Kisalföld, 1993. 02. 10.

ADJON ISTEN JÓ NAPOT !

-Soha életemben még egy ilyen haszontalan, megátalkodott kölyköt nem láttam! -fakadt ki nagymama ismerősöm, majd hozzátette: -Igenis köszönni fogsz, másképpen délután nem jövök éred az óvodába!

-Ssssszia... sziszegte a kisfiú, és lehetett rajta látni, hogy pillanatnyilag engem utál legjobban az egész földkerekségen.

Hogy a gyerek mit, és hogyan köszönt nekem, óvodástársa nagyapjának, az már csöppet sem érdekelte a nagymamát. Az aktus lezajlott!

Magyarországon tényleg elég szerencsétlenül állunk a köszönéssel, üdvözléssel. Emlékszem mennyire zavart sráckoromban, hogy az akkori köszönési formula szerint „kezitcsókolomlajosbácsizni” kellett a sarki fűszerest. A gyerekek pedig úgy köszöntötték egymást, hogy: szervusz! Mit tudtuk mi, hogy az is a latin „servus humillimus” elkorcsosult változata, ami azt jelenti, hogy: alázatos szolgája!

A kamaszkorúak meg, amióta világ a világ, mindig hadilábon álltak a köszönéssel. A felnőtt kor küszöbén gyermeknek már, felnőttek még nem érzik magukat, e szerint már túl nagyok a csókolomhoz, de még nem érzik magukat elég nagynak ahhoz, hogy jó napot-ot köszönjenek. Közbülső út pedig nincsen! Pedig, ha csak két út van, az egyiket muszáj választani, mert másképpen a pelyhedző bajusz elől előgurgulázó „csóknapot hümm ...hümm lesz az eredmény. Legközelebb meg már igyekeznek majd elkerülni az üdvözlésre okot adó találkozást is.

A szülők -Isten tudja miért- gyakran bátortalanok arra nevelni gyermekeiket, hogy akár már hatéves kortól minden felnőttnek nézzenek a szemébe, és mondják bátran: Jó napot kívánok!

Picit hosszú, de szép, becsületes köszönés.

Hogy hányféle üdvözlés volt divatban a világon, szinte lehetetlenség volna megállapítani. De tény, hogy voltak nagy történelmi köszönések, üdvözlések, mint például a Circus Maximus gladiátorai ajkárol elhangzott : Ave Caesar morituri te salutant! - ami valami olyat jelent, hogy Üdv császár, a halálba indulók köszöntenek!

A magyarságnak volt alkalma megtanulni a „szalem alejkum” jelentését is, hiszen százötven éven át hallgathatták a törökök köszöngetését.

Van modoros köszönés, mint az „üdvözlöm”és modortalan, mint pld. a „...potkívánok”, vagy egyszerűen csak „...kívánok” Láthatjuk bármerre nézünk, , bármerre nyúlunk vissza régmúlt korokba, az emberi köszönés, köszöntés, üdvözlés, mindig, mindenütt jelen van.

Ennek alapján aztán feltételezhetjük, hogy az emberi kapcsolatokban a tisztlet, az elismerés, a bizalom, a barátság egyfajta kifejezésére használjuk, melyektől viszont nincs jogunk megfosztani sem sem embertársainkat, sem önmagunkat, mert minden elmaradó köszönéssel kevesebbé válik önbecsülésünk is.

Ha pedig az nincsen, akkor a végén már köszönni sem merünk majd egymásnak! Viszontlátásra