SZEGÉNYSÉG

Korán megismerhettem trafikunkban a kisebbség sok tagját is, amely abban az időben majdnem kizárólag a cigányságból állt. Érdekes, hogy akkoriban még nem hallottam a „roma” elnevezést. Aki viszont nem volt cigány, lehetett tót. ruszén,
román, vagy bármely más nemzetiségű, arra bizony egyből azt mondták magyar az, ha ott élt közöttünk, magyarul beszélt és tudtuk a nevét.

Például ilyen ideszakadt volt a „bolongyurka” becenevű ember, aki legalább két méter magas volt, szúrós szemű, egyenestartású a bal vállán állandóan kis baltát, fején – nyáron is - hegyes román kucsmát hordott.
Mint ismerősök mesélték, Erdélyből települt át a visszacsatolás alatt családjával, itt aztán elvesztette a talajt lába alól, de lehet, hogy már otthon sem volt neki. Bár becsületes ember volt, munkát nem kapott, - mások sem nagyon - két gyermekével csak tengődött és minden munkát elvállalt, ami adódott. Bármikor, bárkinél, kész volt egy kis faaprításra, szénhordásra, de láttam olyankor is amikor nagy

munkálatokra vállalkozott családostól, ilyenkor állványra szerelt keretes fűrésszel darabolta valakinél az egész télre elég hasábfát, amit felesége, meg hozzám hasonló korú fia ölben vittek a kamrákba, ahol halomba rakták.

Az állványos fűrész megérdemel egy mondatot, mert azóta sem találkoztam olyannal, bár több országban jártam. Valószínűleg az Erdélyből idetelepedett ”agyas" emberek hozták át és az volt a lényege, hogy az ismert keretes kézifűrészt rászerelték egy függőhintaszerű lécből készített tákolmányra, a nyomaték növeléséhez, pedig egy nagy hasábfát kötöttek a fűrész végére. Kipróbáltam magam is, így állíthatom, hogy kis ügyességgel a munka negyedét levette az ember válláról. Ilyennel dolgozott bolongyurka is.
A "bolon" melléknév - hiába csonkították jóindulatúvá - szerintem, nem illette meg, szerette a gyerekeit, sokat dolgozott és én kölyökként nyomozni kezdtem, hogy miért ragasztottak rá csúfnevet az emberek. Nem jutottam semmire!
Azt kellett tapasztalnom, hogy a csúfolódás, gúnyolódás, általában a szegényebb réteg tagjai között terjedt el. A leplezetlen rácsodálkozás, az indulatok hirtelen kibuggyanása, gyakran kegyetlen őszinteséggel párosult, - vagy fordítva - és ezek megnyilvánulását talán nem is mindig a rosszindulat vezérelte.
Nagymama mondta egyszer, hogy a szegény is lenézi azt, akinek nagyobb lyuk van a nadrágján, mint a sajátján. Számtalanszor megtapasztalhattam mekkora igazság rejtőzik ebben.

A háborút követő években, az emberek mindennel próbálkoztak, amiről azt gondolták, hogy segíti az életben maradást.
Valószínűleg ilyen szükséghelyzet hívta életre a drótostót mesterséget is. A háború után, évi egy-két alkalommal megjelent a városban egy atyafi, aki hangosan ordította az utcákon, hogy „dróóóóóóótos”.
Ez az ember, olyasmit tudott, ami már majdnem művészet volt. Leült az udvar sarkába, és pár óra alatt drótból olyan fonatot készített a megrepedt agyagkorsóra, - sokan tartották még olyanban az ivóvizet - hogy abból egy csepp nem sok, de annyi sem szivárgott ki többé (ma is őrzök egy ilyen megdrótozott agyagedényt).
Fonatot tudott készíteni a repedt tányérra, de a kilyukadt vizeskannát is „bestoppolta”.
Főleg olyan munkákat végzett, amilyenekkel a helyi iparosok nem bajlódtak volna, de a szegény embernek nagy segítséget nyújtott. A hátán cipelt deszka keretben lévő bádogok, meg drótok között, mindig akadt néhány táblaüveg darab is, így a kisebb törött ablakokat is „megreparálta”.
A rendkívül ügyes embert, szinte mindenütt lenézték, vándorszakmája miatt. Fizetsége legtöbbször egy tányér leves, valami gyümölcs, meg kenyér volt.
Útján olykor, a gyerekek csapatokban kísérték, hangosan utánozva a reklámszöveget.
-Dróóóóóótóóós!

Azt hiszem, meglehetősen sok bolond élt városunkban, mert én magam is ismertem legalább hatot. Akadt közöttük Jóska, Laci, Ferike, bolond Böske, meg a jó ég tudja még milyen keresztnevű, valamennyiüket „bolond„ melléknévvel illették.
Lehet, néhányan azért váltak „bolonddá”, hogy a háború utáni félelmetes világban senki, ne firtassa, kik is ők valójában. Ezt a véleményemet támasztja alá, hogy egy-kettőről senki nem tudott semmit. Honnan jöttek, kik voltak, és rajtunk gyerekeken kívül nem is érdekeltek igazán senkit. Néhányan a Pesti úton lévő „szegényházban” laktak, ami egy vegyes rendeltetésű épület lehetett, mert olyanokról is hallottam, hogy ott élnek, akiknek nem volt semmi baj a szellemükkel.
A sok jövő-menő „szegény” – családom tagjai így nevezték a furcsa gondolkozásúakat - közül az előbb említett bolongyurkának titulált hatalmas székely volt a legnormálisabb, akit tán azért illetett a köznyelv a bolon’ előnévvel, mert hetipiaci napokon végigment az árusok között, aztán hol egy apróbb élő halat, hol egy szál nyers zöldséget, gyümölcsöt engedett le a torkán, csak úgy egészben, a’la natur. Ez egyfajta mutatvány volt, amitől ugyanúgy megborzongtak az emberek, mint a cirkusz légtornászának háló nélküli halálugrásától.
Szinte elvárta tőle a „normális” nézősereg. Ilyen alkalmakkor kapott egy pohár sört, vagy egy cigarettát,amit azonnal beletömködött egy pipába. Ráadásul, amikor a dohányt elszívta, pipájából a hamut a tenyerébe öntötte, bedobta a szájába, ahol úgy rágta, mint a mai fiatalok a rágógumit - a hozzáértők ezt hívták bagózásnak - és akkorákat köpött tőle, mint egy süteményes tányér.
Ebből a sokat tapasztalt felnőttek azonnal kitalálták, hogy valaha bányában dolgozhatott, hisz a bagózást a bányászok hozták szokásba. A szenes alagutakban ugyanis nem volt szabad tüzeskedni, de a tízórás műszak túl hosszúnak tűnt nikotin nélkül.
Valaki egyszer azt mondta, hogy aranybányában dolgozott és mivel ellopott egy nagy aranyrögöt, el kellett neki tűnni Erdélyből.
Hát, nem úgy nézett ki, mint akinek bármikor akármilyen kis aranyröge is lett volna. Más viszont arra esküdött, hogy a sóbányászok szoktak olyan szálkás, szikár, erős emberek lenni, mint amilyen ő volt.

Egyszer lemértem, hogy tizenegy lépésről beköpött egy pinceablakon. Attól kezdve csodálattal néztem rá. Leküzdöttem a köpködés iránt érzett ellenszenvemet és rengeteget gyakoroltam, hogy nekem is sikerüljön, pedig, - mint utólag rájöttem - akkor már rég nem a távköpés volt divatban a srácok között, hanem a „sercintés”, amit a sihedernyien ritka, két felső metszőfog között kellett realizálni.

BELVÁROS

Pinceablakot egyébként elég nehéz volt találni, mivel felénk nem sok pince volt. A talajvízszint ugyanis túl közel esett a talajszinthez. (Gondolom, ez a város csatornarendszerének kiépítése után némileg megváltozhatott, bár az a tengerszint feletti magasságot nem érintette.)
Öcsi barátomékat a szerencse nagyobb pincével áldotta meg, így a két család mosóteknőivel, minden tavasszal eljátszottuk a jelentősebb tengeri csatákat, de megtettük mi ezt nagyobb esőzések, felhőszakadások után, az Árpád utca elöntött úttestjén is, ahol olykor fél méteres víz kereste a lefolyót.

Pince ugyan volt a mi udvarunkban is, de annak talajvizére nem lehetett olyan megbízhatóan számítani, mint a szomszédéra. Amikor nem jött fel a talajvíz, a lefelé vezető öt lépcsőn és a kétoldali vakablakokban, házi múzeumot rendeztem be, melynek „kiállítási darabjai” csuprok törött cserepeiből, régi pénzekből, agyagpipákból, öreg könyvek lapjaiból álltak.
A legalacsonyabb belépődíj ellenére sem voltak fizető látogatóim, csupán iskolatársaim nézték meg néha, teljesen ingyen, akik aztán hálátlanul szemembe vágták, hogy a Gubodi utcai Kossuth Múzeum mennyivel komolyabb.

A pincék derékig érő, hideg talajvíze, csak július-augusztus végén szokott fel-, és leszívódni. Ezért azután csapadékos esztendőkben, az ásott kutakból sokfelé kézzel lehetett vizet merni, ha valaki elég mélyen át tudott hajolni a kút káváján.
Természetes hát, hogy a város lakosságának nagyobbik része, ha lusta volt elmenni a néha ötszáz méternyire eső közkúthoz, talajvizet ivott. Főzéshez meg, eleve nagyon sok helyen használták.
Úgy, mint Cegléd történelmének előző hatszáz évében, mikor még nem léteztek fúrt kutak. Sokan éltek még azok közül, akiknek ez természetes napi italuk volt. A köznyelv egyszerűen „közelvíznek” nevezte, hisz tényleg közel esett a szomjazóhoz. Édeskés ízű kemény lé volt, és sok mindenre lehetett használni, csak ivásra nem. Azt mesélték, hogy a bab soha nem főtt meg benne, de annyi bizonyos, hogy az ebben eltett uborka, még májusban is ropogós finom maradt.
A piactér közelében lévő Kossuth téren - meg néhány külsőbb utcában is -
állt egy-egy közkút, ahonnan bárki vihetett „egészséges ártézi” vizet.

A Kossuth téri azonban, olyan meleg volt, hogy hőfoka miatt, csak a nyári nagy melegekben nem gőzölt. Mindenki, aki máshonnan érkezett városunkba azt mondta arra a vízre, hogy büdös, „záptojás szaga van” és ihatatlan, mert legalább negyven fok meleg. Még nyári estéken is gőzölt, ha lehűlt a levegő. Akkoriban nem sejtette senki, hogy az a záptojás szagú víz egyszer majd milyen sok pénzt hozhat a városnak.

Hol volt akkor még a gyógyfürdő? A gyógyhatást azért sokan felismerhették, mert esténként kannákban hordták haza, aztán akadt, akik megitták, mások meg lábat áztattak benne, vagy fájó derekukat mosogatták vele. A legközelebb lakók naponta hordták inni, meg mosakodni. A vízhordás általában a gyerekek dolga volt, szinte mindig lehetett látni egy-két srácot, amint üres, vagy már teli kannákat cipeltek a kút körül. Lehet, hogy innen kapták ezek a vizes edények a „ceglédi kanna” elnevezést, hisz mára már, az egész országban így nevezik.
A közeli Belsped nevű fuvarosszolgálat kocsisai, meg a falusi kocsisok rendszeresen megálltak ott itatni, aztán egy-egy vödörrel végigöntötték az izzadt lótesteket. A különleges kénes illatú meleg víz közelében ezért, folyton érezni lehetett a lószagot is.

Ettől a kúttól néhány méter távolságra álldogált egy megviselt épület, amely otthont adott az Aranysas nevű kocsmának, bár felőlem kisvendéglő is lehetett, hiszen gyermekként nem jártam benne. Utólag hallottam róla, hogy ceglédi viszonylatban éppen megfelelt, a budapesti Ilkovits vendéglőnek, amely a Nyugati pályaudvarral szemben fogadta be a háború utáni feketéző, bűnöző, rejtőzködő alvilágot.
Cegléden nemigen volt ilyen, így ott a fuvarosok uralták a terepet.
Azt viszont láttam néhányszor amikor este vízért mentünk, hogy a rendőrség razziát tartott az Aranysasban. Ilyenkor – többnyire részeg - erősen kirúzsozott szájú nőket, pufajkás, vagy viharkabátos fuvarosokat, olykor a hetipiaci napokon pénzhez jutott ittas parasztembereket kísértek ki az ajtón és másnap a trafikban már név szerint emlegették a kuncsaftok, kiket vittek be, miért. Olyat is láttam néha, amint egy-egy túlságosan elázott atyafi kitántorgott a kocsmából, és inni, vagy mosakodni hajolt a város gőzölgő közkútjára, azután véletlen elhemperedett az úttesten folydogáló meleg vízben és nem is igyekezett onnan gyorsan kimászni.
Az Aranysas tömböt 1956 körül lebontották, a helyére épített épületet pedig sárgára festették, ezért a fantáziadús ceglédi lakosok azonnal elkeresztelték „citromház”-nak, talán ma is így nevezik. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha valakinek a sárga színről történetesen a kanári jut eszébe?

Mivel a talajvíz agyag zárórétege nagyon magasan van, nagyobb esőzések után a felázott utcákon, nem volt élvezetes a közlekedés. Szilárd burkolattal jóformán csak a főbb utcák voltak ellátva abban az időben, mint például a Pesti út, a Szolnoki-, a Rákóczi-, Árpád-, Széchenyi-, Kőrösi utak, meg még néhány.
A legtöbb azonban egyszerű földes út volt, eső esetén sűrű agyagos, vendégmarasztaló sárral, sajnos a járdák is ugyanabból az „anyagból” készültek. A gazdaságilag szilárd talajon álló Ceglédlakók, néhány helyen megengedhették maguknak, hogy házuk előtt a járdát téglával rakják le.
Sajnos csak keveseknek adatott meg ez a jómód, de az ilyen járdákra is ráhordták a sarat a szomszéd ház felől érkezők.

Kész szerencse, hogy akkoriban még nem száguldoztak sem személy-, sem teherautók a város utcáin.

A földes „járdák” felületét, - ha elég hosszú ideig elmaradt az eső - betonsimaságúra és keménységűre taposták a járókelők, tetejükön pedig kivirágzott a salétrom. Ezeken a sima felületeken szerettünk mi „snúrozni” vagy snúlozni? (máig nem néztem utána).
A nyerő hazárdjáték abból állt, hogy – egy a földre karcolt - egyenes vonal, vagy egy házfal mellé meghatározott címletű és mennyiségű aprópénzt kellett dobálni. Akinek a pénze legközelebb esett a vonalhoz, vagy a falhoz, az felszedte a többi résztvevőét is, a markában összerázta és feldobta a levegőbe. Ő határozta meg, hogy mit akar megnyerni, a fej, vagy az írás képét mutató érméket, amelyeket aztán felszedhetett.
Rabló változat is létezett, ilyenkor a résztvevő, mindig csak a „koronás”, vagyis a fej jelű pénzt szedhették fel, néha kétszer is körbement a rázás, olykor az ügyetlenül dobó járt jól. Létezett egy másfajta hazárdjáték is, az ejtés. Ilyenkor a játékban részt vevők körbe álltak, egy valaki ledobott a földre két-, öt-, tíz-, vagy húszfillérest – ilyen címletekben játszottunk általában – aztán sorban mindenki ráejtett egy ugyanolyan pénzérmét. Ha valakinek a pénze bármely érme tetején, akármilyen kis felülettel – nemcsak ráesett – rajta maradt, az vitte az egészet.

Jókat szoktunk játszani, de néha felnőttkorú lumpen résztvevők is beszálltak, akik ha nem nyertek, mérgükben az utolsó kört zsebre téve, játék nélkül vitték el a pénzt. Ki mert volna szólni?

A szilárd burkolatú utak sem aszfaltozottak voltak, hanem szürke bazaltkockával rakták ki őket, amelyeknek fényesre kopott felülete - ha esni kezdett az eső - úgy csúszott a rajta lévő porrétegtől, mint a jég. A túlságosan megrakott kocsik hajtói ilyenkor felálltak az ülésről és káromkodva verték habosra ostorukkal szegény lovakat, amelyek meg-megcsúsztak a kövön.

Te jó ég, mennyi sláger-, és dalszerzőt ihlethettek meg az ilyen macskaköves utcákon kopogó lópatkók és cipősarkak?

Az már szinte természetes volt, hogy a város tehéncsordái, - majdnem minden ötödik házban tartottak tehenet - reggel hatkor, meg este hatkor, teljesen birtokba vették a Bocskai, meg az Árpád utcákat, hisz ezeken keresztül jutottak a Gerje-telepen lévő legelőre, meg haza.
Más utcákon keresztül is vonult csorda, hisz szinte a város egész környékét legelőnek használták, saját csodája volt az Alszeg, Felszeg, Csikósszél városrészeknek is. Minden este figyeltem, tudják-e a marhák, melyik kerítés előtt

kell kiválni a csordából. Ha meg igen, akkor miért mondják rájuk, hogy marhák? Felmenőim, hangosan számoltatták velem a „melltartós” teheneket, ugyanis
némelyik tehénnek akkora volt a tőgye, hogy vászonzacskót kellett ráhúzni, ne lógjon a földre, bár lehet, hogy csak tisztán akarták tartani.
A „csordás” foglalkozás, biztos megélhetést nyújtott művelőjének.
A fiatalember állandóan mezítláb járt, vállán karikás ostor, oldalán tehénszarvból készült tülök volt, melyet főleg hajnalban szeretett fújni, amikor még lehetett volna aludni egy kicsit.
Késő délután, amikor hatalmas fecskerajtól kísérve a tehenek megjelentek az utcában, tíz -tizenöt gyerek a csorda mellé szegődött és hazáig lépegettek saját állataik mellett, bár azok ezt egyáltalán nem igényelték. Érdekes, a tehén reggel ballag, este cammog. (Lehet, hogy a pásztor diktálta az iramot?) Aztán a csorda megérkezése után, hamarosan elindultak otthonról azok akiknek nem volt saját tehenük, és kék zománcos tejeskannákkal vitték haza a vacsorának, vagy másnap reggelinek szánt tejet.
Esténként több tucatszor láttam gyakorlati bizonyítékát annak az örök érvényű igazságnak, hogy „a tehénlepény mindig lapjára esik”. Szegény utcaseprők…