A TUDÁS HATALOM

Mintha az időjárás is a háború utáni nyomor szövetségese lett volna, kutya kemény telek jártak. Vagy csak a tüzelő, meg a ruha volt kevés?
Reggelente mikor már iskolás voltam, minden gyerek - aki tudott - egy kugli fát cipelt a hóna alatt, hogy a fáradt-olajjal kezelt padlójú osztálytermeket valamennyire be lehessen fűteni.
A rosszul záródó osztályablakok talpig be voltak fagyva, de akkoriban még úgysem lehetett gyönyörű nylonfüggönyöket kapni. Mikor már senki nem vitt több fát, fagyszünetet rendeltek el.

Azt a nyavalyás fekete fáradt olajat, mindenki úgy utálta, mint ördög a szenteltvizet. Bármilyen rosszat tettünk ugyanis az iskolában, a tanerők bevett gyakorlata volt, hogy letérdeltettek bennünket a hideg padlóra. Pedig már az is rosszaságnak számított, ha valaki nem tudott folyamatosan hátratett kezekkel ülni egy órán keresztül.
A pedagógusokat, - akik talán még semmit nem hallottak akkoriban a hiperaktív gyerekekről - tanító-pajtásnak kellett nevezni!

El lehet képzelni, hogy nézett ki este a térdünk, amikor otthon el kellett magyarázni, hogy csak elestünk. A térdeltetés mellett, még szokásban volt a tenyeres, a körmös, a pajeszhúzogatás, a koki, és nem volt az nagyon ritka eset,

amikor egy egész osztályt végigpofozott valamelyik arra vállalkozó verőtanár, mert hisz nem mindegyik volt szadista.
Ráadásul a fél ország gyermekei, novemberig csak rövidnadrágban jártak, amely alatt ronda, barna színű flór harisnyanadrágot viseltek.
Azóta is sokszor jut eszembe, lehet, hogy ott szereztem én a sokízületi gyulladásomat az iskola padlóján térdelve.
Mindenek ellenére, tanítóink, tanáraink többsége a példaképünk volt, és biztos vagyok benne, hogy egykori osztálytársaimnak is gyakran jut eszébe minden, amit tőlük kaptunk.

MI LESZEL, HA NAGY LESZEL?

Utcánk túloldalán egy fényképész lakott, akinek nővére székhez kötöttsége miatt, állandóan az ablak előtt ült és – így utólag, megítélhetetlen
minőségű - olaj képeket festett. Amikor már elértem az ablakpárkányát, naponta meglátogattam. Négy-öt évesen felmásztam a szinte mindig nyitott ablakig, és bekiabáltam:
- Kézcsókom művésznő! Készül a portrém?
Jóban voltunk és sokat beszélgettünk az élet folyásáról, de hiába ígérte, végül mégsem festett meg engem. Egyszerű ceruzarajzokat készített rólam csupán, amelyek – legalább szerintem - nem is hasonlítottak rám.
Kéry Feri bácsi a kőfaragó viszont, akit felesége - a folyton fehér kesztyűben járó Mici néni - nemes egyszerűséggel csak szobrászmesternek aposztrofált, tényleg kőbe faragott engem. Puttó lettem valami gazdag ember síremlékén.

A szomszédban lakó Kézér néni, már négy-ötéves koromban azzal nyüstölt, hogy legfőbb ideje lenne valamilyen szakmát választanom. Komoly gondban voltam, mivel férje, aki cipész volt, megígérte, hogy odavesz inasnak, ha rendszeresen összeszedem tenyérnyi műhelyében, a szétszóródott faszegeket. Én viszont az Istennek sem akartam cipész lenni, hiszen számtalanszor hallottam amint a felnőttek egyszerűen csak suszternak hívták őket a hátuk mögött. Másrészt ki nem állhattam a melegedni felrakott csiriz szagát sem, így elkezdtem más munkalehetőségek után nézni.

Mindig csodálattal néztem Tibi bácsira, aki a mellettünk lévő házban lakott, és rendőr volt. Amikor elpanaszoltam neki, hogy szakmát keresek, hamar elvette a kedvemet. Azt mondta, ne is reménykedjek, mert az egyenruhaszabók nem tudnak olyan kisméretű sapkát készíteni amilyen nekem kell, egy rendőr pedig nem járhat hajadonfővel.

Ezután már csak a saját erőmhöz mérten elvégezhetőnek tűnő feladatokra koncentráltam.

Sokáig figyeltem a városi sintért, akinek lovas kocsija is volt. Az Új-árok hídja előtt lakott egy csupasz területen és mikor arra utaztunk, mindig megmutatták nekem a kisvonat ablakából, milyen sok kutya van a telkén. Én, pedig imádtam a kutyákat! Később aztán megtudtam, hogy a sintérnek nem szeretni kell a kutyát, hanem összeszedni, nagyot csalódtam, és inkább azt az embert néztem ki magamnak, aki az utcánkban lévő utak alatti átfolyókat takarította időnként, egy hosszú rúdon lévő kanállal.
Szóba elegyedtem vele, ő meg azt mondta, hogy fiatal még , a nyugdíjáig legalább negyven évet kell dolgoznia, ebből a szakmából pedig, csak egy van a városban. Válasszak inkább más munkát! Visszaadta az átfolyóba gurult labdámat, és megvigasztalt, hogy addig azért még történhet valami, és ő mindenképpen a barátom marad.

Babinszki Feri bácsi előző lakásunk szomszédságában lakott, vadász volt.
A házaink közötti deszkakerítésen volt egy kis csapóajtó, melyen keresztül át lehetett járni egymás udvarába, és ezt családjaink tagjai gyakran ki is használták a háború utáni „málenkij robot”-os időkben.
Én tanulékony gyerek lévén, hamarosan már egyedül is át tudtam jutni a csapóajtón, ezt egyszer olyankor is megtettem, amikor éppen az otthoni napozásból léptem le.
Feri bácsi meglátott ahogy mezítelenül botorkálok ki a ribiszkebokrok alól, könnyesre nevette magát, és azt mondta:
-Mi van druszám, már téged is én ruházlak?
Felkerestem, mint régi jó barátot, és elpanaszoltam neki mekkora bajban vagyok a szakmakereséssel. Akár vadász is lennék...
Azt tanácsolta, hogy lassan tanuljak meg lőni, meg, hogy legyek jóba a lányokkal, aztán majd lesz valahogy. De puskát nem adott!
A vadászmesterséghez azért közelebb kerültem, mert mikor még ott laktunk, és esténként patront töltött, sokszor adogattam neki a hüvelyt.

Valaki azt is indítványozta legyek sakkbajnok, abban nem lehet megizzadni, így aztán hamar megtanultam sakkozni. Évek múlva, amikor anyám a Szabadság téri cukrászdában mérte a fagylaltot, én a reá várakozás ürügyén beültem és délutánokat játszottam unatkozó vendégekkel. Gyakran volt süti, fagyi, vagy málnaszörp a tét, de ellenfeleim becsületére legyen mondva senki, soha nem fizettette meg velem a vesztett partikat, pedig sakkozni ma sem igen tudok!

A cukrászdához nagyon közel esett egy kis órásműhely, a Szabadság tér oldalában. Oda szoktam én betérni pici korom óta - meg a többi óráshoz is - ahol apró kis fogaskerekeket kaptam, amelyek a rossz órákból származtak. Ezeket otthon egy kistányérban meg lehetett pörgetni és így idejében megtanulhattam, mi a különbség a centrifugális, meg a centripetális erő között.

Az órásmesterrel nagyon jó kapcsolatban voltunk, mindig levette nekem a mutatóujját. Trükkjét csak pár év után fedte fel előttem, aztán már én is ámulatba tudtam ejteni mindenkit. Amikor egyszer hibátlanul bemutattam tudományomat a mesternek, adott nekem két forintot, ami nagy pénz volt abban az időben.
De olyan kisméretű órásnak mint én voltam akkoriban, még nem volt felvétel.

Anyám talán jobban szerette volna, ha lánynak születek annak idején, így hosszú ideig meghagyta fejemen a szőke fürtöket. Már vállig ért volna a hajam, ha nem lett volna göndör, ami akkoriban nem is volt divat.
Csizmadi Laci bácsi fodrászüzlete, a házunk utca felöli oldalán nyílt. Számtalanszor ücsörögtem ott, nézegettem a rengeteg újságot, hallgattam a vendégek beszélgetését, vagy ha nem voltak sokan, magam is világmegváltó gondolatokat cseréltem a fodrászmesterrel, aki bármilyen témába kezdett, mindig, a nőknél kötött ki.

Egyszer aztán bevallottam neki, hogy már nincsen más megoldás, fodrásznak kell állnom. Úgy gondoltam, hogy mivel őt ismerem, nála kezdeném a szakmát.
Eleinte kisöpörném a műhelyt, aztán majd meglátjuk.
Azt mondta, hogy nem addig van az, egy fodrásznak meg kell tanulni a szakmát, például tudnia kell neki nyírni. Legjobb lenne, ha mindjárt a saját hajamon gyakorolnék, azzal a recés ollóval, amit a kezembe is nyomott.
Talán arra gondolt az áspislelkű szőrtelenítő, hogy a ritkítóollóval nem tudok akkora kárt tenni magamban, amelynek megtorlásából majd ő is részesedne.
Nem volt az semmi teljesítmény, ahogy én azzal a foghíjas vacakkal viszonylag hamar kopaszra nyírtam a hajamat. Hát nem lett teljesen egyenletes, de azért annyira sikerült, hogy amikor anyám meglátott, elsőre rosszul lett, és hetekig szidta a „szerencsétlen” fodrászmestert.

Végül újra megkerestem Kézér nénit és elpanaszoltam neki, hogy valószínűleg mégis cipésznek állok, mert már minden szakmában dolgozik valaki.

Végül lehettem volna fuvaros is, de Géza bácsi az egyik szomszéd, nemes egyszerűséggel úgy írta körül rólam kialakított véleményét, hogy:
-Kurva rossz kölyök!
Talán ezért, talán másért, ha sikerült elkapnia - mivel abban az időben fuvaros volt - fekete kocsikenőccsel olyan bajuszokat rajzolt nekem, hogy anyám este alig tudta lesúrolni.

Így alakulhatott, hogy már majdnem elmúltam öt éves, még mindig ott álltam teljes kilátástalanságban, a jövőmet illetően. Olvasni már tudtam, ezért anyám kisírta az egyik iskola igazgatójánál, hogy soron kívül vegyenek fel az iskola első osztályába.
A szomszéd néni nem fogalmazott ilyen csúnyán, ő csak azt mondta rólam, hogy már sokkal jobbakat is akasztottak fel mint én.

2001 decemberében anyám levelet kapott Ceglédről, melyben azt írták ismerősök, hogy Kézér Istvánné 2001 októberében, 103 évesen elhunyt.
Nyugodjék békében!

CSAVARGÁSOK

Tény, hogy amiket a felnőttek kitaláltak a gyerekek részére, az nekem soha nem tetszett igazán. Nem voltam én rossz gyerek, csak nem voltam jó. Alig akadt olyan fa, amelyet nem másztam meg, nem volt fiú, lány, -talán felnőtt sem- akit nem ismertem és kevés gyerek volt, akivel nem fűzött össze valamilyen kaland, vagy bunyó. Leugrottam esernyővel a háztetőről, tudtam kinek milyen kutyája van, hogy hívják az illető ebet, hol érik leghamarabb valamely gyümölcs, mikor, mit játszanak a moziban, meg minden mást, amit érdemes volt.
A Gerje-, meg az Új-árok patakokban fogott törpeharcsát, só nélkül sütöttem nyárson, de meg tudtam fogni kézzel a szóló-csíkot is. A legtöbb bíbictojást én szedtem össze, amikor tojásszedő versenyt rendeztünk a legelőn.
Cigiző helyet rendeztem be egy tó fölé hajló fa alatt, amelynek tövében kisebb barlangot is ástam, ha mégis keresnének az iskolából...

Sok barátom, pajtásom, haverom bujdokolt velem – vagy én velük – fél-, egész napokig, a legjáratlanabb helyeken. Tavasszal, vödörszám szedtem a gólyahírt a nyársapáti vasúti átjárónál idősebb fiatalabb nőismerőseimnek, akik szerint – olyankor - én voltam a város legrendesebb fiúja. Másnap viszont, amikor tornaórán beleselkedtem a vetkőző lányok öltözőjébe, akasztani való, gonosz csibész és gazember lettem.
A nőkön, már akkor sem lehetett eligazodni!

Nekem nem volt bajom magammal, igy aztán, - mivel rendkívül jó nevelésben részesültem - el tudtam manőverezni a világ ügyes-bajos dolgai között.
Iskoláim - volt több is - a belváros legtöbb iskolájába jártam egy kicsit nem foglaltak le igazán, mert teljesen másra igyekeztek tanítani, mint ami engem érdekelt. Azaz... , amikor engem megérintő témákról volt szó, nem akadt nálam figyelmesebb gyerek, jobb tanuló, az egész világon.
Szinte mindent, kipróbáltam, mindent megcsináltam, ami érdekelt.
Jártam zeneiskolába, repülőgép modellező szakkörbe, építettem detektoros rádiót, fogtam halat, vadat, szedtem madártojást, építettem bungit, ástam barlangot. Készítettem lakó-fészket, a szomszédék hatalmas jegenye-nyárfájának legtetején, a fuvarosoktól kölcsönvett kötelekből. Kiugrottam az iskolaablakon, ha unalmas óra elé néztem.
Szerelmet vallottam nálam tíz évvel idősebb lányoknak, és szent esküvel fogadtam, hogy csak és kizárólag ők lesznek a feleségem.

Több éven keresztül rendes tagja voltam a képzőművészeti körnek, azonban egy barátom egyszer meglátta nálam az értesítést, melyen az állt, hogy
„…délután 15 órakor aktot rajzolunk. Megjelenésedre feltétlenül számítunk!”
A srác arra gondolt, hogy az akt, az csak egy meztelen nő lehet, ezért ettől kezdve minden alkalommal ott lógtak vagy tízen a rajzterem utcai ablakában alkalmi cimboráim közül. Inkább én sem mentem többet!

Egy időben rendszeresen írtam verseket, amire Hidvégi Lajos bácsi az akkori osztályfőnököm és magyar-tanárom, erősen biztatott. Négy évszak című versemhez illusztrációt festett, a képek alattuk a verssel, ötödik osztályban végig kint lógtak a falon. (Feltehetően Lajos bácsi képe miatt.)
Viszont mellettük lógott Dohnál Tibi – ma, Európa-szerte ismert festőművész - sivatagról festett képe, amelyet maga készített, és ez később érzékenyen befolyásolta a képzőművészethez való viszonyomat, mert olyat úgysem tudtam volna...

Katona voltam már, mikor egyszer meglátogattam Hidvégi tanár urat, akkor mesélte, hogy még mindig megvan nála az egyik verses füzetem.

Úgy látszik azonban, Baranyi Ferit a költőt, még erősebben biztathatta.
Amikor sok évvel később egy dunántúli városban író-olvasó találkozón összeismerkedhettem vele, akkor derült ki, hogy pár év eltéréssel a város egy iskolájába jártunk, sok tanárunk közös volt.
De hát ez, csak az ő verseinek tett jót!

Nyaranta az iskolai szünetekben dolgozni jártam valahová, mint sok más gyerek az én sorsomból való, akit egyedül nevelt özvegy édesanyja. Nem voltak ezek a munkák olyan rettenetesek, de kemény életet éltünk mind, abban az időben. A hajnali vonattal mentünk gyümölcsöt vagy parét szedni, a szőlőskertekbe. Más évben csákánnyal irtottam a gazt, a vasúti sínek bazaltzúzaléka közül, de nem hiszem, hogy háromszor súlyosabb voltam mint a csákány. Egyszóval, szegény „munkásszülők parasztgyermeke” voltam.

A reggeleket soha nem fogom elfelejteni! Valami megmagyarázhatatlan ok miatt, mindig reggel tudtam volna legjobban aludni, legszebbet álmodni, de szintén indokolhatatlan okok miatt olyankor édesanyám fel-, és megrázott, meg kiabált velem, és mindenképpen azon fáradozott, hogy valahogy levakarjon engem az ágyról.
Ha kellett, éjfélig is ébren voltam, hallgattam a késő nyáresti beszélgetéseket, figyeltem a csillagokat, ha szükség lett volna rá, egyáltalán el sem aludtam volna. Azonban, ha elaludtam…
Életem, egy – így utólag már nem pontosan behatárolható - szakaszában folytatásos álmaim voltak. Talán nem lenne minden igaz, ha most elmesélném

azoknak az álmoknak a tartalmát, hisz csak töredékekre emlékszem. Arra viszont kristálytisztán, hogy mennyire vártam a pillanatot, amikor esti lefekvés után átléptem az álom és a valóság határvonalát és visszarepültem előző éjszakai álmaimba. Még bevillan néha, hogy láthattam olyan személyeket, akiket a mindennapokban nem ismertem, nem is léteztek, de folytatásos álmaimban rendszeresen találkoztam velük.
Legjobban „repülős” álmaimat szerettem, melyekben kitárt szárnyú madárként tudtam suhanni, és határozottan emlékszem arra is, hogy álmaimban én már találkoztam a lézerrel, amelynek fénye bal kezem mutatóujjának hegyéből tört elő. Azzal a fénysugárral le tudtam vágni növények hajtásait, rovarok végtagjait. Álmomban!

Annyi maradt abból az időből felnőtt koromra, hogy alvási rendszerem ma is eléggé zavart. Nem alszom többet 3-4 óránál a huszonnégyből, de azt általában hajnaltól, vagy késő reggel. Életem folyamán többször is olyan munkakörökben dolgoztam, ahol ez az alvási forma nagyon is megfelelt az elvárásoknak. A gyermekkor fejlődéshez szükséges alvása, mély álmai, azonban nagyon hiányoztak, amikor reggelenként iskolába, vagy dolgozni indítottak. Hányszor áhítoztam a rosszul fűtött lakás reggeli dermedtségében olyan ágyról, amely takaróstól, párnástól gurulna az iskola kapujáig, ahol nekem csak le kellene szállnom róla.
Személyautóban abban az időben -meg még sokáig –nem ülhettem. Nem is hiszem, hogy sok lehetett Cegléden. Emiatt fogadtam később nagy megértéssel fiam kérését, amikor néha azt akarta, hogy az utca végén lévő iskola kapujáig vigyem el amikor kocsival indultam valahová.