2005.

HOGY MIK VAGYUNK…

Üres zsebbel, fogékony lélekkel, némi atavisztikus átérzéssel pottyanunk erre a világra, és figyeljük, hogy megérdemeljük-e majd egymást? A világ minket, mi meg ezt az életet.

Még nem tudjuk mit adhatunk majd egymásnak, de környezetünk folyamatosan erősíti bennünk a felismerést, hogy okkal, céllal, valamiért születtünk. Jó esetben, az elején csak szeretettel, jóindulattal, barátsággal találkozunk.

Mindenre fogékony lelkünk lassan készül csak fel a a rosszra, a kemény, zord támadásokra, a meg nem értésre, naponta kényszerülünk összehasonlítani a belénk nevelt jóval, és rosszal járó hatásokat. Már az elején megdöbbent bennünket az igazságtalanság, hisz nyilvánvaló, hogy nem egyforma körülmények közé kerülünk.

Van fény-árnyék, édes-keserű, kicsi-nagy, gyenge-erős, hideg-meleg, egészség-betegség, szeretet-gyűlölet...Mindennek van egy ellenkezője, és minden ellenkezőnek létezik tagadása. Talán a Teremtő gondoskodása, hogy nem egyformán reagálunk ezekre, de, hogy hogyan, hogy később milyen emberré válunk, már az első hatások beivódása megszabja.

Az szinte bizonyos, hogy a jót, a kedvezőt, a barátságost, a szimpatikust, mindenki szívesebben fogadja el, mint a kellemetlent, a fájdalmast, a kényelmetlent. De vajon, aki mindig az árnyékos oldalon él, tudja-e egyáltalán, hogy létezik napsütés is? Akit mindig puha melegség vesz körül, el tudja-e képzelni a nyirkos hideg okozta szenvedést? Aki mindig jóllakottan fekszik le, gondol-e a korgó gyomor fájdalmára?

Akik felnevelnek bennünket, a környezet, a család, a társadalom, mindig jól egyensúlyoznak a nevelés körülményeivel? De megtehetik-e egyáltalán, hisz a világ úgy van megszerkesztve, hogy láthatatlan határok feszülnek , az országok a városok lakói, a családok, az egyének között és amit szabad a határ egyik oldalán élőnek, azt tilos a másiknak. Amire lehetősége van az egyiknek, azt soha nem érheti el a másik.

Megszületik hát a vágyakozás, az áhítozás, az irígység, vagy az elutasítás, az iszony, a tagadás, a tiltakozás és a gyűlölet, tehát az emberek közötti ellentét, amely végigkíséri életünket. Mindegy az, hogy testvérek, rokonok, barátok, munkatársak vagy házasfelek az ellentét szereplői, létezik, közöttük feszül, később réteg-, osztály-, társadalmi-, majd társadalmak közötti ellentétekké szélesedik.

Az ellentétek kialakulását szorgos munkával nevelik belénk.

Már az elején! Akinek szebb hangja van az óvodai éneklés közben, azt hangosabban dicsérik meg. Aki jobb rajzoló, számoló az iskolában, az jobb jegyet kap mint a másik. Aki jobban, szebben, többet dolgozik munkatársainál, az több elismeréshez jut. Aki jobb éghajlatú országba született, annak könnyebb az élete. Aztán egyszerre észrevesszük, hogy nem mindig a legszebb hangú óvodás, a legjobb rajzoló, a legtöbbet dolgozó jut dícsérethez, előnyökhöz. A mellőzött próbál beletörődni, igénytelenebbé vállik.

Aki igénytelenebb, erősebb társainál, az jobb katona lesz. Aki jobban tud lőni, az hamarább legyőzi társát. Nem társát, ekkor már ellenségét, hisz eddigre sikerül felismertetni a közöttünk lévő különbségeket, és már lehet arra buzdítani, hogy vegyük el, foglaljuk el, győzzük le, és akkor nekünk is lesz, vagy a miénk lehet.

De mire ideérkezünk, sok idő eltelik, és lassan megöregszünk. Biztosan tudjuk addigra, hogy már nem mi fogunk többet teljesíteni, jobban futni, lőni, hatékonyabb eszközöket, fegyvereket készíteni. Ezért aztán úgy neveljük a fiatalokat, hogy majd a mi érdekeinket képviselve felhasználhatók legyenek céljaink eléréséhez. Mert mi már nem bírjuk, mert mi már öregek vagyunk. De belénk is ez az utasítás van kódolva.

Olyan világ kellene, amelyben az új életek hordozóit nem lehet rosszra tanítani, csak a szépre, a jóra. De ki fogja megmondani, hogy kinek mi a jó? Hogy miért nem jó az mindenkinek? Ha mindenkinek más, akkor máris ellentétek születtek, ismét irány a Taigetosz.

Akkor aztán a Teremtő megint vakarhatja a fejét. Hát akkor nincs megoldás?

Akkor abban kell maradni, hogy jó az, ami nekünk jó. De a szomszéd miért nem akarja a jót? Akkor mégiscsak tenni kéne valamit. De mit? Mikor? Meddig? Amíg egyformák nem leszünk?

De ha valaki nem akar egyforma lenni… elgondolkodhatunk, hogy mi a fenének is születtünk? Illetve nem is mi, hanem azok, akik az Istennek sem akarnak olyanokká lenni, mint mi, pedig az az egyetlen jó a világon. Vagy nem? Te mit gondolsz?

2005.

BÉKE VAN !(?)

Átölel, körülzsong, magába olvaszt a mézelő nyár! Igazi békét sugallnak akábító illatú virágok. A kenetteljes fehérliliomok, a kacéran hajladozó tűzliliomok, és az ezernyi színben tündöklő rózsák varázslatos illatfelhővel takarják le a virágoskertet. A virágok illatát, időnként enyhe szellő kavarja össze a kert szélén szerényen megúvó levendula, zsálya, fodormenta, meg a többi gyógynövény fűszeres aromájával.

A kert közepén méltóságteljesen ácsorgó hatalmas fenyő ágvégein, gyantaillatú világoszöld hajtások jelzik, hogy a természet áldott állapotba került.

Béke van! Olyan csendes zsongású, illatos, béke, amely örökkévaló biztonságot nyújtónak mutatja magát. A baromfiudvar felől a tyúkok elégedett kotkodálása hallik, a paradicsomi idillt, csak nagyritkántöri ketté egy-egy, - a messzi, az utcán elsuhanó - autó motorjának hangja.

Aranyos bábrabló foglalkozik valamivel, ami messziről parányi tojásnaklátszik. A liliom szárán, zöld hernyó igyekszik felfelé, de ügyetlenül kapaszkodhatott, mert visszazuhan a földre. Amint hasára fordult, ideges fürkészdarázs repült fölébe, és tojócsövét egyetlen mozdulattal a hernyóba szúrta. Egy petéje, már biztonságban van!

A fehér liliom kelyhéből, hirtelen óriási aranyoszöld bogár keveredik elő, lábai virágportól maszatosak. Ügyetlen mozgásával, lesodorja a virágszirom hegyén letelepedett katicabogarat.

-Nem tud vigyázni?

-Pardon! – mondja az ókori Egyiptomban szentként tiszteltscarabeusokhoz, megszóllalásig hasonló, nagy rózsabogár. -

-Jó lenne ha tudomásulvenné, a virágoskert mindenkié – milyen jogon sodort le engem? - füstölög a katica.

-De még mennyi mindenkié…, - így az aranyzöld bogár.

-Akkor miért nem hagy élni másokat?

-Szabadjon megkérdeznem, milyen jogon falatozott az előbb abból azöld levéltetűből, amelyik két levéllel lejjebb aludt?

-Az életbenmaradásom jogán – így a katica – ha nem táplálkozom, éhenhalok.

-Pontosan! – helyesel a rózsabogár. – ha én nem jövök ki a kehelyből,teljesen elkábulok.

Miközben beszélgettek, a fenyőág és a liliomszár közé feszített pókhálóba, belerepült egy kis légy. A pók, azonnal megjelent, végigfutott a hálón és pillanatok alatt gúzsbakötötte a vergődő legyet.

-Kérdezze csak meg, milyen jogon…. – kiáltott a rózsabogár a katicának, és szárnyát bontva hirtelen elrepült.

Lent a liliom tövében, apró hangyák cipelik egy cserebogár megszáradtmaradványait. A hosszú hangyasorban, minden második-harmadik dolgozó, fehér tojásokat szállít erős rágójával. Egyszerre színes kismadár repült a liliom tövébe, és csipegetni kezdi a hangyatojásokat, szállítóikkal együtt.

A madár láttán, a katica is felrepült, visszanézve nagyon távolinak látta a kertet, ahol - legalábbis messziről úgy tűnt – örökös béke honol.

SZTÁR – OK

Aszongya a cukorpofa a képernyőn, hogy hamarosan – ez kb. 10 perccel a reklám után lesz - újra jönnek majd, aztán bemutatják nekem, mekkorát csalódott Csúcsos Alímia sztár, legutóbbi fiújában.

Ki a szart érdekel? Nekem már az sem sztár, aki ezt megkérdi, és mit nekem a Csúcsos, akiről azt sem tudom kicsoda, de már akkor is utáltam, amikor egy-két évvel ezelőtt a nyakamba akarták varrni, mint valamelyik főműsoridőben leadott ökörség egyik mellékfigurájának akkori barátnőjét. Ki az a Csúcsos? Ki jogosította fel az illetékes csatorna üzemeltetőjét, hogy minden szeméttel meg akarjon etetni bennünket, főleg engem? Vagy, úgy van ez, hogy mindenki azt néz, amit akar, ha nem tetszik, ne kapcsoljuk be?

Haha! Szerintem a csatornatulajdonosok mind össze vannak beszélve, így aztán hiába nyomunk át másik adóra, mert ott meg a José Szaliciliánó, vagy a Carillo Feliciano vall örök szerelmet annak a kis csajnak, akit tavaly is négyszer meggyilkoltak más szappanoperák sorozataiban.

Mi a túrót csináljunk este? Igazából, várhatok még egy kicsit, hátha majd jön a „Csak itt, csak most, csak Önöknek szervezett felülmúlhatatlan” sztárvetélkedő, ahol megnézhetem, hogy kik lesznek az ügyeletes „adjunk pénzt egymásnak” vetélkedő e heti résztvevői? Az, hogy ott komoly pénzeket nyernek – látszólag egymástól, de valójában tőlünk - kit érdekel?

Ha most felhívja, a…, ha most részt vesz…, aki hamarabb telefonál…, stb. Árad, ömlik a pénz, de honnan, és hová, hisz senki nem lett még gazdagabb ezektől a… „nyereményektől”? Kopottra nézett arcú „sztárok” mesélik, melyik Karibi országban lettek rohadt mérgesek, mert nem volt elég hideg a jégkocka, whiskyjükben. Agyonmutogatottak ruhájának, jachtjának, party-jának kell örülnünk, és teljes mértékben részt vehetünk párválasztásuk különböző fázisaiban. Másnapi újságokban viszont arról olvashatunk szomorúan, hogy a - ebben a rohadt nagy hajszában - kiöregedett „sztároknak” csak fele annyi a nyugdíjuk, mint nagymamának, aki negyven évig szaladgált a szövőgépek között. Azt a keveset viszont, százszor ügyesebben osztják be mint nagymami akinek a sajátja, sem jachtra, sem gyógyszerre sem elég.

Hát attól, ha valakit rendszeresen ránk tukmálnak, az már sztár is lesz? Nem megalázó, ha Szellentős Pintyőkét, - akit előbb a fűvel mutattak együtt, aztán a fával…- harmadnap úgy tapsoltatják egy csokor bérelt néző előtt, mint új sztárt? Gondoljon bele mindenki, mit érezhet a hetvenezer forint nyugdíját beosztó középiskolai tanár, amikor analfabetizmusát – eleinte - ügyesen titkolni akaró „sztárt” mutatnak be, amint kipróbálja új sportkocsiját. A kocsi annyiba került, amennyit a középiskola egész tantestülete nem keresett összesen, 1945-től az ezredforduló közeli rendszerváltásig.

Hogy nem kötelező nézni? Jaaa…?! Ja!

A fogyasztók, - mert akiknek a sztárokat képzik, nevelik, kialakítják, azok így vagy úgy, mégiscsak fogyasztónak minősülnek - akik mi vagyunk, eközben végignézhetjük a híreket. A hírekről alkotott véleményünket csak pénzért mondhatjuk el, telefonon, amiért jutalmakat sorsolnak szét közöttünk.

A vezetők időnként megjutalmazzák, előléptetik, kitüntetik, majd leváltják egymást, tehát, jól megvannak, vagyis láthatóan dolgoznak.

Mindezek ellenére, akkora a tülekedés a „sztárság” ajtajában, hogy oda akármilyen jött-ment nemigen keveredhet be. Így nálunk a sztárok, minimum hatvan évesek, esetleg fiatalabbak, de botrányhősök, vagy azok rokonai, ismerősei. Ha te ma meghívsz engem, majd holnap én is tégedet…

Milliók, milliárdok repkednek a levegőben, -egy részükben fogadni is mernék, hogy azok áfája, amelyikből állam bácsi le tudna osztani egy-egy kört- állandóan hiányozni fog a közös kasszából.A csatornák időnként menetrendszerűen tönkremennek!

Akkorák a villák, oly mélyek a medencék, annyira sok már a kocsi, a yacht, a magánrepülő, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Mind eközben az ország lakóinak nagyobb része még soha nem látott tengert, soha nem ebédelt étteremben, nem járatott napilapot, egyetlenegyszer sem volt nyaralni, és valószínűleg soha nem lesz útlevele.

Az viszont már nem is kell, hiszen nyakig benne vagyunk Európában!