MINDENFÉLESÉGEK

Egészen fiatalon kezdtem olvasni. Nem voltam még öt éves, amikor a kezembe került egy fura ABC-s könyv, az abban lévő képek alatt voltak a betűk. De úgy ám, hogy az ablak képe alatt A betű, a ló képe alatt L betű, a kalap mellett meg a K.
Semmi kétértelműsködés…
Este, hazaérkező anyám kontrollálta napi haladásomat. Úgy megtanultam olvasni, hogy magam sem vettem észre. Kicsit nehezítette a dolgomat, hogy azután legelőször egy német nyelvű olvasókönyv került a kezembe és eleinte nem értettem, ha el tudom olvasni hogy „Kinder”, azt miért nem értem mégsem.

Aztán rengeteg olvasásra nyílt lehetőségem. Segítséget kaptam ehhez a skarláttól, a kanyarótól, a szamárköhögéstől, meg ami még érhetett egy öt év körüli háborús kölyköt. Egyedül a bárányhimlő nézte el a naptárt, azt csak tizennégy évesen kaptam el.
Már járhattam suliba, amikor egy-két hónap után elért egy sokízületi gyulladás, amitől összecsuklottam az utcán. Nem tudtam fellépni a járda tiz centi magas szélére. Olyan fájdalmaim voltak, mintha elgázolt volna az úthenger, én meg éreztem, ahogy egyenként lassan ráhajt minden csontomra. Egy idegen szedett fel a földről és vitt be anyám trafikjába. Estére olyan lázas voltam, hogy a kenyeret – amelyért reggel sorban álltam a Jámbor féle pékségben - meg lehetett volna sütni a hasamon.

Expressz szállítottak kórházba, de mivel nem volt hely - és úgy nézett ki, hogy úgysem érem meg a reggelt - letettek egy folyosón. Nem akartak felvenni, de reggel már a női osztályon feküdtem, lett egy szabad ágy.
A betegségekből aztán később nem nagy bajom lett az iskolát illetően, mivel anyám egy évvel a kötelező idő előtt besírt engem elsősnek. Tudtam írni, olvasni, de ahogy jött a betegség - karácsony után - abba kellett hagynom a tanulást, hiszen újra járni tanultam. Elég sokára sikerült! A következő évet meg már az én korosztályommal kezdtem.

Ha szóba kerül a kórház, a ma Cegléden élők ne gondoljanak arra az egészségügyi kombinátra, amely most ellátja szinte egész Pest megye betegeit. Egyetlen, barna (szürke?) mész-téglából épített emeletes főépületből állt, körülötte kiszolgáló létesítményekkel.
A kórház egy borzalom volt! Egyrészt a betegségem miatt, - félig eszméletlen állapotban égetett a láz - másrészt teljesen mozgásképtelen voltam a sokízületi gyulladás fájdalmaitól, harmadsorban pedig borzasztóan erős kórházszag volt, amit majdnem nehezebben viseltem, mint a fájdalmat.
Volt ott mindenféle beteg! Nőgyógyászati, vakbeles, de még egy őrült csaj is. Esztert hatalmas vászongurtnikkal bilincselték az ágy széléhez, nehogy hazarohanjon Nagykőrösre, őrültségét okozó szerelméhez. Egy rohamában azonban feltépte a hevedereket, és ahogy csapkodott velük, majdnem agyonvert engem a hatalmas csatokkal, ugyanis a szomszédos ágyon feküdtem. Szerencsére erről semmit nem tudtam, mert mint utólag mesélték, éppen haldokoltam.
Kihívták a kórházba anyámat, azt mondták neki, hogy ha megérem a reggelt, akkor megmaradok. Én ebből semmit nem hallottam, de a jelek szerint ösztönösen igyekeztem, mert néhány reggel múlva, már fel is ültem! Járni azonban, csak sokkal később tanultam újra, kinyiffantak a térdeim.

Tizennyolc év múlva -katona voltam- egy Hajó utcai kis boltban megláttam egy hölgyet.
-Bocsánat, hogy megszólítom- …mondtam a nevét.

-Igen! Ismerjük egymást?
-1948-ban, egy kórteremben feküdtünk a ceglédi kórházban.

Gondolkodóba esett, majd azt mondta, hogy tényleg volt ő ott akkoriban, de női osztályon feküdt. Elmeséltem neki, hogy akkor én kisgyerek voltam, aki ott haldoklott a női teremben. Erre már nem emlékezett, de amikor név szerint említettem, kik feküdtek még ott, teljesen elképedt és hazacipelt, hogy bemutasson a családjának, mert azt mondta, hogy nincs még egy olyan ember a világon, aki tizennyolc év után...

Élt a városban egy vak ember, aki az ötvenes évek elejéig, hetente egy nap megjelent a házunknál. Négy-ötéves kölyök lehettem, akkoriban. Nagymama már meghalt, olykor-olykor nagynénje vigyázott rám, aki még velünk élt.
Az öreg vak ember cipőpertlit, cipőfűzőt, vasport, meg mittudom még miket árusított és mindig mesélt valami érdekeset. Nem sokan jártak abban az időben hozzánk, alig vártam az ilyen mesélős embereket. Rendszerint meg akartam neki mutatni rajzaimat, amelyeket olyankor végigsimított tenyerével és azt mondta, hogy nagyon szépek. Talán mert tőle elvette a sors a látás örömét, mindig arra biztatott, rajzoljak sokat. Amikor elment, mindig sírtam, de ő rendszerint úgy búcsúzott:
- Ne sírj Kisferkó, jövő héten megint eljövök, aztán egyszer majd hozok neked olyan ceruzát, amelyik zenél, amikor rajzolnak vele.

Imádtam rajzolni, de papírom, meg ceruzám, szinte sohasem volt elég.
Újságok szélére rajzoltam. Legjobban a zenélő ceruzát vártam és a mikrochip előtti világban, -már felnőttként is- gyakran eltöprengtem, hogyan lehetne egy ilyen ceruzát technikailag kivitelezni?
Valószínűleg a vak kereskedő hajdani látogatásai jókora szerepet játszottak abban, hogy későbbi életemben többször egyensúlyoztam a képzőművészetek szélén - a festészetet csodáltam, nagyon tiszteltem a piktorokat - de főleg a grafika vonzott.

Egy-két éven át P. Kovács Sándor vezetgette rajzszenet fogó kezemet abban a képzőművészeti körben, ahol a hátam mögött ülő Benedek Péter bácsi kente vászonra Cegléd történelmét.
Az öreg autodidakta festő, egyedül dolgozott a terem sarkában és úgy tudott festeni, ahogy én is festettem volna –gondoltam- ha hozzájutottam volna a vászonhoz. Őserő volt benne, én meg úgy éreztem, hogy akkor még bennem is!

Dohnál Tibor festőművész, - egykor általános iskolai osztálytársam - művészettörténetet tanított már a győri tanítóképzőben, mikor megnéztem egy tárlatát. Akkor jutott eszembe, hogy én soha nem álmodoztam a művészetről, mint életformáról.

Sok évvel ezelőtt Bécsben jártam, valami kis utcába bújt műszaki boltban kerestem a legolcsóbb akármit, amikor a kereskedő aláíráshoz elővett egy fém golyóstollat. Rettenetesen giccses darab volt, négy színnel írt, de, ha megnyomták a végét, egyszerre zenélni kezdett.
Akkor már ötvennél is jóval több éve, nem láttam a vak kereskedőt, de ha tudtam volna, hogy él valahol, vettem volna neki egy olyan tollat.
A szomszédok egyébként azt suttogták az öregről, hogy a háború előtt kuplerájban volt zongorista. Mindig kételkedve néztem az ujjait, amelyek olyan vastagok voltak, mint a kezem szára, és nem hittem, hogy olyan ujjakkal lehet zongorázni. Legfeljebb a kuplerájban, arról viszont akkor még nem tudtam, hogy micsoda.
Nyolc év körüli lehettem már, amikor valaki mutatott egy házat a Szarka utcában, amelyről azt kellett tudni, hogy kupleráj volt a háború előtt.

Gyermekkorom fontosabb részében nem volt villanyunk! Lehet, hogy az azt megelőző időben sem, de az még nem érintett engem. Alsó tagozatos leckéimet legtöbbször nappal, vagy este a petróleumlámpa fényénél irtam, tanultam. A betű szent volt előttem, mindent magamba szívtam, ami írva volt. Hatvan éven túl is eszembe jutnak gyermekkori olvasmányaim, melyekről gyakran mesélek unokáimnak.

Emlékszem rá, amikor 1957-ben, a szomszédos lakásban lakó néni villanyórájáról áthúztak hozzánk két szál drótot. Vége volt a petróleumlámpás estéknek, a dunyha alatti elemlámpás olvasásoknak, valami egészen elképesztő boldogság szállt meg, amelyet akkor éreztem legközelebb, amikor megvásároltam életem első TV készülékét, majd pedig, amikor első számítógépemet beüzemeltem. Legközelebb akkor fogok ilyesmit érezni, ha sikerül befizetnem egy olcsó Mars utazásra, vagy, ha benne leszek az első földönkívülit fogadó bizottságban.

Mit tudják azt azok, akiknek már a szülőágya felett villanykörte lógott, hogy mit jelent sietve olvasni egy regényt, mert délután három-négy órakor már erősen alkonyodik
Tudja valaki, mit jelent evés közben olvasni, olvasni az utcán, a boltba menet, olvasni a deszkából épitett udvari WC ülőkéjén, miközben lábunkkal harangozunk a deszkán. Olvasni a suliban matek, vagy orosz óra közben úgy, hogy Tarzan, a pad alól leselkedik rám? Tudja valaki, hogy mekkora büntetés egy gyereknek, ha nem engedik, hogy megtudja ki a tettes, vagy mi lesz a történet vége?
Az teljesen mellékes körülmény, hogy rólam van szó ötven évvel ezelőtt amint egy könyv mellől, tiltottak el, vagy az unokámról tegnapelőtt, akinek nem engedték, hogy végignézze a Rettenetes Ninja című videofilmet.

Amikor először kigyulladt lakásunkban a fény, olyan betegségbe estem, amelyet azóta – talán soha életemben - sem tudok kiheverni.

Ha ugyanis valamilyen fényforrás világít körülöttem, nem tudok elaludni. Azonnal olvasási kényszerem támad és addig tart, míg ki nem huny a fény, vagy kimerülten nem hanyatlok a párnára. Az azonban nem alvás!
Anyámnak is hatalmas fényrestanciái lehettek, mert lakásunkban a villany óta nagy fényerejű égőket használtunk, a világítás pedig minden helyiségben be volt kapcsolva. Egyszer valaki szóvá tette a nagy „pazarlást”, amire anyám azt mondta, hogy:
-Majd leszünk még eleget sötétben. -azután hozzátette:
–Meg voltunk is!

Ebből a pár sorból is tisztán látni, hogy milyen szép is volt gyermekségem, amelybe akaratlanul, de szó szerint belecsöppentem. Azután addig-addig játszogattam, olvasgattam, míg egyszer csak villámcsapásként ért a felismerés, hogy vége!

A gyermekkort valami mesterség tanulásával szokás befejezni, de mint látható nem jött össze sem a sintérség, sem a csatornatisztítás.