CEGLÉDRŐL

Jó húsz évig szívtam áldott levegődet,

Tücsökért-bogárért jártam legelődet,

Ittam boraidat, gyümölcsödet ettem,

Büszke voltam rá, hogy ceglédi lehettem.

Ürögdi dédapám ott tapsolt Kossuthnak,

Ott van kezdete is a „római” útnak.

Csikós-szél, Újváros őrzi lábam nyomát,

Csemőig ismertem a présházak sorát.

Játszadoztak velem ringómellű lányok,

Álmodom még róluk izzótestű álmot

Vad álmaim végén ha lehetne, mennék

Fél század után is, csábít vissza Cegléd.

KUKUCSKA

(Részlet életrajzi írásomból.)

Milyen hangulata lehetett a Teremtőnek? Mélyen benyúlt az őskáoszba, találomra kivett egy marék masszát. Sokan elkeveredtek mellőlem, de én ott maradhattam nyitott tenyerén. Rám lehelt, és az érdekelte, mit szeretnék a következő húsz évben?

- Százéves aggastyán szeretnék lenni!- gondoltam, mert aggodalommal töltött el, hogy csak húsz év vár frissen induló életemre.
- Csak húsz, a többiért már magadnak is kell...
-Hát, embergyerek szeretnék lenni! Pufók, egészséges, értelmes! Hatalmas boldog családban, szeretetben, matuzsálemkorú nagyszülőkkel, elégedett szülőkkel, játékokkal, meleg otthonnal, cipőkkel, ruhákkal. Békében, háborúk és forradalmak nélküli világban.

Szerintem utóbbiakra gondolnom se lett volna szabad, nemhogy kívánni...
Milyen tökéletes egy tojás! A lét modellje, mely magában hordozza a csírát, a megtestesülést, a védelmet. Benne a minden van, kívül csak az ismeretlen. Mennyire hasonlít az emberi léthez. Az őspont, a védettség, a fejlődés, majd a repedések, a kiszolgáltatottság.
Minél többek vagyunk, annál kevésbé férünk már abba az aurába, amely véd bennünket. Lassan szétrepedezik, utolsó darabjai is semmivé lesznek, és mi ott állunk mezítelenül, magunkra utalva, készen az elmúlásra. Olykor még kukucskálunk a tűnő héj repedésein, keressük egykori önmagunkat, ámulunk, hogy miből, és hogyan …
Kukucskálok én is emlékezetem egyre szaporodó résein. Húsz évnyi mélységbe, vagy magasságba?
Elkerekedő szemekkel bámulom a világot amelyről hatvan évig szentül hittem, hogy majd részt vehetek alakításában. Úgy látom azonban, hogy ez már nem is az a világ...
Ezért tanácsolom minden világmegváltónak, hogy abban a pillanatban kezdjenek a változtatáshoz, amikor a gondolat megfogan bennük, mert később már bármihez nyúlnak, az nem ugyanaz lesz.

Egyre halványabb fénnyel sziporkázó szellemiségem apró parazsai, sisteregve hullanak az emlékezet kútjának mind kisebb gyűrűket vető vizébe. Ezekből a parazsakból próbálok most új tüzet szítani. Nem ökörsütőt, nagy lobogásút, nem világégetőt, csavarodó lángút, de tüzet, amelynek egy kevés fénye és talán némi melege is van.
Tűz…! Közel állt hozzám egész életemben, skorpiónak születtem.
Pupilláim fájón nyílnak tágra, tekintetem az örök ismeretlenbe mered. Ki tudja mi a tűz? Ki tudja mi a láng? Mitől más az előttem táncoló láng tüze, mint a láz, mely annyiszor perzselte betegen nyűglődő testemet? Miben tér el attól, melynek hője az öntőtégelyből égette arcomat? Más-e, mint a géppisztoly torkolatán kicsapott lőporszagú csóva? Mennyiben különbözik a mindent megemésztő magmától, amely a föld gyomrában fortyog? Vagy a pokol tüzétől…
A tűz, az tűz! Megsemmisítő őselem!
Bámulom a tüzet, belemeredek a lángokba.
Varázslat!
Pontosan azt érzem, amit kétévesen. Gyönyörű valamit látok, de nem tudom, mi az.

Figyeld csak a tábortüzek körül ücsörgőket! Mindenki el van kápráztatva. Már régen elfogyott a szénné égetett szalonna, a zsírtól csepegő koszos kenyérszelet, hátukon már érzik a harmatot, már szúnyogok marják testüket, de senki nem mozdul, míg darabka zsarátnok villan a hamu között.
Várják a folytatást. Reménykednek, hátha még valami…
Pedig már semmi nem fog történni! Legbelül mindenki érzi, hogy mindjárt menni kell, mégis az imént még hatalmas lángokkal lobogó tűzre emlékezünk.
Atavisztikus merengésünk közben olyan pillanatok is megvillannak előttünk, amelyeket talán meg sem éltünk. Talán nem is mi éltünk meg. Talán meg sem történtek? ...