HÓKUSZ - PÓKUSZ
Amikor én még kis srác voltam, Buliznák néni aki a szomszédságban élő öregasszonyok mentsvára, vigasza, szerencsehírnöke volt, egyszer -amiértélesztőt vittem neki a sarki fűszerestől - kártyát vetett nekem és azt jósolta, hogy szép, okos, boldog, szerencsés és gazdag leszek egész életemben. Akik közelebbről ismertek engem, azonnal kiábrándítottak, és később rá kellett jönnöm, nekik lett igazuk.
Buliznák néni egy rettenetesen zsíros kártyacsomagból jósolt mindenkinek, akit rá tudott venni félórányi türelemre, de ha megszorították, akár tenyérből is kivágta a jövőt. A szomszédság idősebb nőnemű tagjai, mintegy mentsváruknak tekintették a Buliznák-lakot, hisz az idős asszony, akinek enyhén göndörödő ritkás bajsza alatt mindig sejtelmes mosoly bujkált, akár még a késő esti órákban is készen állt a jövendőmondásra. Máig nem tudom, hogy tevékenységéért kért, vagy elfogadott-e honoráriumot, de arra határozottan emlékszem, hogy szinte senkinek nem mondott rossz híreket. Azt hiszem azért is szerették a főzés terhe, vagy a kisebb-nagyobb családi perpatvarok elől odamenekülő szomszédasszonyok.
Meg a humorérzékéért. Egyszer valaki megkérdezte, hogy mivel Laci is, Sándor is udvarol a lányának, szeretné tudni melyik lesz a szerencsés. Mire Buliznák néni azt mondta, hogy Laci fogja feleségül venni, úgyhogy Sándor lesz a szerencsés
Annyi hatással azért az én életemre is lett az botcsinálta látnok, hogy későbbi életemben soha nem dőltem be semmiféle hókuszpókusznak. Nem hittem a kártyavetőknek, tenyér- és egyéb jósoknak, jövendőmondóknak, akik közül a legtöbben szórakozásból kezdték amit műveltek, majd bizonyos idő elteltével – és néhány „vaktyúkos” siker után- megpróbáltak hasznot is húzni belőle.
Életem egy jelentős szakaszában olyan társadalomban éltem, amely büntetni rendelte az emberek ámítását, a csalást, mások becsapását, így társadalmi segítséggel könnyedén neveltem gyermekeimet arra, hogy nagy ívben kerüljék az ilyesmit művelőket. Felnőtt koromra megszoktam, hogy az emberek már nem is foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. Legalábbis én ezt hittem.Annál nagyobb volt megdöbbenésem, amikor úgy harminc-negyven éves korom körül egy ismerősömmel utaztam buszon. Az addig átlagosan normálisnak ismert férfi, kérés nélkül elmesélte, hogy kisfia tegnap este megint belázasodott, és ezúttal -bizonyosságot is szereztek, hogy a gyereket szemmel verte a szomszéd. Nem emlékszem az egész történetre, de olyasmiről szólt, hogy el kellett égetni valamit, és a víz felszínén úszó parázsból megdönthetetlen bizonyosságot szereztek a szemmel-verésre.
– Orvosnál voltak vele?
– Nem, a mama ért a gyógyításhoz, és a gyerek már jobban is van.
Ezután megint évtizedek teltek el, és ismét nem hallottam hasonló történeteket, amikor egy baráti társaságban valakinek az az ötlete támadt, hogy kártyát vet nekem. Régi ismeretségünkre tekintettel el mertem mondani, hogy nem érdekelnek az ilyen hülyeségek, de, ha megszorítanak egy kanaszta partiban benne vagyok. Ismerősöm ekkor elmesélte, hogy nagyon sokan járnak hozzá kártyát vettetni.
– És te hiszel abban amit csinálsz?
– Természetesen, szinte mindig bejön amit a kártya jósol.
– Hát, akkor félreismertelek – mondtam, de éreztem, hogy ő is csalódott bennem.
Aztán nemrégiben olyasmi történt, amit hinni sem akartam. A szomszédban lakó kisfiú, - akivel gyakran szoktuk megvitatni a világ dolgait - azzal állt elém, hogy telefonálni fog a televízióba, a kártyajósnak.
– Ki az a kártyajós?
– Hát, az a bácsi meg tudja jósolni, hogy lesz-e elég pénzünk a versenybicajra.
Nem hallottam még a jósról, a műsort sem láttam eddig, de a tizenegy éves gyerek elmesélte, hogy van egy olyan műsor a TV-ben, amelyben egy bácsi mindenkinek minden kérdésére tud válaszolni, és megmondja a jövőt is.
– Ingyen csinálja?
– Igen, csak a telefon kerül pénzbe.
– És szerinted a telefondíjat hová teszik?
– Hát, az a telefonosoké.
– Nem valószínű, az a bácsi minden hívás után részesedik a díjból. Mennyiért lehet
telefonálni?
– Asszem háromszáz…,de megmondja a lottószámokat is.
– Gondolod, ha tudná, akkor oda ülne jósolni?
– Azt mondják, meggyógyított egy bácsit, pedig csak annyit csinált, hogy
megkérdezte hány éves, és azt mondta, hogy három, kettő, egy...! Én kipróbálom,
telefonálok a lottószámokért.
– Gyerekek is szoktak telefonálni?
– Azt még nem tudom, de én kipróbálom.
Én meg eldöntöttem, hogy megnézem a műsort. Egy középkorú férfi, dél táji műsoridőben - ekkoriban érhetnek haza az iskolások is - várja a jobb sorsra vágyók, a betegek, a szegények, a reménytelenségtől szenvedők és csalódottak hívását. Mindent megígér, amit az emberi elme fel tud, vagy nem tud felfogni.
Fiatal nő hívja telefonon.
– Halló, miben segíthetek?
– Édesapám elhunyt, és szeretnék róla valamit ...
– Igen. Látom az édesapját, itt van, és azt mondja, hogy nagyon szereti magát. köszönöm a
hívását.
A következő hívóknak még felajánlotta, hogy este tíz órakor hívják újra, mert akkor erőt, energiát, szerencsét, vagy valami ilyesmit is tud majd küldeni azoknak, akik felhívják. Mondott még öt számot, amelyről ugyan nem állította, hogy azok lottószámok, csupán annyit mondott, hogy ezek az ön szerencseszámai, biztosan tudja majd, hogy mit kezdjen ezekkel a számokkal.
Lehet, hogy még mást is mondott, de nekem ennyi is elég volt.
A tizenegy éves kis sráccal szinte naponta szoktam beszélni néhány szót, amikor suliból hazafelé elhalad házunk előtt. Beszélgettünk már az ötödik osztályos kötelező irodalomról, az űrhajózásról, a keresetekről, a bűvészek és varázslók közti különbségről, a világmindenségről, az időjárásról, és a gyermeket érintő szinte bármely témáról. Elmondta, hogy szeretne egy versenybicajt, de apukájának egyelőre nincsen pénze, mert nem dolgozik.
Értelmes kisfiú, mindenről van véleménye, egyetlen hibájául talán a gyakori tévézést tudnám felróni. Gyakran érdeklődik, hogy láttam-e ezt, vagy azt a filmet?
Érezhetően sokat kell majd vele foglalkozni szüleinek, hogy ne tekintsen mindent készpénznek, amit a képernyőn lát, vagy hall.
Nem az én gyermekem, nem rokonom, nem vagyok érintve a nevelésében, de aggodalommal tölt el, hogy a többi gyerekkel együtt olyan hatásoknak is ki van téve, amelyek a televízió műsorain keresztül érik.
– Ne telefonálj abba a műsorba – próbáltam lebeszélni az ötletről. Egyrészt nem gyermekeknek való, másrészt humbug az egész. Senki nem tudhatja a jövőt!
– Azért csak tudhatja, mert a felnőttek is telefonálnak neki, és benne van a
Tv-ben.
– Láttad már a tévé macit?
– Persze, hogy látta
– Benne van a tévében?
– Benne.
– És létezik?
-Csak mese.
-Nézd fiam! Vannak a világon szegény, reményvesztett, szerencsétlen emberek, akik néha olyan nagy bajba, vagy lelki válságba kerülnek, hogy teljességgel tanácstalanok lesznek. Ráadásul sokan közülük magányosak, nincs kivel megbeszélni dolgaikat, nincs kitől tanácsot kérhetnének. Ezeket az embereket használják ki az jósok, hitegetők, szemfényvesztők. Ha te is beállnál a sorba, és telefonálnál, akkor csak eggyel többen lesznek a hiszékenyek.
– Nem igaz az egész? – a gyermeken lehet látni, hogy élete egyik legnagyobb csalódását készül átélni. Eddig szinte mindent elhitt, ami a felnőttek világából eredt. Ha apja versenybicajt ígért neki, előbb-utóbb teljesíteni kell majd az ígéretet, mert egy idő után az ígéret hitegetéssé változik, az pedig megrengeti a bizalmat.