MÉG MINDIG KÖLYÖKSÉGEK

Szinte egész gyermekkoromra az volt a jellemző, hogy tüzelő alig-alig, hó, meg hideg, viszont rengeteg volt. Azon a télen, nagyon vártam már a Karácsonyt.
Úgy éreztem, majd valami csoda fog történni, amelytől nem fogok többet fázni, nem kell többé azért imádkoznom, hogy az apukámat -akinek anyám három éven keresztül őrzött egy zsírban lesütött egész kacsát a szekrény tetején- a jó Isten segítse haza a fogságból, és egy csapásra megszűnik minden rossz, az éhezés, a sorbaállások, a rossz cipőm és a betegségeim.

Abban az évben jelent meg először az életemben a piros cellofánzacskó, amiben dió, egy-két szem szaloncukor, meg egy igazi citrom rejtezett. A citrom csodálatos illata, teljesen elkápráztatott, így nem is jutott időm észrevenni, hogy igazából semmit sem kaptam ajándékba. Anyám kétségbeesve figyelte az arcomat, talán azt várta, hogy mikor kérdezem meg, mást nem kaptam?
Soha nem kérdeztem volna!
Egyszerre megérkezett anyám testvére - a keresztapám - és miután lerázta magáról a havat, megkérdezte:
-Na, mit hozott a Jézuska?
Örömmel mutattam a piros zacskót, közben már rájöttem, hogy a szemem elé téve, pirosnak látom az egész szobát. Sőt, ha közel vittem a petróleumlámpához, a falra egy hatalmas piros foltot vetített. Akkoriban még nem volt diafilm, vetítés meg ilyesmi, nekem legalábbis nem, - lehet, hogy még mozit sem láttam – ezért mindez olyan tüneményesnek tűnt előttem, mint később legelső kaleidoszkópom, amelyet végül kíváncsiságból szétszereltem.
Keresztapám azt mondta:
- Kinéztél már az ablakon, hogy mekkora a hó?
Úgy rohantam az ablakhoz, majdnem letéptem a függönyt. Kinéztem és...
Az ablakunk előtt, amely olyan alacsonyan volt - maga a ház se volt magas - hogy az ablak tetejénél feljebb volt keresztapám feje, most egy óriási hóember állt, talán két méterre a faltól. Fején kék sapka, amely nagyon hasonlított arra az öntöttvas fazékra, amelyben nagyanyám, valamikor krumplit szokott főzni a Gyurka malacunknak.
Két keze is volt a hóembernek, az egyiket magasra emelte és fogott vele egy színesre festett fa repülőgépet, amelynek a szárnyára az volt írva, hogy HA-LI.

Akkora ajándékot gyerek, azon a Karácsonyon nem kapott!
Volt is lelkiismeretfurdalásos, amikor a következő nap délelőttjén anyám távollétében véletlenül csillagszóró helyett, a fa alatt lévő hímzett terítőt gyújtottam fel. Ügyesen eloltottam, és a terítő nagyobbik fele teljes egészében megmaradt. Szerintem a megmaradt részt még lehetett volna használni.
-Aki ilyen repülőgépet kapott…
El lehet képzelni mennyire össze voltam törve lelkileg, amikor Húsvét után ezt a repülőgépet egy Nagy nevezetű ember, - aki kádárként dolgozott a szomszédban ahová néha játszani jártam - először eldugta, majd később el is lopta. Valószínűleg hazavitte a saját gyerekeinek, akiket később megismertem, de a repülőről már nem beszéltünk. Hiába ment oda anyám visszakérni, az ember letagadta, azt mondta, hogy nem is járt itt a kisgyerek, mármint én.
Akkor nap, egész délelőtt ott játszottam a kádárok körül.

Említettem már, hogy a kisebbség tagjai is, rendszeres kuncsaftjaink voltak a trafikban.
Nem értettem miért van az, hogy ha róluk beszéltek, cigányoknak nevezték őket, de ha velük, akkor soha nem mondták ki ezt a szót. Volt közöttük kiváló prímás, gyengébben muzsikáló vándorzenész, de akadt vályogvető és lókupec is. Akiket ismertem, többnyire családosok voltak és a maguk módján igyekeztek ellátni pereputtyukat. Olyan nagyon azonban, senkinek sem volt mivel dicsekedni abban az időben.
A milliomos romák akkoriban még nem születtek meg!
A vevők általában egy-egy szál cigaretta vásárlásának ürügyével jöttek be, aztán mikor jól megmelegedtek, csak akkor mentek ki. Tudta ezt anyám, és mivel a sok nyitogatás miatt kihűlt a parányi helyiség, kitalálta, hogy egy kis ablakot csináltat az ajtóra, azon keresztül adtuk ki azon túl az árút. Igy mi nem estünk el a vásárlóktól, ők viszont elestek a melegedés lehetőségétől.

Sutyi, a kamaszkorú cigánylány, rendszeres vásárlónk volt a trafikban. Mindennap érkezett, kért egy vagy két szál cigarettát - kevesen vettek egész dobozzal akkoriban - de azt szerette, ha anyám éppen kiment valamiért, mert olyankor megkérdezte:
-Énekeljek neked?
Sok nótát tudott és én mindig adtam neki egy szál cigarettát. Egyszer még Tulipánt is, pedig abból egy szál, harminc fillér volt. Kedvenc nótája a darumadárról szólt,
Vándorbottal a kezében, cigánylegény meg-megáll..." Így utólag jut eszembe, hogy talán célzás volt az a darumadár nóta, hisz létezett akkoriban Daru cigaretta is.
Sutyi a május elsején, gyűjtött piros krepp papírszalagokat bevizezte, azzal színezte ki az arcát és a száját. Félelmetes volt!
Egy nap sírva érkezett, és azt mesélte, hogy egy roma fiúnak a lábát levágta a csemei kisvonat a Kossuth térnél. Azonnal oda akartam sietni, de nem engedtek.

Ezután néha olyasmit álmodtam, hogy ott járok a vonat mellett, és egy gazdátlan levágott láb, a sínek között fekve rugdalja a bazaltdarabokat.

Amikor anyám ablakot készíttetett a trafikra, Sutyi az utcán énekelt nekem, akármilyen hideg volt is. Úgy maradt meg előttem kamaszlányként, szempillái, szemöldöke zúzmarás, szája széle kék, az egész lány remegett a hidegtől és énekelt...
Utolsó ottlétekor két szál cigit adtam neki, és újra eldöntöttem, hogy soha nem fogok rászokni a dohányzásra!

Jó másfél évtizeddel később, már magam is kamaszkorú voltam, amikor hazakísértem egy lányt, aki a város perifériáján lakott. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy, ha a lány elég szép volt, a kísérőt a környéken lakó srácok hazafelé megvárták és megverték, hogy elszoktassák az odajárástól.
Nagyon szép volt a lány, két utcát is lezártak körülöttem az arra lakó srácok. Messze lehetett hallani a füttyjeleket. Amikor a legnagyobb bajban voltam, jött arra egy cigány asszony, elkezdett ordítozni a fickókkal félig cigány, félig magyar nyelven. Azok, meg mint az eszement, húztak el onnan. Ráismertem, Sutyi volt az! Máig sem tudom, hogy miket mondott, hogy megismert-e engem de valami cigányos regulával szedte rendbe a srácokat, akik mind ismerték, ott lakhatott valahol.

Az idősebbektől aztán megtudtam, hogy a régi időkben még inkább elterjedt volt az a szokás, hogy a szép lányok házát figyelték az arrafelé lakó fiúk, és gyakran megverték az odajáró idegeneket. Ilyen „veszélyes” részek voltak az Alszeg, Felszeg, Csikósszél, Malomtó-szél, Újváros, meg a Szűcs-telep, egyáltalán a város minden pontja, amely külön névvel elkülöníthető volt a többi résztől. Magam is sokfelé keveredtem kalandokba.
A lányok, azért ezekről a helyekről is férjhez mentek, de érdekes módon az esetek nagyobb részében, mégsem odavaló fiúkhoz.

A negyvenes évek végén, meg az ötvenesek elején, erős tüzelő mizéria volt. Húsztól ötven kilóig adtak a szénből, ha volt. Ha nem, akkor fát, vagy tőzeget osztottak, vagy lehetett vásárolni piacnapokon egy-egy köteg, „háti” fát.
Ez kb. tizenöt-húsz kg. maximum csukló vastagságú akác ág volt, amit az eladók, a tanyájuk körüli erdőből gyűjtöttek és húsz forintért árusítottak piacnapokon. Aki ilyet vásárolt, az húzta-vonta a faágakat, a városon végig. Annyiért nem volt érdemes fuvarost fogadni, tragacsa vagy talicskája meg éppen azoknak nem volt, akik nem tudtak fuvarost fogadni!
A gázpalack – nem is beszélve a vezetékes gázról - még álmunkban sem létezett abban az időben Cegléden. Az első gázpalackot jóval később láttam egy osztálytársam nagymamájának Rákóczi úti lakásában. Emlékezetes eset volt, mert a macska bemászott az eltett ebédért, és a gáztűzhely sűtőajtaja rácsukódott. Igaz, hogy a srác nem tudott ebédelni, de egy darabig a macska sem.

Anyámnak – a főzést segítendő – ravasz készülékei voltak. Létezett egy spirituszfőző, szecessziós, lábakon álló öntöttvas herkentyű volt, amelynek közepén lévő tartályába denaturált szeszt kellett önteni. Bárhol, bármikor lehetett rajta egytál ételeket készíteni, ráadásul nem kormolt, nem füstölt, és a denaturált szeszt nem volt nehéz hazacipelni. Volt ezenkívül, egy vaslemezből készített kismérető sparhetje, mely nem volt hosszabb hatvan-nyolcvan centinél, a magassága pedig a tiz centit is alig haladta meg. Tetején két főzőlyuk volt.
Fűtőanyagként, faszenet raktunk bele, amit összehajtott újsággal egy kicsit izzítani kellett, mint a szenes vasalót. Faszenet, csak a pékektől lehetett vásárolni, kenyérsütés után kaparóvassal szedték ki a még füstölgő faszenet egy fém kosárba. Nemritkán fordult elő, hogy órákat várakoztam a Petőfi utcán lévő Dezsőfi, vagy az Árpád utcai Asztalos pékek udvarában, mire kihűlt a faszén, amit ezeken a helyeken szoktam beszerezni.

TÜZÉP létezett több is, de csak hol itt, hol ott osztottak valamit. Sokszor mire ránk került a sor, elfogyott amire vártunk, pedig akkorra már órákat töltöttünk a sorbaállással.

A kenyérrel is ez volt a helyzet, a fejadagot ötven, majd később hetvenöt dekában állapították meg, de a mindennapit jegyre sem mindig lehetett kapni. Gyakran elfogyott a kenyér mire odaértünk a sorban.
A rettenetes veszekedésekről, verekedésekről, nem is jó beszélni, de azért a legborzasztóbb az volt, hogy csonttá fagyva álltunk, és WC-re nem lehetett elmenni, mert aki kilépett onnan, azt sokszor már nem engedték vissza a sorába.
Főleg, ha gyerek volt az istenadta!
Mostanában a televízióban látható háborús, meg katasztrófa közvetítések is sokszor bebizonyították már nekem, hogy a legtöbb felnőtt akkor szereti legjobban a gyerekeket, ha neki magának, egyébként jól megy a sora. Bajban egy gyermek, többnyire csak valamelyik szülőjére számíthat, ha van neki.

A kenyérfejadagot később felemelték, de a rosszul sült barna, vagy fekete kenyereket olykor csak papirosba csomagolva lehetett szállítani, mert elmorzsálódtak. Ha nem volt elég papír, célszerűnek látszott helyben megenni a morzsákat, amelyeket könnyen golyóvá lehetett gyúrni.
Nem szeretném, ha a mai gyerekek átéreznék, miért nem szabad meghagyni egy szelet kenyeret sem és miért kell minden morzsára, úgy vigyázni, mintha valóban Jézus teste lenne, ahogy azt tanították nekünk.
A Mészáros Lőrinc iskola – ahová akkoriban jártam - Városháza felőli oldalán üzlethelyiségek voltak. Az egyik, egyébként üres bolt kirakatában négy vekni hatalmas házikenyeret és egy fél zsák lisztet „állítottak ki”, amit az egyik „gaz kuláktól” sikerült elkobozni, akinek még a nevét is kiírták.

Amíg, ez a kirakat nem lett „feltöltve”, mindig a szomszéd köszörűs kirakata előtt ácsorogtunk, ahol egy félméteres furnér figura kaparta a habot arcáról Rotbart borotvával, amit reklámozott.
A kenyerek kirakása óta viszont, ha kijöttünk a suliból csak néztük, néztük a kulákos kirakatot. Arra gondoltunk, hogy kár ott megszárítani a gyönyörű, kemencében sült kenyereket, hogy megennénk mi azokat még szárazon is.
Meg arra, hogy akitől elvették, annak maradhatott-e még egy evésre való?
Az meg eszünkbe sem jutott, hogy vele mi lett?

Pár magán pékségben is osztottak jegyre kenyeret.
Néha elképzeltem, milyen jó dolga lehet Asztalos Laci bácsinak, aki pék volt, és az utcánk végén lévő műhelyében sütötte, a kenyereket, amelyeket a boltban rögtön kiosztott a felesége.
A pékmester lent állt a vetőaknában, félmeztelen felsőtestéről szakadt a víz, és valószínűleg annyi kenyeret ehetett, amennyit bírt. Én meg majdnem megfagytam kint a bolt előtt, ahol már másfél órája sorban álltam. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy, ha nagy leszek, vagy egy pék lányát veszem feleségül, vagy majd péknek tanulok!

Nem igazán volt élmény gyereknek lenni a háborút követő években, de amikor huszonöt-harminc évvel később egyszer kezembe került Sánta Ferenc erdélyi író elbeszélése, a Sokan voltunk, egycsapásra megszépítette saját gyermekkoromat.

Egy időben, - ma sem tudom hová - orosz teherautók, rendszeresen méteres bükkfahasábokat szállítottak az Árpád utcán, Csemő irányából. Talán a kiskatonák tudtak valamit az itteni gazdasági helyzetről, talán csak azokat akarták megrövidíteni akik mundérba bújtatták őket, tény, hogy gyakran dobáltak le farönköket, vagy nagyobb széndarabokat.
Mi gyerekek örültünk, ha bármi módon segíthettünk a családnak!
Egy alkalommal akkora fahasábot dobtak le, amelynek a súlya legalább annyi volt, mint nekem magamnak. Csak métereket tudtam húzni a lakásunk felé. Már azon gondolkodtam, hogy milyen nehezen fogjuk elfűrészelni a derékvastagságú rönköt, amikor odaért egy férfi - látásból ismertem - és azt mondta:

- Nem szégyelled magadat, ezektől elfogadni valamit? Lehet, hogy ezek lőtték agyon az apádat! Ezek szerint ő is ismerhetett engem, valahonnan.
Ledobtam a fát a földre, de nem mentem el mellőle. Az ember azt mondta, hogy hagyjam a fenébe, majd ő bedobja valami árokba. Feltette a biciklijére, én tovább mentem mellette. Közben azt morogta, hogy most már hazamehetek, büszke lenne rám az apám. Ebben nem voltam olyan biztos, de nem mertem ellenkezni!
Végül hangosan rám kiáltott, hogy tűnjek már onnan.

Egyszóval, nem volt könnyű gyereknek lenni a háborút követően. Gondolom előtte sem, hiszen állandóan példálóztak az öregek, de az kevésbé érintett bennünket, mint a saját sorsunk.
Az volt a legmegalázóbb, amikor egy gyereket megvertek. Pedig ez előfordult odahaza, az iskolában ugyanúgy, mint ha valaki rossz fát tett a tűzre és elkapták, akár idegenek is.
Nyolc-kilencéves kölykök voltunk!
Valamelyik srác kitalálta, hogy menjünk fenyőfáért a Putri-sarki erdőbe. Fogalmam nem volt, hogy az hol van, de elindultunk gyalog. A fiú hozta otthonról az ágvágó fűrészt. Máig nem tudom hány kilométerre lehet az erdő a lakásunkhoz.
Egész délelőtt mentünk, talán nem is oda érkeztünk. Mindenesetre fenyőerdő volt, térdig érő hóval, égig érő fákkal. Lefűrészeltünk fejenként három, - egy méter körüli - fát és cipeltük vissza gyalog a városba, de még spárgánk sem volt, amivel összekötöttük volna az ágakat. Kezünk, ruhánk, olyan gyantás volt, hogy hegedülni lehetett volna rajtunk. Cipőink, már odafelé eliszaposodtak, hazafelé pedig csonttá fagytak lábainkkal együtt, de kit érdekelt az akkor?
Úgy számoltuk, kettőt-kettőt darabonként öt forintért el tudunk adni, egyet pedig hazavihetünk Karácsonyra.

Az Új-árok feletti hídnál jártunk már, amikor két férfi jött a város felől kerékpárral. Megkérdezték, hol vettük a fákat, majd azt mondták, hogy most megbüntetnek bennünket és mind a hat fát elvették tőlünk, de elvitték a társam kis fűrészét is.
Amikor elmentek, még sokáig lehetett hallani röhögésüket.
Tudtuk, mi hogy tilos dolgot tettünk, de abban az időben, nem volt teljesen tisztázott az erdők tulajdonjoga, hisz amint hallottuk minden a dolgozó népé volt, mi meg ahhoz tartoztunk.

A Felház utcát, valami fekete salakkal szórhatták meg a háború előtt, ami az ötvenes évek legelejére púderszerű porrá változott ezért nyáridőben, aki az úttesten ment, az megnézhette ünneplő fehér zokniját.
Akkor még egy szép, fekete szemű titokzatos asszony lakott abban a Selyem utcai villaszerű házban, amely azután később orvosi rendelő, még később pedig református parókia (létezik egyáltalán ilyen?) lett. Nem tudtam az asszony nevét, de ha én nem, akkor más sem tudhatta. A ház udvarában gyümölcsös volt, az almafák között pedig arisztokratikus tartású, gyönyörű pávák illegették magukat. Nem mindenkinek adott faroktollakat a szépasszony, de én hat-nyolc szállal is büszkélkedhettem, mivel rendszeresen hazavittem neki a megrendelt cigarettákat.

Egyetlen pár cipős gyerek voltam! Esős, havas időben, négy-öt kilóra hízott cipőimet édesanyám esténként, a sparhelt sütőjének lehajtott ajtaján szárítgatta, hogy másnap újra beleköltözhessek. Ha sikeres volt a szárítás, bakancsom orra

reggelre úgy felkunkorodott, hogy a keleti papucsokhoz vált hasonlóvá. A „szárazság” viszont, csak a legközelebbi pocsolyáig tartott.
Városszerte elterjedt szokás volt, hogy a gyerekek „csúszkálópályákat” alakítottak ki azokon az utcákon, melyeknek szilárd burkolata volt. Ez tulajdonképpen annyiból állt, hogy egy arra alkalmas helyen, nekifutásból végigcsúszott egy két gyerek, akik alatt a hó kijegesedett. Más sem kellett az iskolából hazafelé menőknek, vagy az arra járóknak, mindenki csúszott néhányat a „pályán”, amely a huszadik, századik csúszás után, üveg simaságú és keménységű lett. Egy-egy jobb pálya 20-25 méter hosszúságú is volt, és akár hetekig funkcionált. A város minden részéről felkeresték, a környéken lakók meg esténként kijavították a sérüléseket,
friss havat szórtak rá, néha meg is locsolták. Olykor-olykor bizony előfordult, hogy a „konkurencia” vagy valamelyik irigy felnőtt, késő este meleg salakot szórt rá.

Akkoriban még bőrből készültek a lábbelik, és, hogy a gyerekek ne tudják egy hónap alatt szétrúgni, a cipészek, patkót vertek a bakancsok sarkára, spiccvasat az orrára. Azokon a patkókon aztán olyanokat lehetett „sarkalni”, mintha korcsolya lett volna, amire a legtöbbünknek úgysem jutott pénz.
A jobb lábbeliknek, „jancsiszeggel” volt kiverve a talpa. Én is nagyon szerettem volna olyan bakancsot, de az enyém, nem vastagtalpú Durábel volt.
Az egyszerű szimpla bőrtalpon, minden szög átfúródott, amikor egyszer a spórolt pénzemen vásárolt tíz deka szöget baltával belekalapáltam. Egy napig hősiesen viseltem, élveztem a hangos kopogást, amit a Táncsics iskola folyosóján produkáltam vele, azonban estére csupa vér lett a zoknim, és el voltam keseredve, mert a cipőtalpból kiszedni majdnem annyi ideig tartott a nyavalyás jancsiszegeket, mint beleütögetni. Attól kezdve édesanyám, minden este szidta a lelkiismeretlen
cipészeket, amiért olyan cipőket készítenek, amelyeknek talpa beázik. A száz lyukon ugyanis, rendesen beszivárgott a víz, ha egy darab szappant dugok a zoknimba, talán mosni sem kellett volna.
De ha az egész cipő acélból készül, estére akkor is ronggyá ázott volna néhányunkon. Számtalanszor elnéztem, ahogy a bőr lábbeliket, faszeggel „rakta össze” a suszter, aki a térdére helyezett lábbelit, lábszíjjal odaszorította, aztán a szája sarkában sorjázó faszegekből mindig kivett egyet. A faszeg nem ment volna a kemény marhabőr talpba, előbb árral egy kis lyukat kellett neki fúrni. A másnapi latyakban aztán a faszeg megdagadt, és úgy tartotta a cipőtalpat, hogy csak na!
Később valahányszor talpalást láttam, mindig eszembe jutott a jancsiszeg.

A rengeteg lovaskocsi arra volt jó a gyerekeknek, hogy a szánkót utánuk akasztva, keresztül-kasul húzatták magukat a város utcáin. „Legbiztonságosabb” vontató a szülőotthon kocsija volt, amelynek zárt dobozos hátsó részében naponta szállították az ebédet meg a tiszta ruhát, a házunk előtt. A nagy „kaszni” miatt, a kocsi hajtója nem láthatott bennünket, egyébként sem hajtott olyan gyorsan soha, hogy veszélybe kerültünk volna.

Volt fuvaros amelyik megengedte az ingyen fuvart, de akadtak, akik olykor hátracsaptak a hosszú szíjú ostorokkal. Párszor előfordult, hogy hirtelen vágtára ösztönözték a lovakat, amitől a potyázók leestek a szánkóról. Olyankor aztán lehetett futni fél város hosszan, hogy leoldozzák a kocsi végéről az „elrabolt”járművet. Akadt, akinek a Törteli úton lévő laktanya végéig kellett futni, a ceglédi piactértől. Pedig a szánkó nem is az enyém volt, kölcsön kaptam!

Legjobban a városszéli részeken tudtunk elázni csúszkálás vagy csavargás közben. Mint az akkori öregek mesélték, sokfelé nyolcvan-száz évvel ezelőtt még mocsaras, vizes rész volt, tele fűzfákkal. Gyermekkoromban is nőtt még nád néhol az utcai vizes árkokban, és még csak alig egy-két ház építésébe kezdtek a külső részeken. Az
utcákon lévő szikkasztó-árkokban olykor annyira állandósult a talajvíz, hogy néhol a tarajosgőte is meghonosodott benne.
Csúszkálóhely volt, a Malomtó-szélnek nevezett rész is, a futballpálya mellett. Rettenetesen bűzös fekete iszappal teli medrek és egy nagyobb, némileg tisztább vízgyűjtő tó volt itt, de a ritka teleken, mikor annyira hideg volt, hogy befagyott, azokon is tudtunk csúszkálni.

Sarat, belvizet, kisebb-nagyobb nádasokat, a város körkörös perifériáján lehetett találni, így aztán Pataki Feri bácsi szent meggyőződéssel taníthatta történelemórákon, hogy Cegléd helyén valaha nagy nádas volt tele fűzfákkal, amiket akkoriban "cige fa" névvel illettek. Innen eredeztette tanár úr is, Cegléd város nevét!

Későbbi kutatgatásaim során, kezembe került egy, - 1570-ben, bizonyos Lazius Wolfgang nevű bécsi orvosprofesszor által metszett - térkép, amelyen a tudós orvos Cziigled-ként tüntette fel szülővárosomat.
A jóember aki nem mellesleg I. Ferdinánd császár és király udvari orvosa volt, európai utazgatása közben sajátos felfogásban rajzolta meg a korabeli Magyarország térképét. Ha figyelembe vesszük a kartográfiai tudományok akkori állapotát, akkor is csak remélhetjük, hogy a különböző betegségek között szerencsésebben eligazodott.
Az eredeti városneveket azonban jobb híján, tőle illik hitelesnek elfogadni!