2003.
VADONTAÚJ RÉGISÉGEK
Nem hiszem el hogy bárki nagyobb áhítattal lépne be egy múzeum ajtaján, vagy odahaza több szeretettel porolgatná a dédinagymamától örökölt faragott polcot, mint én. Nem biztos az sem, hogy az emberek többsége, sokkal több régi tárgyat zsúfol lakásába, hogy több emléket, fényképet gyűjtöget, mint családunk tagjai.
Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, olykor eretnek gondolatok támadnak bennem, amelyeket nem mertem még hangosan kimondani senki előtt. Arról van szó, hogyha alaposan belegondolunk, a régi, bizonyos esetekben gátja lehet az újnak. A régi, kishitűvé teheti a ma élőt. A régi, nehezítheti a maiak életét.
Ha valakinek van egy meghatározott nagyságú birtoka amelyen egy romlásnak indult épület foglalja el az utcafrontot, akkor azt az épületmaradványt le kell bontani, hogy új épülhessen helyette. Ha egy család már száztíz éve őrizgeti az üknagymama esküvői koszorújából származó fátyoldarabkát a két szál rózsamúmiával együtt, előbb-utóbb kénytelen lesz megválni a szükségtelen relikviától. Ha az udvar végében áll egy szekér, -melyet hetven éve azért tolt oda a nagypapa mert szétesett a kereke- és amelynek vontatásához már a második világháború óta nincs ló, akkor talán keresni kell valakit aki gyűjti a szekereket, vagy szüksége van rá.
Muzeológus barátaimat gyakran látogattam meg munkahelyükön, így pontosan tudom, hogy a múzeumok befogadóképessége, tárlókapacitása is, mennyire szűkre szabott. Valószínűleg a világ valamennyi múzeumában az a helyzet, hogy a raktárak, a pincék, -talán a padlások is- dugig vannak értékesebbnél értékesebb leletekkel, gyűjteményekkel. A képtárak kiállítótermei megteltek, az épületek pincéiben milliárdos vagyonok penészednek. Fenntartásukra, restaurálásukra, folyamatosan olyan összegeket fordít minden állam, amelyből bármely elmaradott afrikai nép éhezése azonnal, talán véglegesen megszüntethető lenne. A múzeumfejlesztésre egy idő után, valószínűleg már nem lesz több lehetőség, hiszen az már a környezet rovására menne.
Most pedig nézzük a jövőt! Jelen pillanatban az emberiség olyan számban él a földön, mint még soha. A velünk élő akármennyi milliárd, meg a naponta születő városnyi embernek, rövid idő alatt önálló, teljes életre lenne szüksége. Saját lakásra, munkahelyre, művészetre, érzelmekre. Saját világuk, feltehetően nagyban fog különbözni az elmúlt korokban élt emberekétől, ezért az emberek gyermekkora –életük negyed része- szinte azzal telik, hogy olyanná neveljük őket, amilyenek az előző korok emberei voltak. Ha valaki újat szeretne, ha valakit nem vonzanak a hagyományok, az hamar nehéz helyzetbe kerülhet. Pedig két generáció között is észrevehetők antagonisztikus különbségek, amelyek kialakulására folyamatosan számítani kell.
Az óvodában még mindig éneklik a kisgyermekek, hogy „… török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…”
Aztán az elemi iskolákban folytatódik minden, történelemoktatással, melynek során megtanulhatjuk Dugovics Títusz hősies cselekedetét. Láthatjuk, valamennyi nemzet igyekszik bebizonyítani, saját egyedei mennyivel nemesebbek, hősiesebbek, ügyesebbek, életrevalóbbak voltak mint a világ más… Bizonygatjuk a gyermeknek, hogy őseinknek milyen sokszor sikerült megverni, felnégyelni, elfoglalni, birtokolni mások földjeit, családját, vagyonát, tulajdonát. Gondosan ügyelünk arra, nehogy alább adjuk mint őseink, nehogy kevesebbek legyünk, nehogy megszűnjön gyűlöletünk azok iránt, akikről gyakran nem is tudunk semmit. Sajnos a szomszédos ország, ugyanerre oktatja gyermekeit, állampolgárait!
Az egész hercehurca, valószínűleg a keresztény egyház romosodó alapjaira épül. Gondolj csak bele, elindulhatnánk-e egy olyan Európába, ahol Dél felé a görögkeletiek, keleten a Mohamedánok, meg a Buddhisták imádkoznak, középen meg mi értelmeznénk negyvenféle keresztény vallásunkat, amelyeket jelen pillanatban sem sikerül az ökumenizmus bugyrába gyömöszölni?
Sok baj van itthon is, kevés a pap, túl nagy a katolikus egyház vagyona, (szellemi és kulturális) külső-belső lázadozások támadják a cölibátust, -amelyet még mindig igyekeznek életbe támogatni a vagyonösszetartás érdekében- de még mindig akkora tekintéllyel vesznek részt világunk ügyeinek intézésében, amely miatt mindenféle látszatengedmény presztízsveszteséggel járhatna. Az egyetemen, római jogból kell vizsgát tenni a hallgatónak, holott saját korának zegzugos útvesztőit sem tudja végigjárni a tanulmányi idő alatt. Később szakosodhat a jog nemzetközi tagozatára, hiszen a nemzetközi jog, mégsem lehet azonos a mi saját-, vagy a mások jogaival, hiszen teljesen egyforma jogszabályok esetén, a sokországos jogalkalmazás során, rövid idő alatt fény derülhetne a jogi huncutságokra.
Most az országok egyenként értelmezett jogi útvesztőiben, még hosszú ideig lehet hülyíteni az embereket. A mindenki egyenlő, de mi vagyunk a legegyenlőbbek elv, örökkön él és magasra tartjuk zászlaját. Szükség van erre,(?) mert máskülönben az ifjúság, akár már a harmadik felnövekedő generáció elfelejtené a hagyományokat. Elfelejtené gyűlölni a szomszédot, elfelejtené a tíz generációval előbb családján esett –vagy vélt- sérelmeket, valószínűleg eltörölné a határokat, és igen nagy a valószínűsége annak, hogy a bábeli konfliktus rövid időn belül feloldódna egy önmagától kialakuló szintetikus világnyelvben. Irány Európa! –hangoztatjuk manapság a szerencsétlen jelszót, amely deklarálása annak, hogy mi eddig nem abban a kultúrkörben léteztünk, ahová most beengednek bennünket, mint kutyát az előszobába. Természetesen, néhány előírást be kell tartanunk, hogy egyenlő tagjai lehessünk majd egy olyan közösségnek, amelyben nincsenek másokat szabályozó előírások, hiszen ott abszolút demokráciára számíthat majd a belépő(?). Hát, menjünk! Egye fene! Mégis jobb, ha sokan vagyunk.
Kovács néni is azért egyezett bele abba, hogy jól megépített családi házukat házgyári lakásra cserélje a férje, mert bízott benne, hogy annyi idegen ember előtt, nem randalírozik majd részegen mindennap, ahogy addig szokott.
Most az a kérdés, hogy meddig lehet őrizgetni a dédnagyapa aranyzsinóros dolmányát, lesz-e sokáig szükség a szocializmusból itt maradt - múzeumokba tömött - szobrokra, szokásokra, emberekre. Ki tudja, hogy mi a célja ennek a csoportosulásnak. A mi célunk a jólét (nem a jobblét!) lenne, de mit akarnak azok, akik eddig is jólétben éltek…?
Gondolj csak bele! Él a lakásotoktól nem messze egy család, -tudod, akiknek három (vagy négy, vagy öt…) gyerekük van, és a múltkor kikapcsolták a villanyórájukat. Nem gondoltál még arra. hogy összeköltözz velük?
Miért? Gondold csak végig, de ha véletlen mégis eszedbe jutna ez az összeköltözés, akkor azt miért tennéd? Csak?
Nem hiszem!