KOSSUTH

Aztán az is elég hihetővé tett előttem mindent, mert - mint mesélték - Űrögdi öregapám nagybátyja is útnak indult Turinba a százas küldöttséggel, hazahívni Kossuthot. A lelkes hazafiakat feleségeik, külön csoportban kísérték.
Ilyen közeli közvetettséggel meg már, igazán nem esett messze a 48-as Szabadságharc. Az eseményről, pár dokumentumot is őrizgetett a család. Magam is láttam Hajó utcai házunk padlásán azt a félkarúvá rokkant terrakotta Kossuth szobrot, melyet nagymamáék Turinból hoztak emlékbe, előttem meg, az ilyen dolgok miatt is, szinte kézzelfoghatóvá vált minden, amit a régi időkről hallhattam. Tudtam, hogy a nálamnál sokkal idősebb emberek tényleg ismerhettek ilyen negyvennyolcasokat, többet is. Bennük azonban nem ébredt olyan áhítat a beszélgetések hallatán, hiszen velük élő nagyszüleik annak a kornak voltak részei, s általuk még szinte közvetlen kapták az információt. Talán nem is érdekelte őket a dolog, mint ahogy korosztályomat sem, igazán, a II. Világháború.

Iskolában, ha szünetre csengettek, a két csapatra oszlott gyerekek közül törvényszerűen mindig Esze Tamás talpasai, meg a kurucok, vagy Kossuth huszárjai győztek, ezért általában egyikünk sem akart labanc, vagy osztrák ulánus lenni.

A való életben ezzel szemben, látszólag semmilyen gondot nem okozott, ha a pipázgató egykori Kossuth hívő atyafi, békésen beszélgetett a szomszédban lakó Virágh nénivel, aki pedig elmondása szerint nem is túl régen, még Zita királynő udvarában volt társalkodónő.
Virág néni lakásának falán egy emberi fejre méretezett ezüstből készült koszorú lógott. Amikor volt türelmem illedelmesen végighallgatni társalkodónői életének történeteit, néha letört egy levelet a koszorúról, és a kezembe nyomta:
-Ezt a királynőtől kaptam! Vigyázz rá!
Férje, akivel élete alkonyán akasztotta össze sorsa tengelyét, nyolcvan és kilencven év körüli fehér szakállas úr volt, vasalt öltönyben ült órákig a Selyem utcai ház előtti kispadon, kezét ezüstfejű sétapálcája gombján nyugtatva, és nagyon hasonlított arra a Kossuth képre, amely nagymamáék szobájában lógott a falon.

Ismertem, érinthettem őket, beszélhettem velük, mára mindannyiuk történelem.

Úgy neveltek, hogy Cegléd meg Kossuth, szorosan összetartozzon bennem. Olyan erős volt a Kossuth kultusz kisgyermek koromban, hogy egy ideig azt hittem, egy idősebb ceglédi emberről van szó, akivel bármikor összetalálkozhatok az utcán, vagy akár a piacon.
Mikor megértettem, hogy milyen nagy ember volt és mennyire kis szerepet játszhatott szülővárosom a politikus életében, kicsit csalódott lettem.
Mégis, ha egy ceglédit megkérdezel ki a leghíresebb ember a város történetében, Kossuth nevét fogja mondani.
Cegléd hűséges város! 1877-ben, mikor meghalt a város képviselője, egyhangúlag az emigrációban élő Kossuthot ajánlották helyette. Hogy rábírják az akkor már 75 éves embert a hazatérésre meg a hivatal elfogadására, száz fős ceglédi küldöttség vitte neki a megbízólevelet a Turin melletti Collegno al Baracconéba. Cegléd ősz papja, Dobos János, a küldöttséget könnyekre fakasztva hívta haza a „nemzet atyját”, de Kossuth hasonlóan szép beszédének lényege az volt: „- Nem lehet!”
Akkor aztán a szomorú ceglédi atyafiak új versszakot ragasztottak a Kossuth nótához:

„Ott voltam én mostanában
Kossuth Lajos szobájában,
Áldott kezét megfoghattam,
Élő szavát hallgathattam.”

Már nyugdíjasként csipegettem össze annak a dunántúli kis falunak történelmét ahol ma is élek, mikor kiderült, hogy a szomszédos Bőny község tanácsházi épülete, a XIX. szd. közepén, Bothmer nevű báró tulajdonában volt. A báró nem lakta a csinos épületet, hanem jószágaival együtt bérbe adta egy Zsulavszky István nevű gazdának, aki pedig nem volt más, mint Kossuth Lajos legkisebb húgának, Emíliának a férje. Arról is szól a fáma, hogy a nagy államférfi meglátogatta volna

ott húgát, mielőtt az Amerikába emigrált, de ennek a látogatásnak konkrét nyomait nem lelni sehol.
Engem viszont meglepett, hogy az ott élők, akik ezt a történetet ismerik, nem is keresik ezeket a nyomokat, és egyáltalában nincsenek hanyatt esve ettől a tisztes kapcsolattól. Se egy emléktábla, se a megemlékezés más formája.
Arra gondoltam, hogy Cegléd népe milyen szeretettel ápolja emlékét annak, hogy a politikus 1848. szeptember 23-án beszédet mondott városunkban. Persze a kötődés nem csupán ettől az egyetlen alkalomtól…

Ha hivatali dolgaim miatt az épületben járok, - jelenleg Bőny közhivatala és postája működik benne - mindig ugyanaz az érzés fog el, ami gyermekkoromban a ceglédi Kossuth tér sarkán, ahol márványtábla őrzi a híres beszéd kezdő sorait. „Hozzád jövék el derék magyar nép…”
Bár, mondta ezt a nagy államférfi más városok lakosainak, például a szegedieknek is.
Egy ceglédi mégsem tud szabadulni Kossuthtól. Már nagyobbacska srác voltam, amikor meghozták Pozsonyból annak az erkélynek a köveit, amelyről nevezetes országgyűlési beszédét mondta el a nagy férfiú. Elég hosszú ideig hevertek a Szabadság tér szélén anélkül, hogy valamit is kezdtek volna velük. Suli után gyakran odamentünk, és simogattuk, tapogattuk a köveket, mint ahogy a múzeumban felállított derest is szoktuk. Tudtuk, hogy így kézzelfogható közelségbe kerülünk a történelemhez, melyről oly sokat hallottunk.