ÉHSÉG

A háború után, sokáig még nem lehetett sült hurkát, meg kolbászt vásárolni a piaci sátraknál, de elég szűkén voltunk más kiadós táplálékoknak is, mint például a hús. Az ötvenes években divatos „beszolgáltatás” elvitte a felesleget is, meg a szükségeset is. A sátrak melletti rudakon, mégis lobogtatott a szél szárított marha-, sertés-, meg lóbeleket jelezve, hogy hunytak azért el állatok a vágási korlátozás ellenére is.
A város területén különböző begyűjtőhelyek voltak kijelölve, ezek felé indultak vödörrel, vagy zsírosbödönnel disznóvágás után azok a szerencsések, akiknek volt mit levágni és vitték a beadásra előírt zsírmennyiséget. A szomorú disznótulajdonosok úgy igyekeztek bosszút állni az államon, hogy kisütöttek az elhunyt sertésből mindent, bélzsírt, fülzsírt, talán még a szemét is, aztán azt vitték beadásra. A beszolgáltatási helyeken összegyűjtött sokféle zsírnak, később a boltban is olyan rettenetes szaga volt, hogy egy darabig leszoktatott kedvenc ételemről, a pirospaprikával és sóval feljavított zsíroskenyérről.
Sok-sok időnek kellett eltelnie. Aztán meg hiába lett volna zsír, nem kívántam volna meg a téglaporral hamisított színespaprikát sem.

De általában, akik valamilyen élelemmel kereskedtek, vagy akiknek mindig volt mit enni, azok irigylésréméltó emberek voltak abban az időben.

Az piaci árusok között állandóan ott kószált a helypénzbeszedő is, aki valószínűleg arra is be volt trenírozva, hogy figyelje, ki, mit árusít, mond, vagy tesz. A kofaasszonyok folyton alkudoztak vele, hogy jöjjön vissza dél felé a helypénzért, mert még nem volt vásárlójuk.
A tejpiac a Selyem utca Pesti út felöli oldalán a Táncsics iskolai főkaputól felfelé helyezkedett el, akármilyen hidegben is ott álltak a falusi asszonyok az asztalok mellett, és ujjatlan kesztyűkben markolták fel a túrót, amit olykor méretlenül, marékszám árusítottak.

Az iskolák közelsége miatt, minden esztendőben akadt néhány diák, aki a tejfölös vödrök között el akarta játszani a „Móra figurát”. Vagy beleejtették a tejfölös vödörbe az egy-hatvanért vásárolt „bucit”, - kis cipó volt - vagy kiették annak belét, és valamennyi tejfölt belemérettek a kis cipó üregébe, de nem tudtak érte fizetni.
A mesét azonban a parasztasszonyok is olvashatták, mert néha bepanaszolták a „leleményes” gyerekeket az iskola tanárainál.

(Most, majdnem hatvan évvel később, egy faluban lakom Móra Ferenc egyik unokájával, és mindig el akarom neki mesélni neki, milyen hatással volt az- általa csak Papaként emlegetett - író, ceglédi gyermekkorunkra.)

A friss vajat nagy melegekben, hatalmas zöld levelekre rakták. Mielőtt a piacra vitték, szappan alakúra és méretűre gyúrták, aztán favödrökben úsztatták, hideg vízben. Akkoriban a hűtőszekrény, még csak Amerikában létezett, Amerika meg még sokkal messzebb esett Ceglédtől, mint mostanában
Talán két kezemen meg tudtam volna számolni azokat is, akiknek jégszekrényük volt a városban. Abba viszont, hetenként egyszer friss táblajeget vittek lovaskocsival, gumikötényes emberek, akik végigkiabálták az érintett utcákat, hogy:
-Jegeeeees!
Mindig megengedték, hogy apró, letört darabokat csenjük el a lovas kocsik hátuljáról, amit úgy nyaldostunk, mintha fagyi lett volna. Akiknek nem volt jégszekrényük, néha azok is vásároltak egy-egy tábla jeget, és a kamrában, egy vödörbe rakták, a másliteres családi sör mellé.

Nyilas Lajos bácsi a cukrászmester, akkoriban még nem nyitotta meg boltját az Árpád utcán, ezért hetenként egy-két alkalommal megjelent háromkerekű „puttonyos biciklivel” a fagylaltos. A jármű kormánya előtt, egy óriási, jéggel bélelt láda volt, a jég között két fajansz-tégelyben fagylalt. A jégdarabok sós leve időnként be-belöttyent a tégelyekbe, amitől a húsz filléres fagyinak ravasz ízkombinációi keletkeztek. Felnőtt koromban, gyakran elgondolkodtam, miért kellett sózni a jeget?
A fagyiárús magas fehér cukrászsapkát viselt a fején és rettenetesen izzadt, mert a jéggel bélelt kocsit nehéz volt hajtani. Ha volt egy kis ideje, fanyelű csengőt rázogatott, mint az amerikai filmek itélethozói. Tölcsér nem volt, a fagyit egy kenőkanállal, négyszögletes ostyalapra kente és pici fa lapátkát adott hozzá.

A Táncsics iskola főkapuja előtt falusiak árulták az élő baromfit, néha egészen az Árpád utca sarkáig. A háziasszonyok egyik kezükkel magasra emelték a lábaiknál összefogott fiatal csirkéket, aztán a tolluk közé fújtak, hogy lássák mennyire sárga a bőrük.
Hol volt akkor még a tápos csibe?

CSUKOTT SZEMMEL IS...

Cegléd az illatok, a szagok városa volt, amelyek jól elkülöníthetően jellemezték a város egy-egy részét. A belvárosi reggelekre, a kisvonat füstje, a friss zöldség, gyümölcs, a halszag, az iskolák környékére a csomagolópapír és a tízórainak vitt alma illata, a háztartási bolt környékére a petróleum és a vegyszerszag volt jellemző. A Szabadság téri játszótér mellett, zöldre festett nyilvános WC. a kátrányszagot árasztotta, de szeptember-októberi hónapokban, a közhivatalok és az iskolák fáradt olajjal kezelt padlói is fertelmes bűzzel riogatták az épp odajárókat.
Aki a gyógyszertárak mellett haladt el, titokzatos illatokat szívhatott magába, amelyekből mindig kitetszett egy picit, a hűsítő mentalevélé. Nyaranta a kisebb utcácskák házai előtt virágoskertek ontották kábítóan édes illatukat. A Gerje-telep környékén az erjedt cefre szaga, nyári estéken meg az olajfavirág kábította az arra járókat. A Malomtónak, meg a futballpálya környékének mocsár és kacsaszaga volt, a temetők környéke pedig a buxus-bokrok átható szagával emlékeztetett a mulandóságra.

Későbbi májusokban, a vonatokról leszálló utasoknak soha nem feledhető egzotikus illatot jelentett a vasútállomás udvarában nyíló egyetlen magnólia bokor, ez azonban már csak évtized múlva került oda, hasonlóan az akkor még csenevész hársfákhoz.

A piac, nyáridőben egyedi szagot adott a környéknek. Akkoriban ugyanis még nemigen fordult elő, hogy valakinek személygépkocsija lett volna, tehergépkocsija pedig bizonyíthatóan senkinek sem volt, csak az államnak. Így aztán minden fuvart lovas kocsikkal bonyolítottak.

A Kőrösi úton volt a Volánt megelőző Tefu elődje, a Belsped. Tengernyi lovasfogattal járták a várost, a kocsikat Cegléden - megkülönböztetendő a parasztszekerektől - stráfkocsiknak neveztek a hozzá nem értők.
Ezek olykor, meg a sok falusi lovaskocsi - hetente kétszer, többszáz lóval - a piachoz tartozó utcákon „parkoltak”. A lovak egész nap abrakoltak, ganéztak, meg vizeltek. Arról fantáziáltunk akkoriban, ha a sok földbe szivárgott lópisi egyszer arannyá változna, Amerika beállhatna Cegléd mögé.

Délután megjelentek az utcaseprők, de a lótrágya és a lóhúgy szagot nem tudták összetakarítani. Minél melegebb volt, annál sűrűbb felhőben gomolygott az émelyítő „illat” amely elsősorban azokat szerencséltette, akiknek az ablakai a piacos utcákra nyíltak.

Azért mégsem volt ebből soha vérre menő csata. Egy-egy kisebb veszekedés után legfeljebb, a következő piackor nem az a termelő parkolt az ádázul védett területre, hanem egy másik. A lovakkal, meg a legyekkel, amúgy sem lehetett alkudozni!

Azt viszont bármelyik idős ember megerősítheti, hogy amint a piac befejeződött, már meg is jelentek az utcaseprők, vállukon - a bűzre teljesen ártalmatlan - szerszámaikkal. Hosszú nyelű seprőik végét, vasból készítették, amivel időnként felkapargatták amit a szerszám vesszős fele nem birt mozdítani. Aztán, ha befejezték a darabosabb szemét eltakarítását, néha jött a ház-, vagy bolttulajdonos és fekete karbollal – évekkel később klórmésszel - szórta be a szagtalanítani kívánt területet. Az ötvenes évek második felében, már locsolóautóval mosták a kövezetet.
A belőle spriccelő vízsugárban olykor mezítlábas gyerekek futottak a tartályos kocsi mellett, mögött, a koszos lé lefolyott az út két oldalára, lótrágya, széna, meg gyümölcsdarabok úszkáltak benne. A manapság mindenütt elterjedt „kulturszemét” még nem létezett, nem voltak nylonzacskók, üdítős üvegek, papírzsebkendők és sörösdobozok. Ezek mind a XX. szd. utolsó két évtizedének „áldásai”, és úgy tűnik, a XXI. század szemfedői lesznek.

A mellékutcában lévő házak falát akkoriban, sok helyen nem mésszel meg cementtel készült malterral kenték be, hanem agyagból meg törekből gyúrt sárral „tapasztották”. Sokszor előfordult, hogy a tapasztóanyagba törek és pelyva helyett, az utcán összeszedett lótrágyát gyúrták az asszonyok.
Magam is többször láttam, amint a lójárta utcákban végigballagott egy-egy idősebb asszony tragacsot, vagy kubikostalicskát tolva maga előtt. Ha aztán „lócitromra” bukkant, azt belelapátolta a vele lévő alkalmatosságba, otthon összegyúrta a mindenfelé fellelhető agyaggal, esetleg kályhakorommal beszínezte és felkente a falra.
Bár nekem már tanították az iskolában is, ők valószínűleg mit sem hallottak még a tetanuszveszélyről, amit a lótrágyával való érintkezés rejt magában. Vagy, csak nem törődtek vele?
Gyermekként jártam olyan ceglédi házakban, ahol még az épületek padlózata is döngölt sárga agyagból állt akkoriban, amelyet elég volt vizes kézzel átsímogatni és máris ki volt takarítva..

Jó tíz-tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtudjam, ez a fajta építkezési mód régebbi, mint az egész hazai kultúránk, a közel-, és távol keleti, valamint az afrikai népek kunyhóépítésének ma is ”alapköve” az állati trágya bármilyen visszataszítónak is találjuk ma már ezt az egészet.
Csak hát, az a távol kelet olyan messzi van, Cegléd meg akkoriban is igen közel esett hozzám.

ÉVSZAKOK

A nyarakat, sok nyáron át, klott gatyában töltöttem!
Nem úgy kell ezt érteni, hogy amint mások Görögországba, Abbáziába indultak, én meg klott-gatyába készültem, hanem az volt szinte fő ruhadarabom. Ez egyébként, amolyan este mosott, reggelre száradó, nyári, gyermek-egyenruha féle volt Cegléden is, meg - ahogy később megtudtam - az egész országban. Jártam vidékeken, ahol lányoknak is megszokott viselet volt.
Lábbelit főleg csak télen látott lábaim sarokrészén, őszre úgy megvastagodott a bőr, hogy akármilyen rissz-rossz tüske bele sem fúródott.
Télen pedig - mint majdnem minden gyereknek - reggelig, a sparhelt lehajtott sütőajtaján száradt felkunkorodott orrú cipőm. Abban jártam én is, abban az egy párban! Ha színházba készültünk, képes voltam órákig pucolni a szomszédban lakó cipész által ajánlott összes trükköt bevetve.

Micsoda telek voltak, te jó ég!
Az ötvenes évek elején -vagy a negyvenesek végén?- a járdáról ellapátolt hó kétméteres magasságban állt az út szélén tavaszig, mert abban az időben nem szállították még el a havat.
Friedrich bácsi a szódás, ilyenkor nem hordott ki szódát a lovaskocsival mert ahogy szokta volt mondani,
-Ebben a hidegben felrobbannak a szódásüvegek!
Valószínűleg mínusz 15-20 fok körül lehetett, de mi ennél hidegebbet még nem látott gyerekek, el voltunk szörnyedve a jégvilágtól. Mindennap újabb rémísztő történet kelt szárnyra környezetünkben, -olyasmi például, hogy a Kósáéknál reggelre megfagyott a víz az ásott kútban, vagy a Kernács néninek állva fagyott meg a kecskéje- ezeket hittük is nem is.

Egy reggel aztán láttam, amint a Kőrösi úti kanyarban a kis trafikkal szemben lévő használatlan épületből két, pokróccal letakart ember formájú valamit hoztak ki.
Kettőt! A fejük is le volt takarva. A mentőszolgálat, egy kocsival működött akkoriban, az állomás ott volt a Kőrösi úton, de valaki azt mondta, nekik már nincs szükségük rá.
Elég sokan álltunk sorba a szomszédos Tüzép-telepen, mindannyian láttuk. A felnőttek rám szóltak,
-Ne bámészkodj, ez nem neked való.
Arra gondoltam, hogy hatévesen tüzelőért sorban állni sem nekem való, de ezt nem mondtam meg akkor ott senkinek.
A négy négyzetméteres kis épületben egy titokzatos férfi lakott, a lányával. Szinte mindenkiről tudtam a belvárosban, hogy kicsoda, ők azon kevesekhez tartoztak, akiknek még a nevét sem ismertem.
A férfi 50-60 év közötti lehetett, a lánya talán 30 éves volt?
Abban az időben nehéz volt megítélni egy nő korát a gumicsizma, a füles sapkák és a magukra tekert mindenféle rongyok miatt, de emlékeztem rá korábbról, hogy ez a nő volt az első, akin pantallót, hosszú nadrágot láttam – Cegléden a nők akkoriban még szoknyát hordtak - a kopottas barna ruhadarab valószínűleg az apjáé lehetett.
Az öreg régen katonatiszt, vagy bankár, vagy ilyesmi, tehát burzsuj volt, legalábbis ezt mondták a sorbanállók. Azért kellett ott lakniuk!
Valószínűleg nekik sem volt tüzelőjük, de azt hiszem abban a kis helyiségben még kályha – talán kémény - sem volt. Bár a sorbanállók már suttogták, de biztosan csak másnapra tudtam meg, hogy mindketten megfagytak.
Én mindenesetre nagyon sajnáltam őket, pedig mi sem palotában laktunk, viszont azt már tudtam, hogy én soha nem akarok burzsuj lenni.

Életembe kezdtek belopakodni a halottak. Egyre több olyan virtuális személyiség vett körül, akikhez már csak este, lefekvés után lehetett pár szót szólni és soha nem válaszoltak.
Közöttük fő helyen állt, kétéves koromban eltűnt édesapám, az arcára, lassan már alig emlékeztem!

Az első, akit holtnak láttam a háztulajdonos bácsi volt, akinek a házában akkoriban lakást béreltünk. A várost átszelő kis-vonathoz indult, valakit várt haza Csemőből. Soha nem tudtam meg mi történt pontosan, de valahogy a vonat alá keveredett. Amikor hírét hallottam a balesetnek, azonnal kiszöktem a trafikból és futottam az utcasarokra, ahol egy vértócsa mellett barna csomagolópapírral letakarva feküdt a bácsi!
Amikor egy kis szellő meglebbentette a papírt, egy picit mindig bele lehetett látni a fejébe, egy véres hasadékon keresztül.
Életében is mindig féltem tőle, szúrós nézése miatt. Az ötven-hatvan év körüli férfinak sűrű összenőtt szemöldöke és mély hangja volt, azóta is olyannak tudom elképzelni Thomas Mann varázslóját. Amikor pár év múltán a sarkon lévő zeneiskolába jártam, - a baleset idején annak a helyén még a Budavári féle cipészműhely volt - a szolfézsterem ablaka éppen erre a sínszakaszra nyílott. Csak bámultam ki az ablakon és arra gondoltam, hogy nézhet most ki az a bácsi.
A sok nélkülözés, szenvedés, éhezés, fázás, megkezdte bosszúhadjáratát, és akikben volt annyi erő, hogy átvészeljék a háború szörnyű napjait, most
kezdtek összeroppanni. Egymás után haltak meg az ismerősök, szomszédok, rokonok.
Keveset tudtam a halálról, rettenetes titokzatossága miatt nagyon féltem tőle. Eleinte testet öltött képzeletemben, valószínűleg valami jóskártyából nézhettem ki, csontváz, köpenye volt és kaszát tartott a kezében.

Hamar ráébredtem, hogy a világ nem olyan, amilyennek hittem.
A mesékbe menekültem, már iskolás korom előtt tudtam olvasni. Valami megmagyarázhatatlan vágyakozással olvastam mindenfélét, aminek semmi köze sem volt a valósághoz. Még ma, hat évtizeddel később sem kerül elém olyan, korabeli mesekönyv, regény, amit én gyerekként nem olvastam el.
Körülbelül tíz-tizenegy éves koromra kiolvastam a városi könyvtárat, amely abban az időben, a Kossuth Kultúrház földszintjén volt, Maár bácsi kocsmájának helyén. A könyvtárosnő - rémlik, hogy Ecser Erzsébetnek hívták - egy idő után azzal viccelődött, hogy nem ad több könyvet, mert amit én még nem olvastam, az már nem is nekem való. De azért megkaphattam a „Tizenhat év a fegyházban”-t is, és bár átrágtam rajta magamat, eszembe sem jutott, hogy valaha majd abban a helyiségben tanulom a fémöntő mesterséget, amelyikbe Rákosi Mátyás Cegléden be volt börtönözve.

Amíg kocsma volt a „Kultúrban”, nyitott ajtaján sörszag, dohányfüst, meg a fáradt olajos padló szagának különleges keveréke áramlott ki, bentről pedig billiárdgolyók csattogását lehetett hallani.

Régen, a város mezőgazdasági jelleg ellenére, -vagy talán éppen azért- nagyon sok volt Cegléden az iparos, akik elkülönültek a parasztemberektől. Például nem jártak velük egy kocsmába, külön szórakozóhelyük volt. Mint idősebbek mesélték, a MEDOSZ nevű táncolda, a falusiaké volt. A Sárga Kör, a Felház utca sarkán, a város tehetős zsidóságának nyújtott szórakozást. Bár az említett kultúrházi kocsma, a háború után az ökomenizmus jegyében, mindenkié lett, mégis, főleg a környéken lakó iparos-, munkásemberek látogatták.

Amikor megérkezett a sör muraközi lovakkal húzott kocsin, a gumikötényes rakodó földre dobott egy hatalmas párnát, amelynek huzatja ponyvából készült és rugók voltak benne. Arra lökte le az ötvenliteres fahordókat, nehogy összetörjenek. Sokszor gondoltam, hogy jó lehet egy ilyen rakodónak, mert rettenetesen erős, ráadásul, amikor becipelte a hordókat, mindig kapott egy korsó sört, aminek vastag habja lelógott a bajuszáról. Sokáig azt hittem, hogy a sör finom, édes valami.
Gyakran odafutottam a kocsmaajtóhoz, hogy kintről megláthassam a csapolást, ami úgy működött, hogy egy hosszú csövön csúszó nagy rézcsapot kellett belevágni a hordó parafával bedugaszolt lyukába. De úgy ám, hogy a dugó befelé essen.

Attól kezdve a nagy rézcsap lett a dugó, amit már el lehetett zárni. Ha viszont nem sikerült az akció, a sör össze-vissza fröcskölt a helyiségben és mindenki – de legalább a kocsmáros - csupa lucsok lett.
Nekem ezt a keresztapám mesélte, és azért várakoztam sokszor reménykedve a kocsmaajtónál, hátha látok ilyen locsi-pocsit. Sajnos amikor én is ott voltam, mindig sikerült a dolog.
Ennek a kocsmának a helyén lett később a könyvtár és hiába volt akkor már kifestve a fal, hiába cserélték parkettára a hajópadlót, ahányszor én oda betettem a lábamat, mindig a fehér kötényes kocsmáros, meg a sörhabos bajszú rakodó jutottak eszembe, néha még a kocsmaszagot is éreztem.

A NŐK

Szerintem amint látni kezdtem, már szerelmes is voltam valakibe. Talán azért volt ez, mert nem volt leánytestvérem, - sajnos fiú sem - és rettenetesen vágytam arra, hogy valakit szerethessek. Abban az időben úgy gondoltam, a szeretet, meg a szerelem, egy érzés. Nagyon tetszettek a szép nők, -koruktól függetlenül- már egészen kis koromban!
Nem tudom, hogy mások, hogy voltak ezzel a szerelem dologgal, nekem rengeteg galibát okozott.

Nem álltam az ismeretek teljes hiánya nélkül egy-egy újabb érzelmi roham bekövetkeztekor, hiszen sokat hallottam felnőttektől milyen az a szerelem, és olvasmányaimban is megjelentek mindenféle hősszerelmesek. Persze már olvasási élményeim előtt is megesett velem, hogy szemet vetettem egy-egy szép lányra, csinos nőre. Kitűnő ízlésemről, harminc-negyven évvel idősebb férfitársaim elismerő bólogatása tett tanúbizonyságot. Arra mindenesetre kaphatók voltak azok a férfiak, hogy kitanítsanak.
-Ott jön az a két lány, ha megkérdezed, hogy szőrös-e már a p..-juk, kapsz ötven fillért.

-Szevasztok – álltam a lányok elé.
A „szia” nem volt divat akkoriban, csak 1957 után kezdtünk sziázni. Annak előtte a szervusz, meg a szevasz volt szokásban a tegeződők között.
Az idősebb lány, már 18-19 éves lehetett, mert akkora pofont tudott adni, mint egy felnőtt. Nem értettem pontosan, miért ütött meg, - mikor előtte köszöntem nekik - és miért mentek be anyám boltjába panaszt tenni ellenem.

Saját testem megismerésére irányuló törekvéseimet egyelőre, hasonló kíváncsisággal feltüzelt barátaim segítették, akik között nálam jóval idősebbek is akadtak. Mert akkoriban még semmit nem tudtunk a homoszexualitásról, nagy bátorsággal tanulmányoztuk egymás testét és elégedetten, - vagy irigykedve - vettük tudomásul, hogy többé-kevésbé hasonlóak vagyunk.
Ezután teljes figyelmünket a másik nem felé fordíthattuk volna, ám lehetőségeink csupán a tájékozottabbak által előadott történetek meghallgatására korlátozódhattak még egy darabig.
Mindig akadtak közöttünk olyanok, akiknek testvér, unokatestvér, szomszéd lány személyében valakik újabb kézzelfogható ismeretekkel szolgáltak, a boldog „felvilágosult” aztán büszkeségtől dagadva, vagy szégyenlősen el-elpirulva tartotta meg élménybeszámolóját a tapasztalatlanabbak előtt.
A tárgyilagosság ismeretlen volt ebben a témában.
Mindenki, mindig, pontosan meg tudta állapítani, hogy az előadó szövegének hány százaléka kapcsolódik gyengébb erősebb szálakkal a valósághoz, ezért túl merész dolgokat nem illett mesélni. Az iskolai koedukáció ismeretlen volt abban az időben, ha jól emlékszem az ötvenes évek elején ültették először egy terembe a fiúkat, meg a lányokat. Az érdeklődés tehát feszült volt, mint azt íj.
A legszerencsésebbeknek - nekem is - a fiúkéhoz hasonló kíváncsisággal felvértezett leányokat sodort útjába a sors. Ilyenkor aztán mindent, vagy majdnem mindent megtudhattunk a másik nemről. Mint említettem, voltak izgalmas élményeim, között olyanok is, amelyeket soha nem oszthattam meg senkivel, sőt a legizgalmasabb események örökre bennem maradnak. Ha feltártam volna őket, mindig olyan valaki került volna bajba, - velem együtt - akit barátaim is jól ismerhettek.

Azt már itt az elején el kell mondani, hogy szerelmeim két csoportba tartoztak. Az első csoportba a plátóiak, hozzájuk kristálytiszta, komoly érzelmek fűztek, míg a második csoport tagjai érinthetők, megismerhetők megfoghatók voltak, sőt, a jóval későbbre tervezett házasságkötés is velük kapcsolatban jöhetett szóba. Természetesen, az állandó információbővítés érdekében, további folyamatos kapcsolatot tartottam fenn korosabb barátaimmal, idősebb férfiismerőseimmel is, bár utóbbiak nem segítettek kellő mértékben a kívánt ismeretek eléréséhez, hiszen a kor prüdériája éles vonalú határt szabott tájékoztatási lehetőségeiknek.
Aztán amikor ötévesen iskolába kezdtem járni, eldöntöttem, hogy nem húzom tovább az időt.
A gyönyörű Csillával, döntésre vittük a dolgot, és szünetekben a kályha mögött csókolóztunk mindaddig, míg irigyebb fiútársaim nem kezdtek bennünket molesztálni.
Az örök életre ígért hűség egészen addig tartott, míg nem kerültem kórházba, megszakítva a tanévet.

Egyik betegségem utáni nyáron már erősen lábadoztam amikor Kittivel megismerkedtem, aki sokkal nyitottabb volt mint én, mert egyből megkérdezte, hogy az enyém szőrös-e már?
Hát, erről szó sem volt, de ilyet egy férfi nem vall be, csak ha rábizonygatják.
–Az enyém már szőrös- mondta büszkén, majd megkérdezte, hogy láttam-e már olyat?

Persze láttam, de az nem igazi látás volt, csak olyan…, így utólag be kell vallanom, hogy szőrt, egyáltalán nem is láttam ezért nagyon vártam már egy alaposabb átvizsgálás lehetőségét.

Kittiék hatalmas parasztházban laktak, amelynek padlására felhívott. Ott egy derékvastagságú gerendára kuporodva vártam, hogy megláthassam a bozontos csodát.
Az egyik tetőablak ki volt támasztva, rajta keresztül vakító fénnyel vetült be a napsugár, mintha reflektor lett volna. Kitti beleállt a fénybe akár egy színésznő, fellebbentette kis piros pöttyös kartonruháját és térdig lehúzta bugyiját, amely a sok igénybevételtől egy kicsit koszos volt már. Közben diadalmasan mosolygott rám.
Figyelmesen előrehajoltam, de ott egy árva szőrszál sem volt.
- Azok a kis fényesek - bizonygatta, de én semmit sem láttam.
Ilyen mezítelennel meg, találkoztam már számtalanszor. Ha valamelyik lánnyal bújócska közben egy helyre bújtunk és a hunyó nem talált meg bennünket, a következő számoláskor nem szoktunk előjönni, csak ha hallottuk a névre szóló kereső hangokat. Előfordult néha, hogy anyám valamelyik barátnőjének lánya nálunk aludt. Rengeteg tanulmányt folytattunk az ilyen estéken, de szőröset...

Kitti láthatta arcomon a csalódást, ezért hogy mentse a helyzetet, azt kérte, hogy én is mutassam meg. Innen már bátran belementem a dologba, hisz nem kellett szégyenkeznem, csupasz voltam mint ő. Miután alaposan szemrevételeztük és megtapogattunk egymást, eldöntöttük, hogy ugyanolyan, mint amilyenekkel eddig találkoztunk. Tán jóvátételnek szánta, felguggolt egy gerendára, és megmutatta, ő hogy pisil.

-Akarsz velem…?- kérdezte hirtelen új barátnőm, és ettől egy kicsit zavarba jöttem, mert bár kétértelmű mondatokból már gyanítottam, hogy van olyasmi nem ismertem pontosan sem a szó jelentését, sem a dolog technikáját. Ráadásul, még soha nem is csináltam.
Ügyes kis kezével – sokkal tájékozottabb volt mint én - néhány pillanat alatt olyan hatást ért el velem, amelyen még én is meglepődtem. Aztán újabb meglepetést szerzett azzal, hogy puszit adott rá. Sehol sem voltam ismereteimmel, pedig majdnem egykorúak voltunk.
-Na? –kérdezte, és kicsit előretolta a csípőjét.

-Majd odateszem én nektek, az anyátok úristenit büdös csavargó kölykök. Mit műveltek itt?
(A nyomdafesték miatt, ez egy szelídített változat!)

Kitti anyja, olyan észrevétlenül mászott utánunk a padlásra, hogy még egy lépcsőnyikorgás sem árulta el. A bozontos fekete hajú asszonnyal addig soha nem találkoztam, szerintem úgy nézett ki mint egy boszorkány. Kezében azonban, seprő helyett hosszú nyelű ostor volt, amelynek szíjával végigvágott Kitti meztelen fenekén, de a szíj vége az én arcomra csapódott, a szememtől pár centire.
Biztos voltam benne, hogy ott fog megölni mindkettőnket, de az ügyes kis Kitti megmentette a helyzetet, mert anélkül, hogy felrántotta volna bugyiját, futni kezdett a padlásajtó felé.
Egy darabig meg voltam dermedve, hisz úgy neveltek, hogy soha nem szabad elfutni egy felnőtt elől, de aztán én is megcéloztam az ajtót. Szerencsére nem ért utol, viszont még vagy kétszer végigvert az ostorral, egyik ütés a mezítelen lábszáramat találta, de kit érdekelt az akkor?
Közben rémséges hangon ordítozott, hogy majd megmondja anyámnak, meg, hogy az anyám is egy jóféle, ha ilyenekre tanít.

Még két napig nagyon be voltam tojva, ugyanis nem tudtam biztosan, hogy tényleg ismeri-e anyámat, aki viselkedésem miatt azt hitte, megbetegedtem. Otthon el kellett magyaráznom a képemen lévő piros csík eredetét, és szent fogadalmat tenni, hogy soha nem mászok többé olyan fára, amelyen tövisek vannak, hiszen a lábszáram is „össze volt karcolva”.

Életem későbbi szakaszában még sokszor elgondolkodtam, mi mindent láthatott már Kitti addig az esetig, hisz annyira felvilágosult volt. Vagy én voltam nagyon lemaradva? Ráadásul becsapott, hisz boszorkány anyja loboncos sörényén kívül, semmi szőrt sem láttam.
Az eset után egy darabig úgy éreztem, hogy örökre végeztem a nőkkel, de az idő aztán szépen gyógyítgatta lelkem és testem sebeit.

Bár nem laktunk messze egymástól, Kittivel legközelebb csak pár év után találkoztam, akkor épp egy osztálytársamba volt szerelmes. Beszélgettünk egy keveset, - anyja már valószínűleg nem ismert volna meg - elárulta nekem szíve minden bánatát. A végén megkért, hogy vinnék-e egy levelet a reménytelenül szeretett Rudinak.
Mindig megértettem a szerelmeseket, elvállaltam a küldetést. A levél régen meg lehetett írva, mert ahol kettőbe hajtották, ott egy koszos csík húzódott. Szabályosan meg volt címezve, a boríték sarkán pedig egy egészen kicsi, valószínűtlenül hosszúra sikeredett szív utalt a tartalomra. Zsebre vágtam, és csak azért felejtkeztem meg róla, mert éppen focizni indultam.
A jólneveltség, meg az otthon kilátásba helyezett pofonok arra serkentettek bennünket, hogy focizás előtt vessük le jobb ruhadarabjainkat, és a pálya szélén rakjuk sorba.
Az én levetett nadrágom zsebéből valahogy kikandikált a borítéknak az a sarka, amelyre még a laikusok számára is felismerhető szív volt rajzolva.
A titokra addig nem derült fény, míg a labda a ruhákhoz nem gurult, ahol valamelyik srác meglátta, és ordítva rohanni kezdett vele a pályán-
-Szerelmes ! Szerelmes! –ordította.
A focimeccs – a gólok számától függetlenül - soha nem lehetett annyira fontos, mint egy ilyen hír. A két csapat játékosai üvöltve üldözték a levél megtalálóját, én szitkozódva futottam utánuk.
-Nem az enyém a levél!
-Akkor mit keres nálad?
-Küldték valakinek.
A fiú hirtelen megállt, olvasni kezdte a borítékot.
-Tényleg nem az övé.
Addigra azonban odaért valaki és egy mozdulattal ki akarta kapni a kezéből. Ettől a papír kissé megcsavarodott, de nem szakadt szét, csak kinyílt a levél.

A betyárbecsület azt diktálta, hogy amint elolvasták ki a címzett, azonnal visszaadták.
Én azonban este – amikor a borítékot akartam megreperálni - beleláttam a levélnek abba a részébe, amelyen az állt, hogy „öngyilkos les…”
Izgatottan bontottam ki és elolvastam.
Egy elkeseredett ember utolsó sorai voltak a levélben. „…és annyira szeretlek, ha te nem szeretsz, én öngyilkos leszek” állt a levél végén.

Két napon át hordtam a zsebemben, közben kavarogtak bennem a rosszabbnál rosszabb lehetőségek. Éjjel láttam magam előtt Kittit, amint a padlásuk egyik gerendáján hintáztatja a tetőablakon befújó szél. Elképzeltem, ahogy fej nélküli teste véresen rángatózik a kisvonat sínjei között, ezzel a két variációval ki is merítettem az öngyilkosságokról ismereteimben szereplő összes lehetőséget.
Mindennek a szerelem az oka!
Egy nadrágmosás aztán lépésre kényszerített. Anyám megtalálta a levelet, elolvasta és írt egy másik levelet az osztályfőnökömnek, amelybe beletette Kitti írását is.
-Holnap add oda a tanár Úrnak!
Na, innentől kezdve szörnyűséges tortúrának vetettek alá minden, a történetben szereplő személyt. Kittit, a Rudit, engem, még a focistákat is ki akarták hallgatni, de egyenek a neve sem jutott eszembe. Kitti az eset után azt mondta, hogy eddig engem is szeretett még, de ezek után…

Rudi jött ki legjobban az egészből, rettenetesen büszkén válaszolt irigykedő osztálytársaink kérdéseire. A végén azonban azt mondta, hogy nem érdekli a Kitti, úgyis megy Pécsre uránbányásznak. Emlékszem még azután mentünk hatodik
általánosba!
Nem tudom sikerült-e neki, de lehet, hogy Kittivel jobban járt volna!

Lassan újra fontossá váltak a nyári bújócskák.
A környék velem egykorú fiúgyerekei messze lemaradtak a lányoknál szerzett tapasztalataim mögött, hiszen a Pestről itt nyaraló lányokkal, barátaimmal, meg azok unokatestvéreivel, valósággal tobzódtunk az ismeretszerzésben. Abban az időben, legalább három „legjobb”barátom volt, akikkel mindent tudtunk egymás „nőügyeiről”.

Közben itt is, ott is szerelmes lettem valakibe, főleg olyanokba, akik nemigen akartak velem szóba állni. Pontosabban nem személyem ellen merültek fel kifogások, csak a sokkal hamarabb érő lányok némelyike már átlépett élete tizedik évén, és megkezdte a pubertást.
Mi fiúk meg, egy darabig még lemaradtunk életkorunk összes gyermetegségével.
A kamaszodó lányok össze-vissza mesélgettek velük karonfogva pisilni járó társnőiknek, gondolom ezeknek a meséknek a lényege az volt, hogy nagyobb, idősebb fiúkkal kell barátkozni, nem a kisebbekkel.

A rendszer, gyermekek körében sem viselte el a renitenseket. Ötödikesek voltunk, amikor Laci osztálytársamat javítóintézetbe vitték, mert tízperces szünetben belevizelt a kályha hamuzójába. Az igazgató azt mondta, hogy elég volt, ez volt az utolsó csepp!
Gondolom – elsősorban - osztálytársam addig sem példás magaviseletére célozhatott. Annyira büdös lett az egész teremben, hogy nem lehetett megtartani az órát. Állítom semmiféle politikai célzatosság nem volt abban, hogy ez az egész, orosz óra előtt...
Lacival kb. öt év múltán találkoztam legközelebb, amikor végzett asztalosként szabadult a javító-nevelőből. Megkomolyodott, özvegy anyját segítendő, kisebb munkákat vállalt otthon.

Mi is komolyodni kezdtünk. Volt egy fiú a velem egykorú szomszédos osztályban, aki hetedikes korában elkezdett járni az egyik lánnyal, de tisztára úgy, mint a felnőttek.
Folyton együtt voltak, fogták egymás kezét, csókolóztak az utcán, meg mindenféle olyan külsőséget felvállaltak, amit mi többiek, akkor – amikor ez még nem igazán volt szokásban a -felnőttek körében sem - nem mertünk volna olyan nyilvánosan. Persze akkor ezt nem ismertük el, hanem azt mondogattuk, hogy nem szeretnénk elkötelezni magunkat.

Nyolcadikosok lettünk és elterjedt a hír, hogy a kislány terhes!
Hittük is, nem is, mikorra azonban a nem túl magas és egyáltalán nem erős testalkatú lánynak láthatóan domborodni kezdett a hasa, át kellett értékelnünk mindazt, ami a „velünk soha nem történhet meg” kategóriából addig képződött agyunkban.

Arra gondoltam, hogy százéves korukra, már nyolcvanhat éves gyerekük lesz…

MÉG MINDIG KÖLYÖKSÉGEK

Szinte egész gyermekkoromra az volt a jellemző, hogy tüzelő alig-alig, hó, meg hideg, viszont rengeteg volt. Azon a télen, nagyon vártam már a Karácsonyt.
Úgy éreztem, majd valami csoda fog történni, amelytől nem fogok többet fázni, nem kell többé azért imádkoznom, hogy az apukámat -akinek anyám három éven keresztül őrzött egy zsírban lesütött egész kacsát a szekrény tetején- a jó Isten segítse haza a fogságból, és egy csapásra megszűnik minden rossz, az éhezés, a sorbaállások, a rossz cipőm és a betegségeim.

Abban az évben jelent meg először az életemben a piros cellofánzacskó, amiben dió, egy-két szem szaloncukor, meg egy igazi citrom rejtezett. A citrom csodálatos illata, teljesen elkápráztatott, így nem is jutott időm észrevenni, hogy igazából semmit sem kaptam ajándékba. Anyám kétségbeesve figyelte az arcomat, talán azt várta, hogy mikor kérdezem meg, mást nem kaptam?
Soha nem kérdeztem volna!
Egyszerre megérkezett anyám testvére - a keresztapám - és miután lerázta magáról a havat, megkérdezte:
-Na, mit hozott a Jézuska?
Örömmel mutattam a piros zacskót, közben már rájöttem, hogy a szemem elé téve, pirosnak látom az egész szobát. Sőt, ha közel vittem a petróleumlámpához, a falra egy hatalmas piros foltot vetített. Akkoriban még nem volt diafilm, vetítés meg ilyesmi, nekem legalábbis nem, - lehet, hogy még mozit sem láttam – ezért mindez olyan tüneményesnek tűnt előttem, mint később legelső kaleidoszkópom, amelyet végül kíváncsiságból szétszereltem.
Keresztapám azt mondta:
- Kinéztél már az ablakon, hogy mekkora a hó?
Úgy rohantam az ablakhoz, majdnem letéptem a függönyt. Kinéztem és...
Az ablakunk előtt, amely olyan alacsonyan volt - maga a ház se volt magas - hogy az ablak tetejénél feljebb volt keresztapám feje, most egy óriási hóember állt, talán két méterre a faltól. Fején kék sapka, amely nagyon hasonlított arra az öntöttvas fazékra, amelyben nagyanyám, valamikor krumplit szokott főzni a Gyurka malacunknak.
Két keze is volt a hóembernek, az egyiket magasra emelte és fogott vele egy színesre festett fa repülőgépet, amelynek a szárnyára az volt írva, hogy HA-LI.

Akkora ajándékot gyerek, azon a Karácsonyon nem kapott!
Volt is lelkiismeretfurdalásos, amikor a következő nap délelőttjén anyám távollétében véletlenül csillagszóró helyett, a fa alatt lévő hímzett terítőt gyújtottam fel. Ügyesen eloltottam, és a terítő nagyobbik fele teljes egészében megmaradt. Szerintem a megmaradt részt még lehetett volna használni.
-Aki ilyen repülőgépet kapott…
El lehet képzelni mennyire össze voltam törve lelkileg, amikor Húsvét után ezt a repülőgépet egy Nagy nevezetű ember, - aki kádárként dolgozott a szomszédban ahová néha játszani jártam - először eldugta, majd később el is lopta. Valószínűleg hazavitte a saját gyerekeinek, akiket később megismertem, de a repülőről már nem beszéltünk. Hiába ment oda anyám visszakérni, az ember letagadta, azt mondta, hogy nem is járt itt a kisgyerek, mármint én.
Akkor nap, egész délelőtt ott játszottam a kádárok körül.

Említettem már, hogy a kisebbség tagjai is, rendszeres kuncsaftjaink voltak a trafikban.
Nem értettem miért van az, hogy ha róluk beszéltek, cigányoknak nevezték őket, de ha velük, akkor soha nem mondták ki ezt a szót. Volt közöttük kiváló prímás, gyengébben muzsikáló vándorzenész, de akadt vályogvető és lókupec is. Akiket ismertem, többnyire családosok voltak és a maguk módján igyekeztek ellátni pereputtyukat. Olyan nagyon azonban, senkinek sem volt mivel dicsekedni abban az időben.
A milliomos romák akkoriban még nem születtek meg!
A vevők általában egy-egy szál cigaretta vásárlásának ürügyével jöttek be, aztán mikor jól megmelegedtek, csak akkor mentek ki. Tudta ezt anyám, és mivel a sok nyitogatás miatt kihűlt a parányi helyiség, kitalálta, hogy egy kis ablakot csináltat az ajtóra, azon keresztül adtuk ki azon túl az árút. Igy mi nem estünk el a vásárlóktól, ők viszont elestek a melegedés lehetőségétől.

Sutyi, a kamaszkorú cigánylány, rendszeres vásárlónk volt a trafikban. Mindennap érkezett, kért egy vagy két szál cigarettát - kevesen vettek egész dobozzal akkoriban - de azt szerette, ha anyám éppen kiment valamiért, mert olyankor megkérdezte:
-Énekeljek neked?
Sok nótát tudott és én mindig adtam neki egy szál cigarettát. Egyszer még Tulipánt is, pedig abból egy szál, harminc fillér volt. Kedvenc nótája a darumadárról szólt,
Vándorbottal a kezében, cigánylegény meg-megáll..." Így utólag jut eszembe, hogy talán célzás volt az a darumadár nóta, hisz létezett akkoriban Daru cigaretta is.
Sutyi a május elsején, gyűjtött piros krepp papírszalagokat bevizezte, azzal színezte ki az arcát és a száját. Félelmetes volt!
Egy nap sírva érkezett, és azt mesélte, hogy egy roma fiúnak a lábát levágta a csemei kisvonat a Kossuth térnél. Azonnal oda akartam sietni, de nem engedtek.

Ezután néha olyasmit álmodtam, hogy ott járok a vonat mellett, és egy gazdátlan levágott láb, a sínek között fekve rugdalja a bazaltdarabokat.

Amikor anyám ablakot készíttetett a trafikra, Sutyi az utcán énekelt nekem, akármilyen hideg volt is. Úgy maradt meg előttem kamaszlányként, szempillái, szemöldöke zúzmarás, szája széle kék, az egész lány remegett a hidegtől és énekelt...
Utolsó ottlétekor két szál cigit adtam neki, és újra eldöntöttem, hogy soha nem fogok rászokni a dohányzásra!

Jó másfél évtizeddel később, már magam is kamaszkorú voltam, amikor hazakísértem egy lányt, aki a város perifériáján lakott. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy, ha a lány elég szép volt, a kísérőt a környéken lakó srácok hazafelé megvárták és megverték, hogy elszoktassák az odajárástól.
Nagyon szép volt a lány, két utcát is lezártak körülöttem az arra lakó srácok. Messze lehetett hallani a füttyjeleket. Amikor a legnagyobb bajban voltam, jött arra egy cigány asszony, elkezdett ordítozni a fickókkal félig cigány, félig magyar nyelven. Azok, meg mint az eszement, húztak el onnan. Ráismertem, Sutyi volt az! Máig sem tudom, hogy miket mondott, hogy megismert-e engem de valami cigányos regulával szedte rendbe a srácokat, akik mind ismerték, ott lakhatott valahol.

Az idősebbektől aztán megtudtam, hogy a régi időkben még inkább elterjedt volt az a szokás, hogy a szép lányok házát figyelték az arrafelé lakó fiúk, és gyakran megverték az odajáró idegeneket. Ilyen „veszélyes” részek voltak az Alszeg, Felszeg, Csikósszél, Malomtó-szél, Újváros, meg a Szűcs-telep, egyáltalán a város minden pontja, amely külön névvel elkülöníthető volt a többi résztől. Magam is sokfelé keveredtem kalandokba.
A lányok, azért ezekről a helyekről is férjhez mentek, de érdekes módon az esetek nagyobb részében, mégsem odavaló fiúkhoz.

A negyvenes évek végén, meg az ötvenesek elején, erős tüzelő mizéria volt. Húsztól ötven kilóig adtak a szénből, ha volt. Ha nem, akkor fát, vagy tőzeget osztottak, vagy lehetett vásárolni piacnapokon egy-egy köteg, „háti” fát.
Ez kb. tizenöt-húsz kg. maximum csukló vastagságú akác ág volt, amit az eladók, a tanyájuk körüli erdőből gyűjtöttek és húsz forintért árusítottak piacnapokon. Aki ilyet vásárolt, az húzta-vonta a faágakat, a városon végig. Annyiért nem volt érdemes fuvarost fogadni, tragacsa vagy talicskája meg éppen azoknak nem volt, akik nem tudtak fuvarost fogadni!
A gázpalack – nem is beszélve a vezetékes gázról - még álmunkban sem létezett abban az időben Cegléden. Az első gázpalackot jóval később láttam egy osztálytársam nagymamájának Rákóczi úti lakásában. Emlékezetes eset volt, mert a macska bemászott az eltett ebédért, és a gáztűzhely sűtőajtaja rácsukódott. Igaz, hogy a srác nem tudott ebédelni, de egy darabig a macska sem.

Anyámnak – a főzést segítendő – ravasz készülékei voltak. Létezett egy spirituszfőző, szecessziós, lábakon álló öntöttvas herkentyű volt, amelynek közepén lévő tartályába denaturált szeszt kellett önteni. Bárhol, bármikor lehetett rajta egytál ételeket készíteni, ráadásul nem kormolt, nem füstölt, és a denaturált szeszt nem volt nehéz hazacipelni. Volt ezenkívül, egy vaslemezből készített kismérető sparhetje, mely nem volt hosszabb hatvan-nyolcvan centinél, a magassága pedig a tiz centit is alig haladta meg. Tetején két főzőlyuk volt.
Fűtőanyagként, faszenet raktunk bele, amit összehajtott újsággal egy kicsit izzítani kellett, mint a szenes vasalót. Faszenet, csak a pékektől lehetett vásárolni, kenyérsütés után kaparóvassal szedték ki a még füstölgő faszenet egy fém kosárba. Nemritkán fordult elő, hogy órákat várakoztam a Petőfi utcán lévő Dezsőfi, vagy az Árpád utcai Asztalos pékek udvarában, mire kihűlt a faszén, amit ezeken a helyeken szoktam beszerezni.

TÜZÉP létezett több is, de csak hol itt, hol ott osztottak valamit. Sokszor mire ránk került a sor, elfogyott amire vártunk, pedig akkorra már órákat töltöttünk a sorbaállással.

A kenyérrel is ez volt a helyzet, a fejadagot ötven, majd később hetvenöt dekában állapították meg, de a mindennapit jegyre sem mindig lehetett kapni. Gyakran elfogyott a kenyér mire odaértünk a sorban.
A rettenetes veszekedésekről, verekedésekről, nem is jó beszélni, de azért a legborzasztóbb az volt, hogy csonttá fagyva álltunk, és WC-re nem lehetett elmenni, mert aki kilépett onnan, azt sokszor már nem engedték vissza a sorába.
Főleg, ha gyerek volt az istenadta!
Mostanában a televízióban látható háborús, meg katasztrófa közvetítések is sokszor bebizonyították már nekem, hogy a legtöbb felnőtt akkor szereti legjobban a gyerekeket, ha neki magának, egyébként jól megy a sora. Bajban egy gyermek, többnyire csak valamelyik szülőjére számíthat, ha van neki.

A kenyérfejadagot később felemelték, de a rosszul sült barna, vagy fekete kenyereket olykor csak papirosba csomagolva lehetett szállítani, mert elmorzsálódtak. Ha nem volt elég papír, célszerűnek látszott helyben megenni a morzsákat, amelyeket könnyen golyóvá lehetett gyúrni.
Nem szeretném, ha a mai gyerekek átéreznék, miért nem szabad meghagyni egy szelet kenyeret sem és miért kell minden morzsára, úgy vigyázni, mintha valóban Jézus teste lenne, ahogy azt tanították nekünk.
A Mészáros Lőrinc iskola – ahová akkoriban jártam - Városháza felőli oldalán üzlethelyiségek voltak. Az egyik, egyébként üres bolt kirakatában négy vekni hatalmas házikenyeret és egy fél zsák lisztet „állítottak ki”, amit az egyik „gaz kuláktól” sikerült elkobozni, akinek még a nevét is kiírták.

Amíg, ez a kirakat nem lett „feltöltve”, mindig a szomszéd köszörűs kirakata előtt ácsorogtunk, ahol egy félméteres furnér figura kaparta a habot arcáról Rotbart borotvával, amit reklámozott.
A kenyerek kirakása óta viszont, ha kijöttünk a suliból csak néztük, néztük a kulákos kirakatot. Arra gondoltunk, hogy kár ott megszárítani a gyönyörű, kemencében sült kenyereket, hogy megennénk mi azokat még szárazon is.
Meg arra, hogy akitől elvették, annak maradhatott-e még egy evésre való?
Az meg eszünkbe sem jutott, hogy vele mi lett?

Pár magán pékségben is osztottak jegyre kenyeret.
Néha elképzeltem, milyen jó dolga lehet Asztalos Laci bácsinak, aki pék volt, és az utcánk végén lévő műhelyében sütötte, a kenyereket, amelyeket a boltban rögtön kiosztott a felesége.
A pékmester lent állt a vetőaknában, félmeztelen felsőtestéről szakadt a víz, és valószínűleg annyi kenyeret ehetett, amennyit bírt. Én meg majdnem megfagytam kint a bolt előtt, ahol már másfél órája sorban álltam. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy, ha nagy leszek, vagy egy pék lányát veszem feleségül, vagy majd péknek tanulok!

Nem igazán volt élmény gyereknek lenni a háborút követő években, de amikor huszonöt-harminc évvel később egyszer kezembe került Sánta Ferenc erdélyi író elbeszélése, a Sokan voltunk, egycsapásra megszépítette saját gyermekkoromat.

Egy időben, - ma sem tudom hová - orosz teherautók, rendszeresen méteres bükkfahasábokat szállítottak az Árpád utcán, Csemő irányából. Talán a kiskatonák tudtak valamit az itteni gazdasági helyzetről, talán csak azokat akarták megrövidíteni akik mundérba bújtatták őket, tény, hogy gyakran dobáltak le farönköket, vagy nagyobb széndarabokat.
Mi gyerekek örültünk, ha bármi módon segíthettünk a családnak!
Egy alkalommal akkora fahasábot dobtak le, amelynek a súlya legalább annyi volt, mint nekem magamnak. Csak métereket tudtam húzni a lakásunk felé. Már azon gondolkodtam, hogy milyen nehezen fogjuk elfűrészelni a derékvastagságú rönköt, amikor odaért egy férfi - látásból ismertem - és azt mondta:

- Nem szégyelled magadat, ezektől elfogadni valamit? Lehet, hogy ezek lőtték agyon az apádat! Ezek szerint ő is ismerhetett engem, valahonnan.
Ledobtam a fát a földre, de nem mentem el mellőle. Az ember azt mondta, hogy hagyjam a fenébe, majd ő bedobja valami árokba. Feltette a biciklijére, én tovább mentem mellette. Közben azt morogta, hogy most már hazamehetek, büszke lenne rám az apám. Ebben nem voltam olyan biztos, de nem mertem ellenkezni!
Végül hangosan rám kiáltott, hogy tűnjek már onnan.

Egyszóval, nem volt könnyű gyereknek lenni a háborút követően. Gondolom előtte sem, hiszen állandóan példálóztak az öregek, de az kevésbé érintett bennünket, mint a saját sorsunk.
Az volt a legmegalázóbb, amikor egy gyereket megvertek. Pedig ez előfordult odahaza, az iskolában ugyanúgy, mint ha valaki rossz fát tett a tűzre és elkapták, akár idegenek is.
Nyolc-kilencéves kölykök voltunk!
Valamelyik srác kitalálta, hogy menjünk fenyőfáért a Putri-sarki erdőbe. Fogalmam nem volt, hogy az hol van, de elindultunk gyalog. A fiú hozta otthonról az ágvágó fűrészt. Máig nem tudom hány kilométerre lehet az erdő a lakásunkhoz.
Egész délelőtt mentünk, talán nem is oda érkeztünk. Mindenesetre fenyőerdő volt, térdig érő hóval, égig érő fákkal. Lefűrészeltünk fejenként három, - egy méter körüli - fát és cipeltük vissza gyalog a városba, de még spárgánk sem volt, amivel összekötöttük volna az ágakat. Kezünk, ruhánk, olyan gyantás volt, hogy hegedülni lehetett volna rajtunk. Cipőink, már odafelé eliszaposodtak, hazafelé pedig csonttá fagytak lábainkkal együtt, de kit érdekelt az akkor?
Úgy számoltuk, kettőt-kettőt darabonként öt forintért el tudunk adni, egyet pedig hazavihetünk Karácsonyra.

Az Új-árok feletti hídnál jártunk már, amikor két férfi jött a város felől kerékpárral. Megkérdezték, hol vettük a fákat, majd azt mondták, hogy most megbüntetnek bennünket és mind a hat fát elvették tőlünk, de elvitték a társam kis fűrészét is.
Amikor elmentek, még sokáig lehetett hallani röhögésüket.
Tudtuk, mi hogy tilos dolgot tettünk, de abban az időben, nem volt teljesen tisztázott az erdők tulajdonjoga, hisz amint hallottuk minden a dolgozó népé volt, mi meg ahhoz tartoztunk.

A Felház utcát, valami fekete salakkal szórhatták meg a háború előtt, ami az ötvenes évek legelejére púderszerű porrá változott ezért nyáridőben, aki az úttesten ment, az megnézhette ünneplő fehér zokniját.
Akkor még egy szép, fekete szemű titokzatos asszony lakott abban a Selyem utcai villaszerű házban, amely azután később orvosi rendelő, még később pedig református parókia (létezik egyáltalán ilyen?) lett. Nem tudtam az asszony nevét, de ha én nem, akkor más sem tudhatta. A ház udvarában gyümölcsös volt, az almafák között pedig arisztokratikus tartású, gyönyörű pávák illegették magukat. Nem mindenkinek adott faroktollakat a szépasszony, de én hat-nyolc szállal is büszkélkedhettem, mivel rendszeresen hazavittem neki a megrendelt cigarettákat.

Egyetlen pár cipős gyerek voltam! Esős, havas időben, négy-öt kilóra hízott cipőimet édesanyám esténként, a sparhelt sütőjének lehajtott ajtaján szárítgatta, hogy másnap újra beleköltözhessek. Ha sikeres volt a szárítás, bakancsom orra

reggelre úgy felkunkorodott, hogy a keleti papucsokhoz vált hasonlóvá. A „szárazság” viszont, csak a legközelebbi pocsolyáig tartott.
Városszerte elterjedt szokás volt, hogy a gyerekek „csúszkálópályákat” alakítottak ki azokon az utcákon, melyeknek szilárd burkolata volt. Ez tulajdonképpen annyiból állt, hogy egy arra alkalmas helyen, nekifutásból végigcsúszott egy két gyerek, akik alatt a hó kijegesedett. Más sem kellett az iskolából hazafelé menőknek, vagy az arra járóknak, mindenki csúszott néhányat a „pályán”, amely a huszadik, századik csúszás után, üveg simaságú és keménységű lett. Egy-egy jobb pálya 20-25 méter hosszúságú is volt, és akár hetekig funkcionált. A város minden részéről felkeresték, a környéken lakók meg esténként kijavították a sérüléseket,
friss havat szórtak rá, néha meg is locsolták. Olykor-olykor bizony előfordult, hogy a „konkurencia” vagy valamelyik irigy felnőtt, késő este meleg salakot szórt rá.

Akkoriban még bőrből készültek a lábbelik, és, hogy a gyerekek ne tudják egy hónap alatt szétrúgni, a cipészek, patkót vertek a bakancsok sarkára, spiccvasat az orrára. Azokon a patkókon aztán olyanokat lehetett „sarkalni”, mintha korcsolya lett volna, amire a legtöbbünknek úgysem jutott pénz.
A jobb lábbeliknek, „jancsiszeggel” volt kiverve a talpa. Én is nagyon szerettem volna olyan bakancsot, de az enyém, nem vastagtalpú Durábel volt.
Az egyszerű szimpla bőrtalpon, minden szög átfúródott, amikor egyszer a spórolt pénzemen vásárolt tíz deka szöget baltával belekalapáltam. Egy napig hősiesen viseltem, élveztem a hangos kopogást, amit a Táncsics iskola folyosóján produkáltam vele, azonban estére csupa vér lett a zoknim, és el voltam keseredve, mert a cipőtalpból kiszedni majdnem annyi ideig tartott a nyavalyás jancsiszegeket, mint beleütögetni. Attól kezdve édesanyám, minden este szidta a lelkiismeretlen
cipészeket, amiért olyan cipőket készítenek, amelyeknek talpa beázik. A száz lyukon ugyanis, rendesen beszivárgott a víz, ha egy darab szappant dugok a zoknimba, talán mosni sem kellett volna.
De ha az egész cipő acélból készül, estére akkor is ronggyá ázott volna néhányunkon. Számtalanszor elnéztem, ahogy a bőr lábbeliket, faszeggel „rakta össze” a suszter, aki a térdére helyezett lábbelit, lábszíjjal odaszorította, aztán a szája sarkában sorjázó faszegekből mindig kivett egyet. A faszeg nem ment volna a kemény marhabőr talpba, előbb árral egy kis lyukat kellett neki fúrni. A másnapi latyakban aztán a faszeg megdagadt, és úgy tartotta a cipőtalpat, hogy csak na!
Később valahányszor talpalást láttam, mindig eszembe jutott a jancsiszeg.

A rengeteg lovaskocsi arra volt jó a gyerekeknek, hogy a szánkót utánuk akasztva, keresztül-kasul húzatták magukat a város utcáin. „Legbiztonságosabb” vontató a szülőotthon kocsija volt, amelynek zárt dobozos hátsó részében naponta szállították az ebédet meg a tiszta ruhát, a házunk előtt. A nagy „kaszni” miatt, a kocsi hajtója nem láthatott bennünket, egyébként sem hajtott olyan gyorsan soha, hogy veszélybe kerültünk volna.

Volt fuvaros amelyik megengedte az ingyen fuvart, de akadtak, akik olykor hátracsaptak a hosszú szíjú ostorokkal. Párszor előfordult, hogy hirtelen vágtára ösztönözték a lovakat, amitől a potyázók leestek a szánkóról. Olyankor aztán lehetett futni fél város hosszan, hogy leoldozzák a kocsi végéről az „elrabolt”járművet. Akadt, akinek a Törteli úton lévő laktanya végéig kellett futni, a ceglédi piactértől. Pedig a szánkó nem is az enyém volt, kölcsön kaptam!

Legjobban a városszéli részeken tudtunk elázni csúszkálás vagy csavargás közben. Mint az akkori öregek mesélték, sokfelé nyolcvan-száz évvel ezelőtt még mocsaras, vizes rész volt, tele fűzfákkal. Gyermekkoromban is nőtt még nád néhol az utcai vizes árkokban, és még csak alig egy-két ház építésébe kezdtek a külső részeken. Az
utcákon lévő szikkasztó-árkokban olykor annyira állandósult a talajvíz, hogy néhol a tarajosgőte is meghonosodott benne.
Csúszkálóhely volt, a Malomtó-szélnek nevezett rész is, a futballpálya mellett. Rettenetesen bűzös fekete iszappal teli medrek és egy nagyobb, némileg tisztább vízgyűjtő tó volt itt, de a ritka teleken, mikor annyira hideg volt, hogy befagyott, azokon is tudtunk csúszkálni.

Sarat, belvizet, kisebb-nagyobb nádasokat, a város körkörös perifériáján lehetett találni, így aztán Pataki Feri bácsi szent meggyőződéssel taníthatta történelemórákon, hogy Cegléd helyén valaha nagy nádas volt tele fűzfákkal, amiket akkoriban "cige fa" névvel illettek. Innen eredeztette tanár úr is, Cegléd város nevét!

Későbbi kutatgatásaim során, kezembe került egy, - 1570-ben, bizonyos Lazius Wolfgang nevű bécsi orvosprofesszor által metszett - térkép, amelyen a tudós orvos Cziigled-ként tüntette fel szülővárosomat.
A jóember aki nem mellesleg I. Ferdinánd császár és király udvari orvosa volt, európai utazgatása közben sajátos felfogásban rajzolta meg a korabeli Magyarország térképét. Ha figyelembe vesszük a kartográfiai tudományok akkori állapotát, akkor is csak remélhetjük, hogy a különböző betegségek között szerencsésebben eligazodott.
Az eredeti városneveket azonban jobb híján, tőle illik hitelesnek elfogadni!

A CSEMEI „KISVONAT”

A város kellős közepére telepített síneken zakatolt végig napjában háromszor (vagy négyszer?) a „csemei vonat”. Kora hajnalban, a déli órákban és este hat, hét óra tájt induló járataira, határozottan emlékezem.

Esős, ködös időben megült a vonatfüst a szűk kis utcákon és belopakodott a házak ablakán, de nem zavart az senkit, hiszen az akkoriban még egyedüliként létező fás-szenes fűtés miatt, a kéményekből is ugyanaz hömpölygött.
Ez a vonat mutatta legérzékletesebben Cegléd mezőváros jellegét, mert az akkor harmincezer főnyi lakosságnak kb. öt-tíz százaléka, rendszeresen utazott a várost körülvevő szőlőskertekbe, amelyeknek tulajdonosai, bérlői, vagy csak megmunkálói voltak.
A várost körülvevő tanyavilág lakosságának, akkoriban még nem jutott eszébe, hogy függetlenné váljon Ceglédtől. Emlékeim szerint, egyetlen kis vegyesbolt volt a csemői főúton a kanyarban, valamint Sztanyik bácsi hentesüzlete, közel a vonatmegállóhoz. Legalábbis bennem ennyi maradt a periféria „bolthálózatából”.

Nagyanyám egyik testvére is Csemőben lakott családjával, és bár gyermekei korban anyámhoz álltak közelebb, mégis nagyon szerettem amikor meglátogattuk őket. A vonat útját pontosan ismertem, hiszen rendszeresen azon az egy pár acélsínen csattogott a Kossuth téren, meg a Petőfi utcán át.
Négy évesen halálbiztos voltam benne, hogy egyedül is odatalálok Sándor bátyámék csemői házához. Amint legelőször sikerült megszöknöm a trafikból, azonnal a Kossuth téri megállóhoz mentem, ahonnan szép lassan elindultam a sínek mellett. Tudtam, hogy bármikor megjelenhet a vonat, ezért a sínektől tisztes távolságban haladva, csak nagyon lassan jutottam el a Gerje-telepi szeszfőzdéig. Gerje, a városnak olyan perifériája volt, amely felett állandóan átható cefreszag terjengett,
de emlékszem későbbi májusokra, amikor a rengeteg olajfa virágjának illata, még azt is el tudta nyomni.
Ott figyelt fel rám egy, a közelben dolgozgató férfi és feltartott, amíg anyámnak telefonüzenetet nem tudott küldeni.
Anyám kölcsön kerékpárral indult értem, és csak amikor megérkezett, akkor vette észre, hogy a nagy kapkodásban csomagtartó nélküli női biciklivel jött. Rettenetes felindulásában azonban nem ismert lehetetlent, és a kormányra ültetett engem. Határozott pofonokra nem emlékszem így hatvan év távlatából, arra a hangsúlyra azonban még igen, amellyel kétpercenként azt mondta:
- Ha megpróbálsz moccanni…
A nagy világutazók csendes büszkeségével feszítettem a kormányon, amikor behajtottunk az Árpád utcába, és a számtalan szomszéd, ismerős , akik egész délelőtt az én keresésemmel voltak elfoglalva már ott várt ránk.
Akadtak megértők, akik elismerően nyugtázták egyedül megtett kilométereimet, de a gonoszabbak olyasmiket sugalltak anyámnak, hogy jól seggeljen ki engem.

A sok ceglédi iparosembernek egyrészt a szabad-levegős mozgást, másrészt a nyári zöldség-gyümölcstermést és a finom kis borocskát jelentették a csemői kertek. Cegléd termelői borai abban az időben nem nyertek volna borversenyt, ahogy emlékszem, főleg a Kadar, az Ezerjó, Kövidinka, meg a Rizling fajták termelése volt elterjedve, de a fröccsnek valóba belekerült ősszel a lugasszőlő, meg más, itt-itt

megbúvó direkt termő fajta is. A borokat a hozzáértő nem ceglédi fogyasztók gyenge, savanykás , homoki fröccsbornak mondták.
A város lakói közül többen tartották magukat az akkor még ismert nótához, „Az a rendes iparos, aki mindig italos, és soha nem részeg…”

Cegléden, minden negyedik-ötödik háznál lehetett bort vásárolni, (a fináncok kivételével mindenki tudta melyikben) mégis el tudta adni, aki akarta.
Aki nem akarta, annak a bora is elfogyott.
A ceglédi bortermelőkre is ráillett az évtizedekkel később Pázmándfalun megismert Vida Józsi bácsi mondása:

„Ha egy gazdának a bora megéri az újat, akkor ott vagy a gazda beteg, vagy a bor.”
Az öreg tartotta is magát mondásához, pedig ahogy emlékszem, 1982-ben is 1982 liter bora termett. Aztán a végén, hogy ne maradjon szégyenben híres mondásával, már mindenkit megkínált, aki arra járt. A helyi postás négyszerre vitt ki neki két levelet.
Volt Ceglédnek egy másik kis vonatja is, „a törteli”, amely Törtel, Vezseny irányába-, -ból szállította az arra lakókat, de arrafelé nem utazott soha akkora tömeg, mert a szőlőskertek Zöld-halom, meg Csemő felé feküdtek. Ezért a
„törtelin” a mozdony is kisebb volt, meg a sínek is közelebb feküdtek egymáshoz. Utaztam rajta magam is, emlékszem, hogy a pici kis vagon sarkában, klasszikus szenes kályha ácsorgott. Aki fázott, az felállt, és rakott a tűzre. Már rég nem voltam ceglédi lakos, amikor megszüntették, amint hallottam 1973. december 31.-e volt.

MEZŐVÁROSI IPAR

Gyári, üzemi ipari tevékenység, alig volt Cegléden a háború után.
A lakosság egy része különböző, helyben végezhető mesterségeket művelt. Később az ilyeneket kézművesnek, kisiparosnak, vagy maszeknak titulálták. Az biztos, hogy szakmájára, foglalkozására - mellyel a napi kenyeret megkereste - mindenki büszke volt.
Emlékszem, hogy a családban rendszeresen megtartott névnapi-, disznótoros vacsorákon, vagy egyéb összejöveteleken, szobafestő keresztapám mindig köszöntőt mondott. Beszédeit rendszerint úgy kezdte, hogy magasra emelte poharát, és azt mondta:
- Isten áldja a tisztes ipart!
Többszakmás Pista bátyám, aki szintén anyám bátyja volt, komoly arccal bólintott rá.
- Úgy legyen!

Kisgyermek koromban nem létezett még a hordóüzem sem, amelynek elődjei, szerintem a Felház utcai Wax(?) féle udvarban, a Kossuth Ferenc utcán, meg a Gerjetelepen működő borászatok voltak. Emlékeim szerint hat-hét kádár, tisztára kézimunkával készítette ezeken a helyeken a minőségi eperfahordókat ugyanúgy mint az a jónéhány magányos mester akik szintén ebből éltek.

Eperfa annyi volt Cegléden és környékén, hogy nem bízhattam kipusztulásukban. Pedig a gyermekek „unaloműzető” szórakoztatása az szokott lenni, hogy epret szedegettettek az ártatlanokkal, amiből aztán pálinka lett. Sajnos nem tudom milyen az eperpálinka, mert mire megkóstolhattam volna, elkerültem a városból.

Az eperszedés a világ leghaszontalanabb munkája, mert érési időszakban alig fejezi be az ember, máris újra terítve van a fa alja. Ráadásul a hatalmas koronák alatt, elég sokat kell hajlongani, ha valakinek azt szabják feladatul. Akkor még nem létezett porszívó, de én már sokat gondoltam olyan szerkezetre, ami felszippantja, vagy felszedegeti az átkozott gyümölcsöt, amelyet egyébként enni, nagyon szerettem.
Érdekes, hogy az ország más tájain nemigen tartják, de ahol igen, ott szederfának nevezik az eperfát. Hiába bizonygattam én, hogy Arany versében nem a szederfa
bólogat feketén, ma is csak szeder marad az, például Győr környékén, ahol a város melletti Győrszentivánon lévő hatalmas eperfás többszáz fája, összesen sem terem egyetlen szem epret. Kérdésemre, hogy akkor minek tartják, azt mondták, Rákosi idején selyemhernyó tenyésztés folyt a faluban. Az undok mutatóujjnyi kukacok az eperfalevelet lakmározták.

Nagyon furcsa áttételekkel kapcsolódik össze tudatomban a ceglédi eper-eperfa-szamóca.
A szamócát valami kificamodott nyelvi érzékkel, mindenütt epernek, jobb estben földiepernek nevezik. Pedig szamóca az, hiába nemesítették hibriddé. Az volt az akkor is, amikor három-négyéves koromban anyám kiutazott velem a szomszéd Babinszki néniék csemei szőlőjébe, hogy besegítsen a horolás nehéz munkájába.
Amikor reggelizni kezdtünk, még én is ott voltam a kivágott eperfatörzsre terített „asztal” mellett, és tömtem magamba a piros paradicsompaprikába töltött erős túrót, meg a sózott fehér szalonnát.

De mikor szóba jött, hogy valaki – akinek nem fáj annyira a dereka - összeszedegethetné a présház előtt álldogáló hatalmas eperfa lehullott gyümölcseit, rögtön eszembe jutott, mekkora szamócák pirosodnak a szomszéd Mikus bácsi kerítésének túlsó oldalán.
(Érdekes, a mai szamócák már alig érnek egyidőben az eperfa termésével.)
Mellette frissen gereblyézett homok várta a tolvajok lábanyomát.

Úgy gondoltam, ha ügyesen négykézláb közelítek, nem lesz lábnyom, de lesz szamóca. Sajnos, vállig érő göndör fürtjeim valahogy felcsavarodtak a nyavalyás szögesdrótra. Kiáltani nem mertem, így elkezdtem kitépkedni a hajamat, de mivel elég sok volt akkoriban, és nagyon fájdalmasnak bizonyult a művelet, térdeltem némán és dacosan. Csak akkor szabadultam meg, amikor dél felé már két család kiabálta végig utánam, a környék portáit. Addigra úgy megégtem a tűző napon, hogy tejföllel kellett kenegetni sajgó hátamat.
Délután mindenki könnyezett! Én a fájdalomtól, anyám a szomorúságtól – mert lopni akartam - Babinszki család meg a nevetéstől, mert ha rám néztek, azonnal eszükbe jutott, amint egész délelőtt négykézláb őriztem Mikus bácsi szamócáját.

Csak évekkel ezután kezdték építeni a Május 1 Ruhagyár ceglédi részlegét, amelynek alapító tagja később négy-öt szabólegény lett. Annak előtte, a Szolnoki út
mögött a Dobó utca végén varrták a "lumberjackot" feleségeikkel együtt. A mai dzsekik elődjeként létezett rövid kabátkákat vatelinbéléssel készítették, és főleg a falusiak, meg a helyi fuvarosok vásárolták. Akkoriban Cegléd „ócskapiacán” az óvoda előtt kínálgatta őket néhány, - szintén szabólegényből lett - kereskedő.

Amikorra viszont készen lett a ruhaüzem, Cegléd már majdnem elindult az iparosodás útján. Kora reggel, meg a kétórai műszakváltáskor kerékpárosok
tekertek a Kőrösi út irányába, -ból, de addigra már más ipari létesítmények felé is biciklizhetett a munkásosztály.
Abban az időben már nem sokáig éltem szülővárosomban, de emlékszem milyen érdeklődve figyeltem, sikerül-e eliparosítani a sok száz éves mezővárost?

A ruhaüzemben, eleinte ideges szabómesterek tanítottak be, munkaviszonyban még soha nem volt lányokat-asszonyokat, akik csupán egy-egy munkafázist ismerve, gyakran nem is tudták milyen formában születik majd meg a kész munkadarab. A „ruhagyár” ugyanis szalagrendszerben foglalkoztatta dolgozóit.
Ez durván úgy nézett ki, hogy néhány rettenetesen hosszú asztal mellé leültettek egy sereg embert. Az asztal elején kiszabták sablon alapján egy kabát darabjait, melyeket továbbadtak az asztalon. Egyik asszony endlizett, a másik összevarrt két darabot, a harmadik gombokat varrt rá, és így tovább. Ha minden sikerült, erős férfiak az asztal végén átvasalták a kész darabot, néhányan pedig az exportra alkalmas téli, tavaszi kabátokat, meg kosztümöket hajtogatták hatalmas vesszőkosarakba.
Mivel a ruhaüzem főleg nőket foglalkoztatott, langyos májusi estéken kisebb-nagyobb csoportokban idősebb-fiatalabb hímek várták szívük választottját, a neoncsövek utcára szóródó erős fényében, vagy diszkréten meghúzódva, az üzem előtti platánok, esetleg a túloldali malom árnyékában. Érdekes, hogy hideg téli estéken, sokkal kevesebb férfinak jutott eszébe a szerelem.

KERESKEDŐK

A kiskereskedés mindig élénk volt a városban, mindenféle boltocskák bújtak meg a belváros lakóházai alatt.
A ceglédi Árpád u. 25-ös számú ház utcafrontjának négy kis üzlethelyisége például, 1945-1956-ig felváltva, vagy egyidőben, az alábbi tevékenységeknek adott otthont:
Varga féle írógépjavító, Zsömbölyék zöldségátvevője, az Ürögdiné, majd később a Horvátné trafikja, a Billay fegyverkereskedés, a Nyilas cukrászda műhelye, a Csizmadi féle férfifodrászat, Gábor üveges és képkeretező, Nagyné varrodája, majd később még egy bádogosműhely, meg egy gyertyaöntő és mézes-kalácskészítő, de előfordulhat, hogy még más is.

Én – mint annak a háznak legfontosabb lakója - rendesen profitáltam a boltok szomszédságából. Az írógépjavító Varga bácsinak ikerunokái megszületéséig én voltam a kedvence, a rossz, de talán még a jó írógépszalag-spulnikat is mindig nekem adta.
Zsömbölyék gyümölcsátvevőjének legelső, legszebb gyümölcseit, általában én kóstoltam meg.

A cukrász Nyilas Lajos bácsinak – akinek a házban történő megjelenése pedig nem köthető túl korai gyermekkoromhoz - mindig szívesen hoztam Rockfort sajtot a Népboltból, hiszen mire visszaértem, ő már levágta nekem a krémes szélét.
Gábor üveges nagy adag gitteket adott abban az időben, amikor még nem árusítottak gyurmát a játékboltok. A Csizmadi féle fodrászüzletben pedig állandóan olyasmiket hallottam, amit – mert nem gyerekfülnek való volt - a családban soha nem hallhattam volna.
Utassy Miska bácsi, hentes volt a miénktől balra eső házban, de sajnos elég hamar megszüntette a boltját. Illatos, hamuban érlelt háború előtti szalámijait, csak anyám elbeszéléséből ismerhettem. A bolt bezárásától kezdve kutya világ várt rám ha henteshez küldött édesanyám, mert az általunk látogatott másik két hentesbolt egyikének tulajdonosát Törőcsiknek, a másikat Taracsáknak nevezték. Szinte minden alkalommal összekevertem a két nevet, még ma sem merném biztosan állítani, melyiküktől kellett volna vásárolni a marhalábszárat, kitől a sertéscombot?

Az Árpád utcai Utassy féle háztömbben más érdekes boltok is akadtak. Ott volt például Sárik Laci bácsi mechanikus műhelye. Ez a mesterség akkoriban azt jelentette, hogy mindenhez értett, ami gép volt és mozgott. Nagyon szerettem a boltajtóban ácsorogva figyelni, mit kell tudni egy mechanikusnak, feszült figyelmemet Laci bácsi időnként olajszagú csapágygolyókkal jutalmazta.
Igazán nem hálátlanságból tettem, de egy alkalommal – ez is négy-öt éves korom táján történt - elkötöttem Laci bácsi fiának kis-biciklijét, amelyről ugyan tudtam, hogy nem az enyém, de azt is biztosan éreztem, hogy olyan soha nem lesz nekem.
A kis Laci már régóta a műhelyben tett-vett, a kerékpár pedig kihasználatlanul támaszkodott a boltajtó mellett. Valójában csak egyetlenegyszer akartam ráülni, de mivel abban a pillanatban megtanultam kerékpározni amikor elindultam, nem tudtam többé megállni. Össze-vissza karikáztam a műhely környékén, végül a mester kapott el, hogy fel ne dőljek.
Úgy rémlik, nagyobb büntetést kaptam mint a csemei kirándulásért, de így visszatekintve is megérte, hisz ma is tudok bicajozni.
Annyit azért örökre megjegyeztem, hogy a lopás bűn, a leleplezés pedig fájdalmas.

Kisvárosra jellemző módon, a boltosok általában évtizedeket, vagy egy egész életet töltöttek szakmájukban, ha valamennyire is megtalálták számításukat. Mészár
bácsi, a különleges szagú háztartási boltban mérte a festéket, meg a petróleumot kamasszá válásomig. A büdös folyadékkal akkoriban még nagyon sok házban helyettesítették a villamos energiát, 1956-ig a miénkben is.
A szöget, drótot, vasárut, Zsengellér szomszédunknál vásárolta a város lakossága, a Posta épületének szomszédságában.

Már régen államosították a boltokat, de a ceglédi lakosok aztán még évtizeden keresztül a Révész, meg a Juhász féle boltokba jártak textilt vásárolni. Ugyanúgy, ahogy az egykori Havas édességbolt is megtartotta a nevét sokáig, miután pedig már teljesen más profilra váltott az üzlet. Első osztályos füzeteimet, még a Sebők papírkereskedésből vettük a református templom mellett, arra a boltra talán már idősebbek is alig emlékeznek.

SZEGÉNYSÉG

Korán megismerhettem trafikunkban a kisebbség sok tagját is, amely abban az időben majdnem kizárólag a cigányságból állt. Érdekes, hogy akkoriban még nem hallottam a „roma” elnevezést. Aki viszont nem volt cigány, lehetett tót. ruszén,
román, vagy bármely más nemzetiségű, arra bizony egyből azt mondták magyar az, ha ott élt közöttünk, magyarul beszélt és tudtuk a nevét.

Például ilyen ideszakadt volt a „bolongyurka” becenevű ember, aki legalább két méter magas volt, szúrós szemű, egyenestartású a bal vállán állandóan kis baltát, fején – nyáron is - hegyes román kucsmát hordott.
Mint ismerősök mesélték, Erdélyből települt át a visszacsatolás alatt családjával, itt aztán elvesztette a talajt lába alól, de lehet, hogy már otthon sem volt neki. Bár becsületes ember volt, munkát nem kapott, - mások sem nagyon - két gyermekével csak tengődött és minden munkát elvállalt, ami adódott. Bármikor, bárkinél, kész volt egy kis faaprításra, szénhordásra, de láttam olyankor is amikor nagy

munkálatokra vállalkozott családostól, ilyenkor állványra szerelt keretes fűrésszel darabolta valakinél az egész télre elég hasábfát, amit felesége, meg hozzám hasonló korú fia ölben vittek a kamrákba, ahol halomba rakták.

Az állványos fűrész megérdemel egy mondatot, mert azóta sem találkoztam olyannal, bár több országban jártam. Valószínűleg az Erdélyből idetelepedett ”agyas" emberek hozták át és az volt a lényege, hogy az ismert keretes kézifűrészt rászerelték egy függőhintaszerű lécből készített tákolmányra, a nyomaték növeléséhez, pedig egy nagy hasábfát kötöttek a fűrész végére. Kipróbáltam magam is, így állíthatom, hogy kis ügyességgel a munka negyedét levette az ember válláról. Ilyennel dolgozott bolongyurka is.
A "bolon" melléknév - hiába csonkították jóindulatúvá - szerintem, nem illette meg, szerette a gyerekeit, sokat dolgozott és én kölyökként nyomozni kezdtem, hogy miért ragasztottak rá csúfnevet az emberek. Nem jutottam semmire!
Azt kellett tapasztalnom, hogy a csúfolódás, gúnyolódás, általában a szegényebb réteg tagjai között terjedt el. A leplezetlen rácsodálkozás, az indulatok hirtelen kibuggyanása, gyakran kegyetlen őszinteséggel párosult, - vagy fordítva - és ezek megnyilvánulását talán nem is mindig a rosszindulat vezérelte.
Nagymama mondta egyszer, hogy a szegény is lenézi azt, akinek nagyobb lyuk van a nadrágján, mint a sajátján. Számtalanszor megtapasztalhattam mekkora igazság rejtőzik ebben.

A háborút követő években, az emberek mindennel próbálkoztak, amiről azt gondolták, hogy segíti az életben maradást.
Valószínűleg ilyen szükséghelyzet hívta életre a drótostót mesterséget is. A háború után, évi egy-két alkalommal megjelent a városban egy atyafi, aki hangosan ordította az utcákon, hogy „dróóóóóóótos”.
Ez az ember, olyasmit tudott, ami már majdnem művészet volt. Leült az udvar sarkába, és pár óra alatt drótból olyan fonatot készített a megrepedt agyagkorsóra, - sokan tartották még olyanban az ivóvizet - hogy abból egy csepp nem sok, de annyi sem szivárgott ki többé (ma is őrzök egy ilyen megdrótozott agyagedényt).
Fonatot tudott készíteni a repedt tányérra, de a kilyukadt vizeskannát is „bestoppolta”.
Főleg olyan munkákat végzett, amilyenekkel a helyi iparosok nem bajlódtak volna, de a szegény embernek nagy segítséget nyújtott. A hátán cipelt deszka keretben lévő bádogok, meg drótok között, mindig akadt néhány táblaüveg darab is, így a kisebb törött ablakokat is „megreparálta”.
A rendkívül ügyes embert, szinte mindenütt lenézték, vándorszakmája miatt. Fizetsége legtöbbször egy tányér leves, valami gyümölcs, meg kenyér volt.
Útján olykor, a gyerekek csapatokban kísérték, hangosan utánozva a reklámszöveget.
-Dróóóóóótóóós!

Azt hiszem, meglehetősen sok bolond élt városunkban, mert én magam is ismertem legalább hatot. Akadt közöttük Jóska, Laci, Ferike, bolond Böske, meg a jó ég tudja még milyen keresztnevű, valamennyiüket „bolond„ melléknévvel illették.
Lehet, néhányan azért váltak „bolonddá”, hogy a háború utáni félelmetes világban senki, ne firtassa, kik is ők valójában. Ezt a véleményemet támasztja alá, hogy egy-kettőről senki nem tudott semmit. Honnan jöttek, kik voltak, és rajtunk gyerekeken kívül nem is érdekeltek igazán senkit. Néhányan a Pesti úton lévő „szegényházban” laktak, ami egy vegyes rendeltetésű épület lehetett, mert olyanokról is hallottam, hogy ott élnek, akiknek nem volt semmi baj a szellemükkel.
A sok jövő-menő „szegény” – családom tagjai így nevezték a furcsa gondolkozásúakat - közül az előbb említett bolongyurkának titulált hatalmas székely volt a legnormálisabb, akit tán azért illetett a köznyelv a bolon’ előnévvel, mert hetipiaci napokon végigment az árusok között, aztán hol egy apróbb élő halat, hol egy szál nyers zöldséget, gyümölcsöt engedett le a torkán, csak úgy egészben, a’la natur. Ez egyfajta mutatvány volt, amitől ugyanúgy megborzongtak az emberek, mint a cirkusz légtornászának háló nélküli halálugrásától.
Szinte elvárta tőle a „normális” nézősereg. Ilyen alkalmakkor kapott egy pohár sört, vagy egy cigarettát,amit azonnal beletömködött egy pipába. Ráadásul, amikor a dohányt elszívta, pipájából a hamut a tenyerébe öntötte, bedobta a szájába, ahol úgy rágta, mint a mai fiatalok a rágógumit - a hozzáértők ezt hívták bagózásnak - és akkorákat köpött tőle, mint egy süteményes tányér.
Ebből a sokat tapasztalt felnőttek azonnal kitalálták, hogy valaha bányában dolgozhatott, hisz a bagózást a bányászok hozták szokásba. A szenes alagutakban ugyanis nem volt szabad tüzeskedni, de a tízórás műszak túl hosszúnak tűnt nikotin nélkül.
Valaki egyszer azt mondta, hogy aranybányában dolgozott és mivel ellopott egy nagy aranyrögöt, el kellett neki tűnni Erdélyből.
Hát, nem úgy nézett ki, mint akinek bármikor akármilyen kis aranyröge is lett volna. Más viszont arra esküdött, hogy a sóbányászok szoktak olyan szálkás, szikár, erős emberek lenni, mint amilyen ő volt.

Egyszer lemértem, hogy tizenegy lépésről beköpött egy pinceablakon. Attól kezdve csodálattal néztem rá. Leküzdöttem a köpködés iránt érzett ellenszenvemet és rengeteget gyakoroltam, hogy nekem is sikerüljön, pedig, - mint utólag rájöttem - akkor már rég nem a távköpés volt divatban a srácok között, hanem a „sercintés”, amit a sihedernyien ritka, két felső metszőfog között kellett realizálni.

BELVÁROS

Pinceablakot egyébként elég nehéz volt találni, mivel felénk nem sok pince volt. A talajvízszint ugyanis túl közel esett a talajszinthez. (Gondolom, ez a város csatornarendszerének kiépítése után némileg megváltozhatott, bár az a tengerszint feletti magasságot nem érintette.)
Öcsi barátomékat a szerencse nagyobb pincével áldotta meg, így a két család mosóteknőivel, minden tavasszal eljátszottuk a jelentősebb tengeri csatákat, de megtettük mi ezt nagyobb esőzések, felhőszakadások után, az Árpád utca elöntött úttestjén is, ahol olykor fél méteres víz kereste a lefolyót.

Pince ugyan volt a mi udvarunkban is, de annak talajvizére nem lehetett olyan megbízhatóan számítani, mint a szomszédéra. Amikor nem jött fel a talajvíz, a lefelé vezető öt lépcsőn és a kétoldali vakablakokban, házi múzeumot rendeztem be, melynek „kiállítási darabjai” csuprok törött cserepeiből, régi pénzekből, agyagpipákból, öreg könyvek lapjaiból álltak.
A legalacsonyabb belépődíj ellenére sem voltak fizető látogatóim, csupán iskolatársaim nézték meg néha, teljesen ingyen, akik aztán hálátlanul szemembe vágták, hogy a Gubodi utcai Kossuth Múzeum mennyivel komolyabb.

A pincék derékig érő, hideg talajvíze, csak július-augusztus végén szokott fel-, és leszívódni. Ezért azután csapadékos esztendőkben, az ásott kutakból sokfelé kézzel lehetett vizet merni, ha valaki elég mélyen át tudott hajolni a kút káváján.
Természetes hát, hogy a város lakosságának nagyobbik része, ha lusta volt elmenni a néha ötszáz méternyire eső közkúthoz, talajvizet ivott. Főzéshez meg, eleve nagyon sok helyen használták.
Úgy, mint Cegléd történelmének előző hatszáz évében, mikor még nem léteztek fúrt kutak. Sokan éltek még azok közül, akiknek ez természetes napi italuk volt. A köznyelv egyszerűen „közelvíznek” nevezte, hisz tényleg közel esett a szomjazóhoz. Édeskés ízű kemény lé volt, és sok mindenre lehetett használni, csak ivásra nem. Azt mesélték, hogy a bab soha nem főtt meg benne, de annyi bizonyos, hogy az ebben eltett uborka, még májusban is ropogós finom maradt.
A piactér közelében lévő Kossuth téren - meg néhány külsőbb utcában is -
állt egy-egy közkút, ahonnan bárki vihetett „egészséges ártézi” vizet.

A Kossuth téri azonban, olyan meleg volt, hogy hőfoka miatt, csak a nyári nagy melegekben nem gőzölt. Mindenki, aki máshonnan érkezett városunkba azt mondta arra a vízre, hogy büdös, „záptojás szaga van” és ihatatlan, mert legalább negyven fok meleg. Még nyári estéken is gőzölt, ha lehűlt a levegő. Akkoriban nem sejtette senki, hogy az a záptojás szagú víz egyszer majd milyen sok pénzt hozhat a városnak.

Hol volt akkor még a gyógyfürdő? A gyógyhatást azért sokan felismerhették, mert esténként kannákban hordták haza, aztán akadt, akik megitták, mások meg lábat áztattak benne, vagy fájó derekukat mosogatták vele. A legközelebb lakók naponta hordták inni, meg mosakodni. A vízhordás általában a gyerekek dolga volt, szinte mindig lehetett látni egy-két srácot, amint üres, vagy már teli kannákat cipeltek a kút körül. Lehet, hogy innen kapták ezek a vizes edények a „ceglédi kanna” elnevezést, hisz mára már, az egész országban így nevezik.
A közeli Belsped nevű fuvarosszolgálat kocsisai, meg a falusi kocsisok rendszeresen megálltak ott itatni, aztán egy-egy vödörrel végigöntötték az izzadt lótesteket. A különleges kénes illatú meleg víz közelében ezért, folyton érezni lehetett a lószagot is.

Ettől a kúttól néhány méter távolságra álldogált egy megviselt épület, amely otthont adott az Aranysas nevű kocsmának, bár felőlem kisvendéglő is lehetett, hiszen gyermekként nem jártam benne. Utólag hallottam róla, hogy ceglédi viszonylatban éppen megfelelt, a budapesti Ilkovits vendéglőnek, amely a Nyugati pályaudvarral szemben fogadta be a háború utáni feketéző, bűnöző, rejtőzködő alvilágot.
Cegléden nemigen volt ilyen, így ott a fuvarosok uralták a terepet.
Azt viszont láttam néhányszor amikor este vízért mentünk, hogy a rendőrség razziát tartott az Aranysasban. Ilyenkor – többnyire részeg - erősen kirúzsozott szájú nőket, pufajkás, vagy viharkabátos fuvarosokat, olykor a hetipiaci napokon pénzhez jutott ittas parasztembereket kísértek ki az ajtón és másnap a trafikban már név szerint emlegették a kuncsaftok, kiket vittek be, miért. Olyat is láttam néha, amint egy-egy túlságosan elázott atyafi kitántorgott a kocsmából, és inni, vagy mosakodni hajolt a város gőzölgő közkútjára, azután véletlen elhemperedett az úttesten folydogáló meleg vízben és nem is igyekezett onnan gyorsan kimászni.
Az Aranysas tömböt 1956 körül lebontották, a helyére épített épületet pedig sárgára festették, ezért a fantáziadús ceglédi lakosok azonnal elkeresztelték „citromház”-nak, talán ma is így nevezik. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha valakinek a sárga színről történetesen a kanári jut eszébe?

Mivel a talajvíz agyag zárórétege nagyon magasan van, nagyobb esőzések után a felázott utcákon, nem volt élvezetes a közlekedés. Szilárd burkolattal jóformán csak a főbb utcák voltak ellátva abban az időben, mint például a Pesti út, a Szolnoki-, a Rákóczi-, Árpád-, Széchenyi-, Kőrösi utak, meg még néhány.
A legtöbb azonban egyszerű földes út volt, eső esetén sűrű agyagos, vendégmarasztaló sárral, sajnos a járdák is ugyanabból az „anyagból” készültek. A gazdaságilag szilárd talajon álló Ceglédlakók, néhány helyen megengedhették maguknak, hogy házuk előtt a járdát téglával rakják le.
Sajnos csak keveseknek adatott meg ez a jómód, de az ilyen járdákra is ráhordták a sarat a szomszéd ház felől érkezők.

Kész szerencse, hogy akkoriban még nem száguldoztak sem személy-, sem teherautók a város utcáin.

A földes „járdák” felületét, - ha elég hosszú ideig elmaradt az eső - betonsimaságúra és keménységűre taposták a járókelők, tetejükön pedig kivirágzott a salétrom. Ezeken a sima felületeken szerettünk mi „snúrozni” vagy snúlozni? (máig nem néztem utána).
A nyerő hazárdjáték abból állt, hogy – egy a földre karcolt - egyenes vonal, vagy egy házfal mellé meghatározott címletű és mennyiségű aprópénzt kellett dobálni. Akinek a pénze legközelebb esett a vonalhoz, vagy a falhoz, az felszedte a többi résztvevőét is, a markában összerázta és feldobta a levegőbe. Ő határozta meg, hogy mit akar megnyerni, a fej, vagy az írás képét mutató érméket, amelyeket aztán felszedhetett.
Rabló változat is létezett, ilyenkor a résztvevő, mindig csak a „koronás”, vagyis a fej jelű pénzt szedhették fel, néha kétszer is körbement a rázás, olykor az ügyetlenül dobó járt jól. Létezett egy másfajta hazárdjáték is, az ejtés. Ilyenkor a játékban részt vevők körbe álltak, egy valaki ledobott a földre két-, öt-, tíz-, vagy húszfillérest – ilyen címletekben játszottunk általában – aztán sorban mindenki ráejtett egy ugyanolyan pénzérmét. Ha valakinek a pénze bármely érme tetején, akármilyen kis felülettel – nemcsak ráesett – rajta maradt, az vitte az egészet.

Jókat szoktunk játszani, de néha felnőttkorú lumpen résztvevők is beszálltak, akik ha nem nyertek, mérgükben az utolsó kört zsebre téve, játék nélkül vitték el a pénzt. Ki mert volna szólni?

A szilárd burkolatú utak sem aszfaltozottak voltak, hanem szürke bazaltkockával rakták ki őket, amelyeknek fényesre kopott felülete - ha esni kezdett az eső - úgy csúszott a rajta lévő porrétegtől, mint a jég. A túlságosan megrakott kocsik hajtói ilyenkor felálltak az ülésről és káromkodva verték habosra ostorukkal szegény lovakat, amelyek meg-megcsúsztak a kövön.

Te jó ég, mennyi sláger-, és dalszerzőt ihlethettek meg az ilyen macskaköves utcákon kopogó lópatkók és cipősarkak?

Az már szinte természetes volt, hogy a város tehéncsordái, - majdnem minden ötödik házban tartottak tehenet - reggel hatkor, meg este hatkor, teljesen birtokba vették a Bocskai, meg az Árpád utcákat, hisz ezeken keresztül jutottak a Gerje-telepen lévő legelőre, meg haza.
Más utcákon keresztül is vonult csorda, hisz szinte a város egész környékét legelőnek használták, saját csodája volt az Alszeg, Felszeg, Csikósszél városrészeknek is. Minden este figyeltem, tudják-e a marhák, melyik kerítés előtt

kell kiválni a csordából. Ha meg igen, akkor miért mondják rájuk, hogy marhák? Felmenőim, hangosan számoltatták velem a „melltartós” teheneket, ugyanis
némelyik tehénnek akkora volt a tőgye, hogy vászonzacskót kellett ráhúzni, ne lógjon a földre, bár lehet, hogy csak tisztán akarták tartani.
A „csordás” foglalkozás, biztos megélhetést nyújtott művelőjének.
A fiatalember állandóan mezítláb járt, vállán karikás ostor, oldalán tehénszarvból készült tülök volt, melyet főleg hajnalban szeretett fújni, amikor még lehetett volna aludni egy kicsit.
Késő délután, amikor hatalmas fecskerajtól kísérve a tehenek megjelentek az utcában, tíz -tizenöt gyerek a csorda mellé szegődött és hazáig lépegettek saját állataik mellett, bár azok ezt egyáltalán nem igényelték. Érdekes, a tehén reggel ballag, este cammog. (Lehet, hogy a pásztor diktálta az iramot?) Aztán a csorda megérkezése után, hamarosan elindultak otthonról azok akiknek nem volt saját tehenük, és kék zománcos tejeskannákkal vitték haza a vacsorának, vagy másnap reggelinek szánt tejet.
Esténként több tucatszor láttam gyakorlati bizonyítékát annak az örök érvényű igazságnak, hogy „a tehénlepény mindig lapjára esik”. Szegény utcaseprők…