(részlet, SORS c. életrajzi írásomból)

KÉSZÜLÖK AZ ÉLETRE

„ Amikor én még kissrác voltam...”

Egy fényképész lakott az utcánk túloldalán, akinek nővére székhez kötöttsége miatt, állandóan az ablak előtt ült és – így utólag, megítélhetetlen minőségű - olaj

képeket festett. Amikor már elértem az ablakpárkányát, naponta meglátogattam. Négy-öt évesen felmásztam a szinte mindig nyitott ablakig, és bekiabáltam:

-Kézcsókom művésznő! Készül a portrém?

Jóban voltunk és sokat beszélgettünk az élet folyásáról, de hiába ígérte, végül mégsem festett meg engem. Egyszerű ceruzarajzokat készített rólam csupán, amelyek – legalább szerintem - nem is hasonlítottak rám.

Kéry Feri bácsi a kőfaragó viszont, akit felesége - a folyton fehér bőrkesztyűben, és széles karimájú vászonkalapban járó Mici néni - nemes egyszerűséggel csak szobrászmesternek aposztrofált, tényleg kőbe faragott engem. Puttó lettem valami gazdag ember síremlékén.

Kézér néninek, akinek lakását csak egy fal választotta el a miénktől, nem tetszettek a léha művészpályák. Már négy-ötéves koromban azzal nyüstölt, hogy legfőbb ideje lenne valamilyen becsületes szakma után néznem.

Komoly gondba kerültem, mivel férje, aki cipész volt, megígérte, hogy odavesz inasnak, ha rendszeresen összeszedem tenyérnyi műhelyében, szétszóródott faszegeket. Én viszont az Istennek sem akartam cipész lenni, hiszen számtalanszor hallottam amint a felnőttek egyszerűen csak suszternak hívták őket a hátuk mögött. Másrészt ki nem állhattam a melegedni felrakott csiriz szagát még arra a kis időre sem, míg csipegettem a nyavalyás faszegeket. Így aztán elkezdtem más munkalehetőségek után kutatni.

Mindig csodálattal néztem a szigorú arcú Tibi bácsira, aki rendőr volt, és a mellettünk lévő házban lakott. Amikor elpanaszoltam neki, hogy szakmát keresek, és esetleg én is lehetnék rendőr, azonnal elvette a kedvemet. Azt mondta, ne is reménykedjek, mert az egyenruhaszabók nem tudnak olyan kisméretű sapkát készíteni amilyen nekem kell, egy rendőr pedig nem járhat hajadonfővel.

Ezután testre-szabottabbnak tűnő feladatokra koncentráltam.

Sokáig figyeltem a városi sintért, akinek lovas kocsija is volt. Az Új-árok hídja előtt lakott egy csupasz területen és mikor arra utaztunk, mindig megmutatták nekem a kisvonat ablakából, milyen sok kutya van a telkén.

Én, pedig imádtam a kutyákat!

Aztán valaki elárulta, hogy a sintérnek nem szeretni kell a kutyát, hanem kivégezni, olyan nagyot csalódtam, hogy inkább azt az embert néztem ki magamnak, aki az utcánkban lévő utak alatti átfolyókat takarította időnként, egy hosszú rúdon lévő kanállal.

Szóba elegyedtem vele, de ő meg, azzal tért ki, hogy még fiatal, a nyugdíjáig legalább negyven évet kell dolgoznia, ebből a szakmából pedig, csak egy van a városban. Válasszak inkább más munkát! Visszaadta az átfolyóba gurult labdámat, és megvigasztalt, hogy addig azért még sok minden történhet , és ő mindenképpen a barátom marad.

Babinszki Feri bácsi előző lakásunk szomszédságában lakott, vadász volt. A házaink közötti deszkakerítésen volt egy kis csapóajtó, melyen keresztül át tudtunk járni egymás udvarába, és ezt családjaink tagjai gyakran ki is használták a háború utáni „málenkij robot”-os időkben. Felkerestem, mint régi jó barátot, és elpanaszoltam neki mekkora bajban vagyok a szakmakereséssel. Akár vadász is lennék...

Azt tanácsolta, hogy lassacskán tanuljak meg lőni, meg, hogy legyek jóba a lányokkal, aztán majd lesz valahogy. De puskát nem adott! A vadászmesterséghez azért közelebb kerültem, mert mikor még ott laktunk, és esténként patront töltött, mindig én adogattam neki a hüvelyt.

Valaki azt is indítványozta legyek sakkbajnok, abban nem kell megizzadni, így semmi idő alatt megtanultam sakkozni. Évek múlva, amikor anyám a Délibáb cukrászdában mérte a fagylaltot, én a reá várakozás ürügyén beültem és délutánokat játszottam unatkozó vendégekkel. Sokszor volt süti, fagyi, vagy málnaszörp a tét, de ellenfeleim becsületére legyen mondva senki, soha nem fizettette meg velem a vesztett partikat, pedig sakkozni ma sem igen tudok!

A cukrászdához nagyon közel esett egy kis órásműhely, a Szabadság tér oldalában. Oda szoktam én betérni pici korom óta - meg a többi óráshoz is - ahol apró kis fogaskerekeket kértem, amelyek a rossz órákból származtak. Ezeket otthon egy kistányérban meg lehetett pörgetni és így idejében megtanulhattam, mi a különbség a centrifugális, meg a centripetális erő között. Az órásmesterrel nagyon jó kapcsolatban voltunk, mindig levette nekem a mutatóujját. Trükkjét csak néhány év után fedte fel előttem, aztán már én is ámulatba tudtam ejteni mindenkit. Amikor egyszer hibátlanul bemutattam produkciómat a mesternek, két forintot adott nekem, ami nagy pénz volt abban az időben. De olyan kisméretű órásnak mint én voltam akkoriban, nem volt felvétel.

Talán anyám jobban szerette volna, ha lánynak születek annak idején, ezért hosszú ideig hagyta nőni fejemen a szőke fürtöket. Már vállig ért volna a hajam, ha nem lett volna göndör, ami akkoriban éppen nem is volt divatos.

Csizmadi Laci bácsi fodrászüzlete, a házunk utca felöli oldalán nyílt. Számtalanszor ücsörögtem ott, nézegettem a rengeteg újságot, hallgattam a vendégek beszélgetését, vagy ha nem voltak sokan, magam is világmegváltó gondolatokat cseréltem a fodrászmesterrel, aki bármilyen témából úgy tudott kikeveredni, hogy mindig, a nőknél kötött ki. Egyszer aztán bevallottam neki, hogy már nincsen más megoldás, fodrásznak kell állnom. Arra gondoltam, hogy mivel őt ismerem, nála kezdeném a szakmát. Eleinte kisöpörném a műhelyt, aztán majd meglátjuk.

Azt mondta, hogy nem addig van az, egy fodrásznak meg kell tanulni a szakmát, például tudnia kell neki nyírni. Legjobb lenne, ha mindjárt a saját hajamon gyakorolnék, azzal a recés ollóval, amit a kezembe is nyomott.

Talán arra gondolt az áspislelkű szőrtelenítő, hogy a ritkítóollóval nem tudok akkora kárt tenni magamban, amelynek megtorlásából majd ő is részesedne.

Nem volt az semmi teljesítmény, ahogy én azzal a foghíjas vacakkal viszonylag hamar kopaszra nyírtam a fejemet. Hát nem lett teljesen egyenletes, de azért annyira sikerült, hogy amikor anyám meglátott, elsőre rosszul lett, és hetekig szidta a „szerencsétlen” fodrászmestert.

Végül visszamentem Kézér nénihez, és elpanaszoltam neki, hogy valószínűleg mégis cipésznek állok, mert már minden szakmában dolgozik valaki.

Talán, még fuvaros lehettem volna, de Géza bácsi aki egy igazi stráfkocsiról hajtotta a muraközi lovakat, nemes egyszerűséggel úgy írta körül rólam kialakított véleményét, hogy: -Kurva rossz kölyök!

Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, ha sikerült elkapnia, fekete kocsikenőccsel olyan bajuszokat rajzolt nekem, hogy anyám este alig tudott lesúrolni. Nagyon nem is bántam, mert talán életem hátralévő részében sem tudtam volna megtanulni azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amiket Géza bácsi abban az időben már minden segédeszköz nélkül tudott.

Így alakulhatott, hogy már elmúltam öt éves, még mindig ott álltam teljes bizonytalanságban, a jövőmet illetően. Olvasni már tudtam, ezért édesanyám kisírta az egyik iskola igazgatójánál, hogy soron kívül vegyenek fel az iskola első osztályába. Mint hamarosan kiderült, a sors azt sem akarta, hogy legalább a tudományok terén juthassak mesterséghez, mert a tanév felénél már kirángatott az iskolapadból egy olyan sokízületi gyulladás, amely hajszál híján átpenderített a túlvilágra.

Évekbe tellett, mire újra rendesen tudtam járni, de akkoriban nem nagyon hitte volna el senki, hogy egyszer majd akár vasöntő is lehet belőlem.

A KINCS

A Táncsics iskola épületével átlósan szemben volt sarki házat, bombatalálat érte a háború alatt. Később sokat játszottunk a romok között, míg egy nap beszakadt alattam a föld, és felfedeztem a pincét. Egyik fele teljesen ép volt, de a lejáratot már régen betemette a törmelék.

Egy darabig jó kis búvóhely volt néhányunknak, cigiztünk, és pár matekdolgozatot is megúsztunk odalent. Fejünk felett piacozó parasztszekerek „parkoltak”. Évek múlva mesélték nekem, hogy az egész család a romok alatt maradt, mikor lebombázták azt a házat. Beleborzongtam, mert eszembe jutott, mennyit játszottunk ott az általam felfedezett pincében.

Ezzel a rommal szemben volt a Hegyközség nevű hivatal, - mindenki hetykösségnek ejtette- ahol a városkörnyéki szőlőtulajdonosok kiutalásra megvásárolhatták az akkoriban divatos egyetlen növényvédőszert, a rézgálicot, más nevén a kékkövet. A vízben feloldott szerhez valamennyi meszet kellett kavarni, aztán tavasztól őszig, halovány kékes-zöld színben játszottak tőle a városkörnyéki szőlők Alsóerdőtől, a végállomásig. Akadt, aki még a gyümölcsfáit is rendszeresen lefújta, így a hamvas őszibarackok sátáni foltokkal tarkítva, senkinek sem kellettek a piacon, pedig a rézgálic talán kevésbé volt veszélyes, mint a ma vásárolható „szupermérgek”.

Nem nagyon léteztek még akkoriban más, rafinált halálosztó vegyszerkombinációk sem, talán még a nikotin!

Sok háztartásban előfordult, hogy az ecetes uborkába is tettek pár kristályt a rézgálicból, amitől még májusban is gyönyörű színe volt a savanyúságnak. Ha valaki szólt, hogy az méreg, azt mondták, „kis méreg, nem méreg”.

A „hetykösségi” ház udvarában eleinte - amikor még jegyre adták a kenyeret - a Jámbor féle pékség, majd később évtizeden át, MÉH telep működött. A fagylaltok árát gyakran szereztük az itt-ott talált fémhulladékok eladásából. Egyik tanárunk, amikor megtudta, hogy milyen jó üzlet a vasgyűjtés, saját háza udvarában rendezett be egy ócskavas-telepet. A vasat mi gyerekek, gyűjtöttük, hogy majd kirándulni mehessünk a nyereségből.

Ebből aztán olykor, nagy balhék keletkeztek, mert a gyerekek mindenhonnan, mindent elvittek, amit fogott a mágnes, vagy fémes hangja volt. Akadt aki otthonról hozta el a szülők nagy rézüstjét, az ezüsttálcát, de voltak olyanok is, akik félretolt csillét loptak a téglagyár mögül. Előfordult, hogy valaki gyékényszatyornyi ezüst Horthy ötpengőst hozott, amit az átvevő hosszas könyörgés után alpakkaként vásárolt meg. Emlékszem milyen gyakran vittek a srácok lőszereket, robbanóanyagokat, melyeknek hüvelye rézből készült.

De az okos felvásárló nem vette be a veszélyes anyagokat, csak ha hatástalanítva voltak. Ilyenkor a kiöntött lőport meggyújtottuk, a lőszerek végén lévő gyutacsokat meg hegyes szöggel ártalmatlanítottuk. Pedig csak egy rossz ütés …

Úgy terveztük, hogy az osztály által közösen gyűjtött fémhulladékok árából, majd kirándulást szervezünk valahová. Kirándulás előtti héten, páran a Kámáni-erdőbe indultunk számháborúzni. Oda okvetlenül el kellett jutnom, mert édesanyám mesélte, hogy a kis erdőben álló söröző-pavilont Ürögdi nagyapám keze alatt építették az ácsok. Nagyapát én már nem ismerhettem személyesen, de több áccsal beszéltem, akik még együtt dolgozhattak vele. Egyikük azt mesélte, hogy nagyapának olyan szekercéje volt, amellyel fogadásból megborotválkozott. Roppant büszkén mutattam a faépületet társaimnak, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmire sem használják.

Játék közben megjelent egy szovjet katona, hátán ormótlan, nagy antennás rádióval. Egy darabig ücsörögtünk vele táborhelyünkön, köszörültük rajta orosz tudásunkat, aztán otthagytuk és játszani mentünk. Számháborúzni elég unalmas volt. Az erdő a Budapestre vezető vasútvonal mellett feküdt, a sínek felé egy laza, leomló homokfal húzódott, meredeken. Ebbe a homokfalba kezdtünk barlangot ásni, két kezünkkel, meg néhány fakéreggel. Amikor már elég nagy volt a barlang ahhoz, hogy belebújhassunk, rászakadt egyik srácra, akit tíz körömmel kapartunk ki. Még lélekzett!

Akkor nem éreztük át a dolog veszélyességét, de azóta sokszor jut eszembe, mi minden történhetett volna.

Már hazafelé indultunk, és én még mindig hiába kerestem szépen összehajtogatott szövetnadrágomat, melyet előtte nap varrtak nekem. Azt az egyet, amelyik nélkül másnap nem mehettem kirándulni a többiekkel. Gatyában botorkáltam hazafelé, a régi Pesti út melletti árokparton, és azon törtem a fejemet, vajon a rádiós Szergej -aki mellett otthagytam- mit kezdhetett a nadrágommal?

Valami megmagyarázhatatlan ok miatt, gyerekként, nagyon szerettünk a lebombázott házak helyén, a romok között játszani, bújócskázni, amitől pedig, a felnőttek jó okkal tiltottak minket. Sok volt a rom, sok volt közöttük a fel nem robbant lövedék. Sajnos sok volt a baleset is. Gyakran lehetett hallani, hogy egy-egy robbanásnál valaki elvesztette a fél kezét-lábát, vagy a szemét.

Emlékszem egy fiúra, aki anyám munkahelyének a közelében lakott és állandóan egy kis ásóval kutatott annak az Alkotmány utcai háznak a romjain, ahol mi többiek fogócskáztunk, bújócskáztunk. Azt mondta, hogy alagutat fog ásni, lehet, hogy kincset is talál. Körülröhögtük, és soha nem játszottunk vele.

Néhány év múlva, 1957-ben, már kollégista voltam egy másik városban, mikor anyám küldött egy újságcikket, amelyet a Ceglédi Hírlap-ból ollózott.

Az állt benne, hogy a ceglédi Alkotmány utca általam említett sarkán házépítés közben, találtak egy ötliteres befőttesüveget, amely tele volt arany órákkal, láncokkal, ékszerekkel.

A becsületes megtaláló jutalomban részesült!