilván, amelyek majdnem letörtékmár az ágakat.
-Egy-két hét, és ezt is lehet szedni, mert korai fajta – örvendezett nagypapa.
Megnézték az illatos sárgabarackokat, a hatalmas szemű mandulát, meg a hatvan éves körtefákat is. De nagyapa, minden fája közül a nagy diófára volt a legbüszkébb.
-Van már, talán nyolcvan-kilencven éves is, még édesapám ültette..
Aztán végigsétáltak a gyümölcsös szélére telepített virágoskert mellett, amelyik az öreg minden tiltakozása ellenére került a fák szélére. Mindig azt mondja, hogy van elég hely a portán, legyen másutt a virágoskert. Hát volt is! Szinte minden tenyérnyi terület teli volt virágokkal. Mami szerint virág mindenhova kell, így tud szedni mikor a temetőbe megy.
-Miért visz mindig virágot Mami a temetőbe, úgyis hamar elhervad, és másikat kell vinni?
-A virág illatos, szép, és őseink lelkei mindig a szép dolgok felett lebegnek.
-És lehet találkozni a lelkükkel?
-Hát azok a lelkek bennünk is itt vannak – igyekezett megmagyarázni nagyapa Mindig, minden cselekedetünkben részt vesznek , ezért naponta találkoznak velünk. Aztán meg, vigyáznak is ránk. Imádkoznak, hogy minden dolgunk jól menjen, hogy ne érjen baj bennünket, szerencsések legyünk – mondta az öreg, de kifogyott belőle a meggyőződés, és arra gondolt nem kezd olyan dolgokról mesélni, amelyeket nem tud jól befejezni.
-Akkor a kertre is vigyáznak, hogy szépen nőjön minden?
-Persze! Az ősök szelleme itt lebeg a kert fölött, és a mi munkánkat is segítik. Amit és ahogy őseinktől tanultuk, azt, és úgy csináljuk, hogy minden szép és jó legyen.
-Hűha! -Kristóf elgondolkodott. - Akkor miért kell permetezni, nem vigyáznak a szellemek? Meg a seregélyeket sem zavarják el...
-Ezt beszéld meg a Mamival, Ő majd pontosan elmagyarázza neked.
Aztán végignézték a virágoskertet, az illatos liliomokat, verbénákat, aszegélynek ültetett levendulabokrokat, és papa hangosan megállapította, hogy csodálatos dolog a természet.
-És az micsoda?
-Hát, a természet a világ egésze, melyben ember, állat növény, együtt találja meg a helyét. Figyeld csak azt a méhecskét, amelyik odaszállt a virágra. Felszippantja anektárt, abból méz lesz, amit majd kipörgetek, és télen finom mézünk lesz a teába.
-Hát a levendulát mire használják?
-Azt Mami egy zacskóba rakja, és be szokta tenni a tiszta ruhák közé, amitől jóillatuk van. Te is érezted már amikor tiszta ruhát veszünk elő. Igaz?
-Igaz. -ismerte el Kristóf, és szétmorzsolt egy levendulaágat újaival.
Abban a pillanatban hatalmas vízcsepp hullt kézfejére.
-Jaj! Letojt egy madár.
-Nem hiszem, -mondta nagypapa, valószínűleg eső lesz, induljunk befelé.
Amikorra a kert elejére értek, már egyre sűrűbb cseppekben esett az eső.
-Hogy lehűlt a levegő, csak nehogy jég legyen – aggodalmaskodott nagypapa.
Csuromvizesen értek be a lakásba. Mami azonnal átöltöztette Kristófot, papára pedig rákiáltott.
-Gyorsan csukd be az ablakokat a szobában, és engedd le a redőnyt.
De addigra már, mintha dézsából öntötték volna... Dörgött, villámlott, és olyanszél kerekedett, hogy a fák mélyen meghajoltak, mint a sarki boltos szokott mami előtt.
Nagypapa résnyi kukucskálót hagyott a redőny alatt, és odaült Kristóffal az ablak elé.
-Ne üljetek az ablak elé viharban! - mondta Mami.
-Ide nem esik be! - védte pozícióját Papa, de azért szorosabban ölelte magához Kristófot, aki az iménti zuhanytól még vacogott picit.
Aztán egy hatalmas dörrenés következett, majd még hatalmasabb recsegés-ropogás.
Kissé szűnni látszott az eső, ezért nagypapa kilépett a teraszra, és nézett hátra, a kert vége felé.
-Ez a nagy diófánk volt! - mondta amint visszajött.
-Te meg minek mászkálsz ki ilyenkor? - veszekedett Mami.
-Nem hallottad? Belecsapott a villám a nagy diófába...
Hirtelen ismét feltámadt a szél, és a háztető cserepei, meg az udvaron hagyott vödrök különös üveghangon kezdtek kopogni. Kristóf odasomfordált az ablakhoz, és ki akart leselkedni.
-Atyaúristen! Itt van a jég! -Kiáltotta Mami. Azonnal engedjétek le a redőnyt.
De Papa addigra ezt már magától is megtette. Ezután Kristóf számára szokatlan dolgok történtek. A nagyszoba ablakának egyik redőnyét kitépte a szél, és a zászlóként lobogóműanyagot, röptében szétforgácsolta a jég olyan apró darabokra, mint egyszéttépett újságpapírt.
A spejz és a fürdőszoba dupla ablakain betörte az üvegtáblákat a zöld falevelekkel keveredett piszkos sárga jég, és nagy kupacban megállt belül, az ablakpárkányon. A ház hátulja felől olyan hangok hallatszottak, mint amikor kőművesek kaparják a vakolatot.. A tető kopogott, mintha diót öntöttek volna ki egy óriási zsákból. Mami erősen szorította magához Kristófot, és a szoba legvédettebbnek tűnő közepére húzódott vele, egy kis székre.
-Drága jó Istenem segíts meg bennünket – imádkozott hangosan.
Kristóf nagyapjához fordult.
-Papa! Ilyenkor nem tudnak segíteni az ősök szellemei?
Mami még jobban szorította a gyermeket. -Hallgass kisfiam, hallgass...
Fél óra múltán lecsendesedett a vihar. Nagyapa kiment az udvarra, hogy megnézze mi maradt,Kristóf pedig faggatni kezdte Mamit.
-Papa azt mondta, hogy te fogsz mesélni az ősök szellemeiről. Most miért nem segítettek? Megharagudtak ránk? Lehet, hogy a sáska miatt? Még nem is altattuk el, oda tettem a sapka alá.
-Tudod kisfiam, Isten ilyenkor haragszik az emberekre. Nem a sáska miatt, nem. Az emberek néha sok gonoszságot követnek el.
-De ti nem csináltatok gonoszságot...Én sem! - mondta Kristóf meggyőződéssel.
Nagypapa jött be.
-A ház hátulján nem maradt egy tenyérnyi vakolat, az ablakok kitörve, minden növénynek vége, mázsaszám áll a gyümölcs a fák alatt. Még a faágakat is hosszában széthasogatta a jég. A zománcos vödreidet kint hagytad az udvaron, mind el lehet dobni. A kutya annyira fél, hogy ebben az életben már nem fog kijönni a házából. Nem maradt egy szál virágod. Amit szétvert a jég, azt most mossa el az eső. A nagy diófa szilánkokban...
Az öreg arcán végigfolyt egy esőcsepp, de úgy látszott, mintha a szeme sarkából indult volna.
Telefonálj a gyerekeknek, hogy vigyék haza Kristófot.
-Én is kimehetek? - kérdezte a gyerek.
-Még esik, Mamival kimehettek ide az ajtó elé, de hátra nem mehetsz.
Amint kiléptek az ajtón, azonnal szemükbe tűnt egy hatalmas szivárvány,
amely a kristálytiszta levegőben átívelte az egész látóhatárt. Kristóf még soha nem látott ekkora szivárványt, csak képeken. Tágra nyílt szemekkel nézte, és megkérdezte Mamitól.
-Ilyen az igazi szivárvány?
-Igen kisfiam, ezen a színes úton jön le a földre Isten szeretete, azt jelenti, hogy már nem haragszik az emberekre.
Hát..., jobb lett volna, ha már előtte sem haragszik. - mondta a gyermek, és bement, hogy a sapka alól szabadon engedje a sáskát.