Rétalap, 2009. január 25.

UFO-T LÁTNI, ÉS...

Úgy vagyok én az UFOk-kal, hogy hangosan nem nagyon szoktam rólukbeszélni, de abszolút nem lennék meglepődve, ha egyszer hiteles forrásbólazt olvasnám , hogy leszállt..., leesett..., valahol valami, vagy megjelent akis zöld ember.Érdekelnek a megmagyarázhatatlan dolgok, - mint mindenkit - és én isigyekszem kitalálni mindenféle magyarázatokat arra, hogy amit láttam,hallottam, olvastam, mitől lehet, hogyan működik? Kezembe került a nagymama régi bibliája, és kinyitva egyből olyasmitolvastam benne, ami azonnal elgondolkodtatott. Nekiálltam hát, és végig olvasva kigyűjtöttem belőle azokat a részeket, amelyekre ma is nehéz lenne magyarázatot találni, hát még akkoriban.

Apostolok cselekedetei
9. rész
....Saulus:3, És amint méne, lőn, hogy közelege Damaskushoz és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a menyből: És ő leesvén a földre , halla szózatot, amely ezt mondja vala néki :-Saul, Saul, mit kergetsz engem?És monda:- Kicsoda vagy uram? Az úr pedig monda:- Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: .Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod,Remegve és ámulva monda:- Uram, mit akarsz, hogy kell cselekedem?...A vele lévő férfiak minden szót hallottak, de nem láttak senkit. Amikorra a szózat véget ért, Saulus elvesztette látását, az idegenek vezették be a városba..

10. rész
...Másnap pedig , mig azok menének és közeledének a városhoz, felméne Péter a háznak felső részére imádkozni hat óra tájban.Megéhezék azonban és akara enni: míg azonban azok ételt készítének, szála őreá elragadtatás.És látá, hogy az ég megnyílt és leszálla őhozzá valami edény, mint egy nagy lepedő, négy sarkánál fogva felkötve és leeresztve a földre.Melyben valának mindenféle földi négylábú állatok, vadak, csúszó-mászó állatok, és égi madarak.EZÉKIEL KÖNYVE /1./A Kébár folyó mellett:..."3. És valójában lőn az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához aKáldeusok földjén, a Kébár folyó (ma, Khaibar, Szaud Arábiai városaVörös Tengertől ÉK-re néhány száz km.) mellett...4. És látám, és imé forgószél jött északról, nagy felhő, egymást érővillámlással. a mely körül fényesség vala, közepéből pedig minthaizzó ércz látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből.5. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki. és ez vala ábrázatjok:Emberi formájok vala... és mindeniknek négy orcája vala. és négyszárnya mindenikőjüknek....és lábaik egyenes lábak és lábaik talpa.mint a borjú lábának talpa. és szikráznak vala, mint a simított ércz színe.Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt, négy oldalukon. Minda négyöjöknek orcái és szárnyai. Szárnyaik egymás mellé lévénszerkesztve, nem fordultak meg jártukban. mindenik az ő orcájairányába megy vala.És orcájok formája vala emberi orcza. továbbá oroszlán orcza. minda négynek jobb felől. Bika-orcza mind a négynek bal felől. Sas-orczamind a négynek hátul. És ezek az ő orczáik. És szárnyaik felülkiterjesztve valának mindeniknél két szárny összeér vala, kettő pedigfedezé testöket..... és mindenik az ő orczája irányába . ahová a lélekvala menendő. oda mennek vala meg nem fordulván jártukban...és a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, a mely lángoltmint a fáklyák. Íde s tova futkározva a lelkes állatok közt: és a tűznekfényessége vala és a tűzből villámlás jöve ki.... és a lelkes állatokide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása.És amikor ránéztem a lelkes állatokra, imé egy-egy kerék vala aföldön az állatok mellett. Mind az ő négy orcájok felől... a kerekek,mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazonegy formája vala.és úgy látszanak egybeszerkesztve, mintha azegyik kerék, a másik keréknek a közepében volna.17. Jártukban négy oldaluk felé mentek vala, meg nem fordulnak valajártukban. És talpaik magasak valának és félelmesek és e talpakrakva valának szemekkel köröskörül mind a négynél.És amikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek ismelletök, és mikor fölemelkednek vala a földröl, az állatok,fölemelkednek vala a kerekek is.A hová a lélek vala menendő, mennek vala. és a kerekekfölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala akerekekben. Ha azok mentek, ezek is mentek vala és ha azok álltak,ezek is állnak vala.és ha fölemelkedteka földröl, fölemelkednek valaa kerekek is mellettök mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben.És vala, mint egy mennyezet az állatok feje fölött. olyan, mint acsodálatos kristály. Kiterjesztve fölül fejük felett. És a mennyezetalatt szárnyaik egyenesen valának. egyik a másikkal összeérvénmindegyiknek kettő vala amelyek befedik vala innen és mindeniknekkettő vala, amelyek befedik vala amonnan az ő testöket.És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását úgy mint aMindenhatónak hangját. mikor járnak vala. zúgás hangját, mintvalami tábornak zúgását.. Mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat.És lőn kiáltás a menyezeten felül, a mely vala fejök felett, és őkmegállván, leeresztik vala szárnyaikat. És a mennyezeten felül amely fejök felett vala, látszék mint valamizafírkő, királyi széknek formája és a királyi széknek formáján látszékmint egy ember formája azon felül.És látám ízzó érczként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volnakörül derekának alakjától fogva és fölfelé és derekának alakjátólfogva és lefelé látám, mintha tűz volna . És fényesség vala körülötte.Mint amilyen a szivárvány, amilyen a felhőben szokott lenni esősidőben olyan vala a fényesség köröskörül. Ilyen vala az Úrdicsőségének formája és látám és orczámra esém és hallám egyszólónak szavát...

EZ MÁR NEM A BIBLIA:Június eleje volt, éjfél előtt néhány perccel. néztem a feleségemkiabálni kezdett hangjában némi szokatlan izgalmat véltem felfedezni- Gyere ki gyorsan a teraszra!Egyébként erről a teraszról látta egyik vendégem néhány hónappalelőbb feleségeinkkel együtt, azt a megmagyarázhatatlan csillagszerűvalamit, amely az égen haladt Déli irányba, egy meleg augusztusi éjszakán.Ez a valami időnként megállt, mintha körülnézett volna, aztán békésenúszott tovább a fekete égen.Magam nem láttam a jelenséget, ugyanúgy lemaradtam az élményről,mint egy néhány héttel korábban anyám és a feleségem által látott"valami" látásáról, ami ugyanott, É.-i irányból haladt az égen. Anyámszerint olyasmi alakja volt mint a Holdnak, csak egy kicsit nagyobb voltés más volt a színe. Ez a mostani valami is az égen haladt, megállt, majdegy kis idő után kialudt a fénye, tehát eltűnt.Ezt sem sikerült meglátnom, mert akkor meg éppen a szobábantartózkodtam..Láttam viszont feleségemmel együtt azt a harmadik valamit,"valamiket" amik Győrből hazafelé utazásunk közben, a 8136-ossz. úton, pont az út felett jelentek meg, úgy néztek ki, mint kétcsillag, csak fényesebben ragyogtak. Egészen közel álltak egymásmellett az égen, mígnem a bal oldali, hirtelen „lehullt", a jobb oldalonlévő pedig elindult jobbra, vízszintesen.A lehulló sebessége, a magasban történő hegesztésnél lehulló szikráksebességéhez hasonlított leginkább, tehát viszonylag lassú volt.Szintén személyesen láthattam azt a „valamit” , amely BőnyrőlRétalapra utazás közbenjelent meg autóbuszunk jobb oldalán, 1991. tavaszán.Már elhagytuk a bőnyi megállót, éppen kiértünk a faluból, mikorészrevettem, hogy a busz jobb oldalán egy csillagnál nagyobb fényesfolt repül velünk egy irányba, kb. 5-800 méter magasságban.Először arra gondoltam, hogy az ablakról visszatükröződő fény,akkor vettem észre, hogy az ablakok nyitva voltak, szó sem lehetetttükröződésről. A fény nagyjából a busz sebességével repült mellettünk,ami szokás szerint 80 km./ óra lehetett, de egyszerre felgyorsult, ésannyira elhagyott bennünket, hogy a baloldali első ablakon át is aligláthattam már. Tudtam, hogy a busz vezetőfülkéjéből legjobb a rálátás,ezért a vezető mellé mentem, hogy jobban lássak.Ekkor a busz, a két falu közötti derékszögben jobbra kanyarodóútszakaszhoz ért, és megkezdte a kanyarodást.A mellettünk repülő fény anélkül, hogy haladási sebességén változtatottvolna, hirtelen derékszögben jobbra kanyarodott, - megállás és lassításnélkül - és keresztben átrepült előttünk az út felett.Rákérdeztem a vezetőre, ő is látta. Ezután a valami elérte a nemrégelhagyott Bőny község előtti erdőt, ahol – úgy láttuk – minthaleereszkedett volna, és eltűnt a szemünk elől. A buszon öten utaztunk.Míg látni lehetett a fényjelenséget, mikor megállíttattam a buszt, ésvalamennyien leszálltunk, és néztük a fényt eltűnéséig.Láttam ezenkívül azt, ami 9o-es évek elején néhány embert mégfelizgatott az országban rajtam, és útitársaimon kívül.Éjszaka volt, úgy éjfél után egy-másfél órával. A Nagylak felé vittaz utam.A kocsiban egy kolléga fogta a volánt, én mellette ültem és , hogyne aludjon el, egész úton beszélgettem vele.Emlékszem Szeged előtt jutott eszembe az akkoriban a tv-ben látottufo-mentőautós történet - mely ezen az útvonalon történt- és Makóigarról beszélgettünk.Mivel a kolléga nem látta az erről készült tv-s riportot, elmeséltemneki, azután arról kezdtünk beszélgetni, hogy vannak-e ufo-k, illetvelétezhet-e élet a miénken kívül?Egyszerre, az út bal oldalán egy egészen sötét felhő keletkezett,kb. 5oo m. hosszan, aztán ebben a felhőben kigyulladt egy szikrázófény, ami olyan volt mint egy gigantikus csillagszóró. A fény,teljesen kivilágította az előtte úszó sötét felhőt, azonkívül olyannem mindennapos színű égés fénye lepett meg bennünket, amilyetritka, különleges anyagok elégetésénél szoktunk látni, laborkísérletekalkalmával /nagy zavarba került volna ott, egy spektrométer/.-Hát ez meg mi? -kérdezte a kollégám, és úgy nézett rám, minthaa jelenséget, néhány perce megszakadt beszélgetésünk kapcsán énidéztem volna elő.-Láttam, de nem hiszem el-mondta.Megállíttattam az autót, de nem szálltunk ki. A jelenség, nem túlnagy sebességgel haladt az országhatár felé, meglehetősen alacsonyan,én 2-5000 m. magasnak becsültem.Hamarosan hallottuk rádión, hogy a lakosságtól több bejelentésérkezett a környező falvak rendőrségeire.A legtöbb hívás a közelben lévő Földeák nevű községben történt.Azután a határhoz érkeztünk, ahol a határőrök elmesélték, hogynéhány perccel korábban ők is látták a a valamit, ami "kilépett".Egyébként, ők valami hangot is hallottak, amitől mi, talána járó kocsimotor hangja miatt, meg voltunk fosztva.Pár nap múltán a médiából arról értesülhettünk, hogy valamilyenamerikai űrkutató eszköz egyik egységét a légkörbe vezéreltékleszálláshoz, ahol az állítólag el is égett.Hááát...Néhány év múltán a rétalapi Új utcában lakó Szabó család tagjaiegy kb. 2 m. magasan, lebegve repülő fényes gömbről meséltek,amelynek átmérője kb. 1 m. volt és egy gyalogos sebességével haladtaz utca végén lévő, magasfeszültségű vezeték felé.A gömb fényét, az utca elején lakó másik család tagjai is látni vélték,amint az beszűrődött ablakuk függönyén keresztül. Heteken keresztültalálgattuk hogy az egyébként szavahihetőnek ismert szemtanúk,mit láthattak?Pár év múltán, mikor először találkoztam a falusi búcsúkban ismegvásárolható kis lézerceruzával, a jelenséget magamban annaka rovására írtam.Na, ott hagytam abba, hogy a feleségem kihívott a teraszra, ésazt mondta, hogy hat db. fényes karika volt itt az előbb, de majdmindjárt visszajönnek, mert már kétszer voltak itt.Abban a pillanatban megjelent a ház felett a kb. 20-25 kisebb körbőlálló, 2-300 m.-es nagyságú kör alakú raj, amin belül kisebb füstszínűkörök forogtak, egyenként úgy néztek ki, mint a ciklonok kezdetiidőszakukban. Érdekes, hogy sem füst, sem köd nem volt a tisztaégen, ezek a valamik mégis úgy látszottak, mintha ködben, füstbenjelentek volna meg.Úgy láttam, mintha az egész vetítve lenne, ezért kimentem az utcáraa két házzal arrébb lakó szomszéd telkének a sarkáról, meg lehetettlátni azokat a fénysugarakat, amelyek Bőny község mögött lévődomb irányából jöttek, a valami, ennek a fénysugárnak a végénvolt látható.A fénysugár végén lévő köd örvények az egész nagy körön belül,egyenként is forogtak, tehát mind a 2o-25 valaminek, önálló"tengelye" volt. A másik furcsaság, hogy ennek a fénynyalábnaklátható hullámhossza volt, pont a mi házunk felett ért véget, ott képeztea fentebb leírt képet.Kb. 3o-35 percig néztük, azután lefeküdtünk és abban állapodtunkmeg, hogy valószínűleg valahol disco volt, ahol a fényeffektusokhozegy új lézeres technikát alkalmaztak, amiről mi még csak nem ishallottunk.CSAK LÁTTUK!

x

(részlet, SORS c. életrajzi írásomból)

KÉSZÜLÖK AZ ÉLETRE

„ Amikor én még kissrác voltam...”

Egy fényképész lakott az utcánk túloldalán, akinek nővére székhez kötöttsége miatt, állandóan az ablak előtt ült és – így utólag, megítélhetetlen minőségű - olaj

képeket festett. Amikor már elértem az ablakpárkányát, naponta meglátogattam. Négy-öt évesen felmásztam a szinte mindig nyitott ablakig, és bekiabáltam:

-Kézcsókom művésznő! Készül a portrém?

Jóban voltunk és sokat beszélgettünk az élet folyásáról, de hiába ígérte, végül mégsem festett meg engem. Egyszerű ceruzarajzokat készített rólam csupán, amelyek – legalább szerintem - nem is hasonlítottak rám.

Kéry Feri bácsi a kőfaragó viszont, akit felesége - a folyton fehér bőrkesztyűben, és széles karimájú vászonkalapban járó Mici néni - nemes egyszerűséggel csak szobrászmesternek aposztrofált, tényleg kőbe faragott engem. Puttó lettem valami gazdag ember síremlékén.

Kézér néninek, akinek lakását csak egy fal választotta el a miénktől, nem tetszettek a léha művészpályák. Már négy-ötéves koromban azzal nyüstölt, hogy legfőbb ideje lenne valamilyen becsületes szakma után néznem.

Komoly gondba kerültem, mivel férje, aki cipész volt, megígérte, hogy odavesz inasnak, ha rendszeresen összeszedem tenyérnyi műhelyében, szétszóródott faszegeket. Én viszont az Istennek sem akartam cipész lenni, hiszen számtalanszor hallottam amint a felnőttek egyszerűen csak suszternak hívták őket a hátuk mögött. Másrészt ki nem állhattam a melegedni felrakott csiriz szagát még arra a kis időre sem, míg csipegettem a nyavalyás faszegeket. Így aztán elkezdtem más munkalehetőségek után kutatni.

Mindig csodálattal néztem a szigorú arcú Tibi bácsira, aki rendőr volt, és a mellettünk lévő házban lakott. Amikor elpanaszoltam neki, hogy szakmát keresek, és esetleg én is lehetnék rendőr, azonnal elvette a kedvemet. Azt mondta, ne is reménykedjek, mert az egyenruhaszabók nem tudnak olyan kisméretű sapkát készíteni amilyen nekem kell, egy rendőr pedig nem járhat hajadonfővel.

Ezután testre-szabottabbnak tűnő feladatokra koncentráltam.

Sokáig figyeltem a városi sintért, akinek lovas kocsija is volt. Az Új-árok hídja előtt lakott egy csupasz területen és mikor arra utaztunk, mindig megmutatták nekem a kisvonat ablakából, milyen sok kutya van a telkén.

Én, pedig imádtam a kutyákat!

Aztán valaki elárulta, hogy a sintérnek nem szeretni kell a kutyát, hanem kivégezni, olyan nagyot csalódtam, hogy inkább azt az embert néztem ki magamnak, aki az utcánkban lévő utak alatti átfolyókat takarította időnként, egy hosszú rúdon lévő kanállal.

Szóba elegyedtem vele, de ő meg, azzal tért ki, hogy még fiatal, a nyugdíjáig legalább negyven évet kell dolgoznia, ebből a szakmából pedig, csak egy van a városban. Válasszak inkább más munkát! Visszaadta az átfolyóba gurult labdámat, és megvigasztalt, hogy addig azért még sok minden történhet , és ő mindenképpen a barátom marad.

Babinszki Feri bácsi előző lakásunk szomszédságában lakott, vadász volt. A házaink közötti deszkakerítésen volt egy kis csapóajtó, melyen keresztül át tudtunk járni egymás udvarába, és ezt családjaink tagjai gyakran ki is használták a háború utáni „málenkij robot”-os időkben. Felkerestem, mint régi jó barátot, és elpanaszoltam neki mekkora bajban vagyok a szakmakereséssel. Akár vadász is lennék...

Azt tanácsolta, hogy lassacskán tanuljak meg lőni, meg, hogy legyek jóba a lányokkal, aztán majd lesz valahogy. De puskát nem adott! A vadászmesterséghez azért közelebb kerültem, mert mikor még ott laktunk, és esténként patront töltött, mindig én adogattam neki a hüvelyt.

Valaki azt is indítványozta legyek sakkbajnok, abban nem kell megizzadni, így semmi idő alatt megtanultam sakkozni. Évek múlva, amikor anyám a Délibáb cukrászdában mérte a fagylaltot, én a reá várakozás ürügyén beültem és délutánokat játszottam unatkozó vendégekkel. Sokszor volt süti, fagyi, vagy málnaszörp a tét, de ellenfeleim becsületére legyen mondva senki, soha nem fizettette meg velem a vesztett partikat, pedig sakkozni ma sem igen tudok!

A cukrászdához nagyon közel esett egy kis órásműhely, a Szabadság tér oldalában. Oda szoktam én betérni pici korom óta - meg a többi óráshoz is - ahol apró kis fogaskerekeket kértem, amelyek a rossz órákból származtak. Ezeket otthon egy kistányérban meg lehetett pörgetni és így idejében megtanulhattam, mi a különbség a centrifugális, meg a centripetális erő között. Az órásmesterrel nagyon jó kapcsolatban voltunk, mindig levette nekem a mutatóujját. Trükkjét csak néhány év után fedte fel előttem, aztán már én is ámulatba tudtam ejteni mindenkit. Amikor egyszer hibátlanul bemutattam produkciómat a mesternek, két forintot adott nekem, ami nagy pénz volt abban az időben. De olyan kisméretű órásnak mint én voltam akkoriban, nem volt felvétel.

Talán anyám jobban szerette volna, ha lánynak születek annak idején, ezért hosszú ideig hagyta nőni fejemen a szőke fürtöket. Már vállig ért volna a hajam, ha nem lett volna göndör, ami akkoriban éppen nem is volt divatos.

Csizmadi Laci bácsi fodrászüzlete, a házunk utca felöli oldalán nyílt. Számtalanszor ücsörögtem ott, nézegettem a rengeteg újságot, hallgattam a vendégek beszélgetését, vagy ha nem voltak sokan, magam is világmegváltó gondolatokat cseréltem a fodrászmesterrel, aki bármilyen témából úgy tudott kikeveredni, hogy mindig, a nőknél kötött ki. Egyszer aztán bevallottam neki, hogy már nincsen más megoldás, fodrásznak kell állnom. Arra gondoltam, hogy mivel őt ismerem, nála kezdeném a szakmát. Eleinte kisöpörném a műhelyt, aztán majd meglátjuk.

Azt mondta, hogy nem addig van az, egy fodrásznak meg kell tanulni a szakmát, például tudnia kell neki nyírni. Legjobb lenne, ha mindjárt a saját hajamon gyakorolnék, azzal a recés ollóval, amit a kezembe is nyomott.

Talán arra gondolt az áspislelkű szőrtelenítő, hogy a ritkítóollóval nem tudok akkora kárt tenni magamban, amelynek megtorlásából majd ő is részesedne.

Nem volt az semmi teljesítmény, ahogy én azzal a foghíjas vacakkal viszonylag hamar kopaszra nyírtam a fejemet. Hát nem lett teljesen egyenletes, de azért annyira sikerült, hogy amikor anyám meglátott, elsőre rosszul lett, és hetekig szidta a „szerencsétlen” fodrászmestert.

Végül visszamentem Kézér nénihez, és elpanaszoltam neki, hogy valószínűleg mégis cipésznek állok, mert már minden szakmában dolgozik valaki.

Talán, még fuvaros lehettem volna, de Géza bácsi aki egy igazi stráfkocsiról hajtotta a muraközi lovakat, nemes egyszerűséggel úgy írta körül rólam kialakított véleményét, hogy: -Kurva rossz kölyök!

Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, ha sikerült elkapnia, fekete kocsikenőccsel olyan bajuszokat rajzolt nekem, hogy anyám este alig tudott lesúrolni. Nagyon nem is bántam, mert talán életem hátralévő részében sem tudtam volna megtanulni azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amiket Géza bácsi abban az időben már minden segédeszköz nélkül tudott.

Így alakulhatott, hogy már elmúltam öt éves, még mindig ott álltam teljes bizonytalanságban, a jövőmet illetően. Olvasni már tudtam, ezért édesanyám kisírta az egyik iskola igazgatójánál, hogy soron kívül vegyenek fel az iskola első osztályába. Mint hamarosan kiderült, a sors azt sem akarta, hogy legalább a tudományok terén juthassak mesterséghez, mert a tanév felénél már kirángatott az iskolapadból egy olyan sokízületi gyulladás, amely hajszál híján átpenderített a túlvilágra.

Évekbe tellett, mire újra rendesen tudtam járni, de akkoriban nem nagyon hitte volna el senki, hogy egyszer majd akár vasöntő is lehet belőlem.

A KINCS

A Táncsics iskola épületével átlósan szemben volt sarki házat, bombatalálat érte a háború alatt. Később sokat játszottunk a romok között, míg egy nap beszakadt alattam a föld, és felfedeztem a pincét. Egyik fele teljesen ép volt, de a lejáratot már régen betemette a törmelék.

Egy darabig jó kis búvóhely volt néhányunknak, cigiztünk, és pár matekdolgozatot is megúsztunk odalent. Fejünk felett piacozó parasztszekerek „parkoltak”. Évek múlva mesélték nekem, hogy az egész család a romok alatt maradt, mikor lebombázták azt a házat. Beleborzongtam, mert eszembe jutott, mennyit játszottunk ott az általam felfedezett pincében.

Ezzel a rommal szemben volt a Hegyközség nevű hivatal, - mindenki hetykösségnek ejtette- ahol a városkörnyéki szőlőtulajdonosok kiutalásra megvásárolhatták az akkoriban divatos egyetlen növényvédőszert, a rézgálicot, más nevén a kékkövet. A vízben feloldott szerhez valamennyi meszet kellett kavarni, aztán tavasztól őszig, halovány kékes-zöld színben játszottak tőle a városkörnyéki szőlők Alsóerdőtől, a végállomásig. Akadt, aki még a gyümölcsfáit is rendszeresen lefújta, így a hamvas őszibarackok sátáni foltokkal tarkítva, senkinek sem kellettek a piacon, pedig a rézgálic talán kevésbé volt veszélyes, mint a ma vásárolható „szupermérgek”.

Nem nagyon léteztek még akkoriban más, rafinált halálosztó vegyszerkombinációk sem, talán még a nikotin!

Sok háztartásban előfordult, hogy az ecetes uborkába is tettek pár kristályt a rézgálicból, amitől még májusban is gyönyörű színe volt a savanyúságnak. Ha valaki szólt, hogy az méreg, azt mondták, „kis méreg, nem méreg”.

A „hetykösségi” ház udvarában eleinte - amikor még jegyre adták a kenyeret - a Jámbor féle pékség, majd később évtizeden át, MÉH telep működött. A fagylaltok árát gyakran szereztük az itt-ott talált fémhulladékok eladásából. Egyik tanárunk, amikor megtudta, hogy milyen jó üzlet a vasgyűjtés, saját háza udvarában rendezett be egy ócskavas-telepet. A vasat mi gyerekek, gyűjtöttük, hogy majd kirándulni mehessünk a nyereségből.

Ebből aztán olykor, nagy balhék keletkeztek, mert a gyerekek mindenhonnan, mindent elvittek, amit fogott a mágnes, vagy fémes hangja volt. Akadt aki otthonról hozta el a szülők nagy rézüstjét, az ezüsttálcát, de voltak olyanok is, akik félretolt csillét loptak a téglagyár mögül. Előfordult, hogy valaki gyékényszatyornyi ezüst Horthy ötpengőst hozott, amit az átvevő hosszas könyörgés után alpakkaként vásárolt meg. Emlékszem milyen gyakran vittek a srácok lőszereket, robbanóanyagokat, melyeknek hüvelye rézből készült.

De az okos felvásárló nem vette be a veszélyes anyagokat, csak ha hatástalanítva voltak. Ilyenkor a kiöntött lőport meggyújtottuk, a lőszerek végén lévő gyutacsokat meg hegyes szöggel ártalmatlanítottuk. Pedig csak egy rossz ütés …

Úgy terveztük, hogy az osztály által közösen gyűjtött fémhulladékok árából, majd kirándulást szervezünk valahová. Kirándulás előtti héten, páran a Kámáni-erdőbe indultunk számháborúzni. Oda okvetlenül el kellett jutnom, mert édesanyám mesélte, hogy a kis erdőben álló söröző-pavilont Ürögdi nagyapám keze alatt építették az ácsok. Nagyapát én már nem ismerhettem személyesen, de több áccsal beszéltem, akik még együtt dolgozhattak vele. Egyikük azt mesélte, hogy nagyapának olyan szekercéje volt, amellyel fogadásból megborotválkozott. Roppant büszkén mutattam a faépületet társaimnak, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmire sem használják.

Játék közben megjelent egy szovjet katona, hátán ormótlan, nagy antennás rádióval. Egy darabig ücsörögtünk vele táborhelyünkön, köszörültük rajta orosz tudásunkat, aztán otthagytuk és játszani mentünk. Számháborúzni elég unalmas volt. Az erdő a Budapestre vezető vasútvonal mellett feküdt, a sínek felé egy laza, leomló homokfal húzódott, meredeken. Ebbe a homokfalba kezdtünk barlangot ásni, két kezünkkel, meg néhány fakéreggel. Amikor már elég nagy volt a barlang ahhoz, hogy belebújhassunk, rászakadt egyik srácra, akit tíz körömmel kapartunk ki. Még lélekzett!

Akkor nem éreztük át a dolog veszélyességét, de azóta sokszor jut eszembe, mi minden történhetett volna.

Már hazafelé indultunk, és én még mindig hiába kerestem szépen összehajtogatott szövetnadrágomat, melyet előtte nap varrtak nekem. Azt az egyet, amelyik nélkül másnap nem mehettem kirándulni a többiekkel. Gatyában botorkáltam hazafelé, a régi Pesti út melletti árokparton, és azon törtem a fejemet, vajon a rádiós Szergej -aki mellett otthagytam- mit kezdhetett a nadrágommal?

Valami megmagyarázhatatlan ok miatt, gyerekként, nagyon szerettünk a lebombázott házak helyén, a romok között játszani, bújócskázni, amitől pedig, a felnőttek jó okkal tiltottak minket. Sok volt a rom, sok volt közöttük a fel nem robbant lövedék. Sajnos sok volt a baleset is. Gyakran lehetett hallani, hogy egy-egy robbanásnál valaki elvesztette a fél kezét-lábát, vagy a szemét.

Emlékszem egy fiúra, aki anyám munkahelyének a közelében lakott és állandóan egy kis ásóval kutatott annak az Alkotmány utcai háznak a romjain, ahol mi többiek fogócskáztunk, bújócskáztunk. Azt mondta, hogy alagutat fog ásni, lehet, hogy kincset is talál. Körülröhögtük, és soha nem játszottunk vele.

Néhány év múlva, 1957-ben, már kollégista voltam egy másik városban, mikor anyám küldött egy újságcikket, amelyet a Ceglédi Hírlap-ból ollózott.

Az állt benne, hogy a ceglédi Alkotmány utca általam említett sarkán házépítés közben, találtak egy ötliteres befőttesüveget, amely tele volt arany órákkal, láncokkal, ékszerekkel.

A becsületes megtaláló jutalomban részesült!

(részlet, SORS című életrajzi írásomból)

A CSIBE, A KAKASKA, MEG A TYÚK!

Szerintem amint látni kezdtem, már szerelmes is voltam valakibe. Talán azért, mert nem volt leánytestvérem, - sajnos fiú sem - és rettenetesen vágytam arra, hogy szerethessek.

Abban az időben úgy gondoltam, a szeretet, meg a szerelem, egy érzés. Nagyon tetszettek a szép lányok, nők, - koruktól függetlenül,- már egészen kis koromban! Nem tudom, hogy mások, hogy voltak ezzel a szerelem dologgal, de nekem aztán néha sok galibát okozott.

Nem álltam az ismeretek teljes hiánya nélkül egy-egy érzelmi roham bekövetkeztekor, hiszen sokat hallottam felnőttektől milyen az a szerelem, és olvasmányaimban is megjelentek mindenféle hősszerelmesek. Persze már olvasási élményeim előtt is megesett velem, hogy szemet vetettem egy-egy szép lányra, csinos nőre. Kitűnő ízlésemről, harminc-negyven évvel idősebb férfitársaim elismerő bólogatása tett tanúbizonyságot. Arra mindenesetre kaphatók voltak azok a férfiak, hogy kitanítsanak.

-Ott jön az a két lány, ha megkérdezed, hogy szőrös-e már ….. kapsz ötven fillért. -Szevasztok – álltam a lányok elé, és megkérdeztem.

A „szia” nem volt divat akkoriban, csak 1957 után kezdtünk sziázni. Annak előtte a szervusz, meg a szevasz volt szokásban a tegeződők között.

Az idősebb lány, már 16-18 éves lehetett, mert akkora pofont tudott adni, mint egy felnőtt. Nem értettem pontosan, miért ütött meg, - mikor előtte köszöntem nekik - és miért mentek be anyám boltjába panaszt tenni ellenem.

Egyelőre saját testem megismerésére irányuló törekvéseimet, hasonló kíváncsisággal feltüzelt barátaim segítették, akik között nálam jóval idősebbek is akadtak. Mert akkoriban még semmit nem tudtunk a homoszexualitásról, nagy bátorsággal tanulmányoztuk egymás testét és elégedetten, - vagy irigykedve - vettük tudomásul, hogy többé-kevésbé hasonlóak vagyunk. Ezután teljes figyelmünket a másik nem felé fordíthattuk volna, ám lehetőségeink még egy darabig, csupán a tájékozottabbak által előadott történetek meghallgatására korlátozódhattak.

Mindig akadtak közöttünk olyanok, akiknek testvér, unokatestvér, szomszéd lány személyében valakik újabb kézzelfogható ismeretekkel szolgáltak, a boldog „felvilágosult” aztán büszkeségtől dagadva, vagy szégyenlősen el-elpirulva tartotta meg élménybeszámolóját a tapasztalatlanabbak előtt.

--A tárgyilagosság ismeretlen volt ebben a témában. Mindenki, mindig, pontosan meg tudta állapítani, hogy az előadó szövegének hány százaléka kapcsolódik erősebb-gyengébb szálakkal a valósághoz, ezért túl merész dolgokat nem illett elmesélni. Az iskolai koedukáció ismeretlen volt abban az időben, ha jól emlékszem az ötvenes évek elején ültették először egy terembe a fiúkat, meg a lányokat. Az érdeklődés tehát feszült volt, mint azt íj. A legszerencsésebbeknek -utólag úgy tűnik nekem is - a fiúkéhoz hasonló kíváncsisággal felvértezett leányokat sodort útjába a sors. Ilyenkor aztán mindent, vagy majdnem mindent megtudhattunk a másik nemről. Mint említettem, voltak izgalmas élményeim, között olyanok is, amelyeket pedig soha nem oszthattam meg senkivel, sőt a legizgalmasabb események örökre bennem maradnak. Ha feltártam volna őket, mindig olyan valaki került volna bajba, - velem együtt - akit barátaim is jól ismerhettek.

Azt már itt az elején el kell mondani, hogy szerelmeim két csoportba tartoztak. Az első csoportba a plátóiak, hozzájuk kristálytiszta, légies érzelmek fűztek, míg a második csoport tagjai érinthetők, megismerhetők megfoghatóak voltak, sőt, a valamivel későbbre tervezett házasságkötés is velük kapcsolatban jöhetett szóba. Természetesen, az állandó információbővítés érdekében, további folyamatos kapcsolatot tartottam fenn korosabb barátaimmal, idősebb férfiismerőseimmel is, bár utóbbiak nem segítettek kellő mértékben a kívánt ismeretek eléréséhez, hiszen a kor prüdériája éles vonalú határt szabott tájékoztatási lehetőségeiknek.

Aztán amikor hatévesen iskolába kezdtem járni, eldöntöttem, hogy nem húzom tovább az időt. A gyönyörű Csillával, döntésre vittük a dolgot, és szünetekben a kályha mögött csókolóztunk mindaddig, míg irigyebb fiútársaim nem kezdtek bennünket molesztálni. Az örök életre ígért hűség azonban csak addig tartott, míg nem kerültem kórházba, megszakítva a tanévet.

Betegségem utáni nyáron már erősen lábadoztam amikor Kittivel megismerkedtem. A lány, - bár egyidősek voltunk - sokkal nyitottabb volt mint én, mert egyből azt kérdezte tőlem, hogy az enyém szőrös-e már? Hát, erről szó sem volt, de ilyet egy férfi nem vall be. Csak, ha rábizonyítják!

- Az enyém már az! - mondta büszkén, majd megkérdezte, hogy láttam-e már szőröset?

-Persze láttam, de az nem igazi látás volt, csak olyan…

Utólag be kell vallanom, hogy szőrt, egyáltalán nem is láttam ezért nagyon vártam már egy alaposabb átvizsgálás lehetőségét.

Kittiék hatalmas parasztházban laktak, amelynek padlására felhívott. Egy derékvastagságú gerendára kuporodva kukucskáltam, hogy megláthassam a bozontos csodát.

Az egyik tetőablak ki volt támasztva, rajta keresztül vakító fénnyel vetült be a napsugár, mintha reflektor lett volna, fényében apró porszemek táncoltak. Kitti beleállt a fénybe akár egy színésznő, fellebbentette kis piros pöttyös kartonruháját és térdig lehúzta bugyiját, amely a sok igénybevételtől itt-ott egy kicsit mintha koszos lett volna már. Közben diadalmasan mosolygott rám. Figyelmesen előrehajoltam, de ott egy árva szőrszál sem volt.

- Azok a kis fényesek - bizonygatta, de én semmit sem láttam. Ilyen mezítelennel meg, találkoztam én már számtalanszor. Ha valamelyik lánnyal bújócska közben egy helyre bújtunk és a hunyó nem talált meg bennünket, a következő számoláskor nem szoktunk előjönni, csak ha hallottuk a névre szóló kereső hangokat. Előfordult néha, hogy anyám valamelyik barátnőjének lánya nálunk aludt. Rengeteg tanulmányt folytattunk az ilyen alkalmakkor, de szőröset...

Kitti láthatta arcomon a csalódást, ezért hogy mentse a helyzetet, azt kérte, hogy én is mutassam meg. Innen már bátran belementem a dologba, hisz nem kellett szégyenkeznem, csupasz voltam mint ő. Miután alaposan szemrevételeztük és megtapogattunk egymást, eldöntöttük, hogy mindkettőnké olyan, mint amilyenekkel eddig találkoztunk. Tán jóvátételnek szánta, felguggolt egy gerendára, és megmutatta, ő hogy pisil.

-Akarsz velem…?- kérdezte hirtelen új barátnőm, és ettől egy kicsit zavarba jöttem, mert bár kétértelmű mondatokból már gyanítottam, hogy van olyasmi pontosan nem ismertem sem a szó jelentését, sem a dolog technikáját. Ráadásul, még soha nem is csináltam. Ügyes kis kezével – sokkal tájékozottabb volt mint én - néhány pillanat alatt olyan hatást ért el velem, amelyen még én is meglepődtem. Aztán hirtelen egy puszit adott rá. Sehol sem voltam ismereteimmel, pedig közel egykorúak voltunk.

-Na...? – kérdezte, és kicsit előretolta a csípőjét.

-Majd odateszem én nektek, az anyátok úristenit büdös csavargó kölykök. Mit műveltek itt? (A nyomdafesték miatt, ez egy szelídített változat!)

Kitti anyja, olyan észrevétlenül mászott utánunk a padlásra, hogy még egy lépcsőnyikorgás sem árulta el. A bozontos fekete hajú asszonnyal addig soha nem találkoztam, szerintem tisztára úgy nézett ki mint egy boszorkány. Az is felmerült bennem, hogy úgy repült fel. Kezében azonban, seprő helyett hosszú nyelű ostor volt, amelynek szíjával végigvágott Kitti meztelen fenekén, de a szíj vége az én arcomra csapódott, a szememtől pár centire.

Biztos voltam benne, hogy ott fog megölni mindkettőnket, de az ügyes kis Kitti megmentette a helyzetet, mert anélkül, hogy felrántotta volna bugyiját, futni kezdett a padlásajtó felé.

Egy darabig meg voltam dermedve, hisz úgy neveltek, hogy soha nem szabad elfutni egy felnőtt elől, de aztán én is megcéloztam az ajtót. Szerencsére nem ért utol, viszont még vagy kétszer végigvert az ostorral, egyik ütés a mezítelen lábszáramat találta, de kit érdekelt az akkor? Közben rémséges hangon ordítozott, hogy majd megmondja anyámnak, meg, hogy az anyám is egy jóféle, ha ilyenekre tanít.

Még két napig nagyon be voltam tojva, ugyanis nem tudtam biztosan, hogy tényleg ismeri-e anyámat, aki zaklatott viselkedésem miatt azt hitte, megbetegedtem. Otthon ugyanis el kellett magyaráznom a képemen lévő piros csík eredetét, és szent fogadalmat tenni, hogy soha nem mászok többé olyan fára, amelyen tövisek vannak, hiszen a lábszáram is „össze volt karcolva”.

Életem későbbi szakaszában még sokszor elgondolkodtam, mi mindent láthatott már Kitti addig az esetig, hisz annyira felvilágosult volt. Vagy én voltam nagyon lemaradva? Ráadásul becsapott, hisz boszorkány anyja loboncos sörényén kívül, semmi szőrt sem láttam.

Az eset után egy darabig úgy éreztem, hogy örökre végeztem a nőkkel, de aztán az idő szépen gyógyítgatta lelkem és testem sebeit.