ÉVSZAKOK

A nyarakat, sok nyáron át, klott gatyában töltöttem!
Nem úgy kell ezt érteni, hogy amint mások Görögországba, Abbáziába indultak, én meg klott-gatyába készültem, hanem az volt szinte fő ruhadarabom. Ez egyébként, amolyan este mosott, reggelre száradó, nyári, gyermek-egyenruha féle volt Cegléden is, meg - ahogy később megtudtam - az egész országban. Jártam vidékeken, ahol lányoknak is megszokott viselet volt.
Lábbelit főleg csak télen látott lábaim sarokrészén, őszre úgy megvastagodott a bőr, hogy akármilyen rissz-rossz tüske bele sem fúródott.
Télen pedig - mint majdnem minden gyereknek - reggelig, a sparhelt lehajtott sütőajtaján száradt felkunkorodott orrú cipőm. Abban jártam én is, abban az egy párban! Ha színházba készültünk, képes voltam órákig pucolni a szomszédban lakó cipész által ajánlott összes trükköt bevetve.

Micsoda telek voltak, te jó ég!
Az ötvenes évek elején -vagy a negyvenesek végén?- a járdáról ellapátolt hó kétméteres magasságban állt az út szélén tavaszig, mert abban az időben nem szállították még el a havat.
Friedrich bácsi a szódás, ilyenkor nem hordott ki szódát a lovaskocsival mert ahogy szokta volt mondani,
-Ebben a hidegben felrobbannak a szódásüvegek!
Valószínűleg mínusz 15-20 fok körül lehetett, de mi ennél hidegebbet még nem látott gyerekek, el voltunk szörnyedve a jégvilágtól. Mindennap újabb rémísztő történet kelt szárnyra környezetünkben, -olyasmi például, hogy a Kósáéknál reggelre megfagyott a víz az ásott kútban, vagy a Kernács néninek állva fagyott meg a kecskéje- ezeket hittük is nem is.

Egy reggel aztán láttam, amint a Kőrösi úti kanyarban a kis trafikkal szemben lévő használatlan épületből két, pokróccal letakart ember formájú valamit hoztak ki.
Kettőt! A fejük is le volt takarva. A mentőszolgálat, egy kocsival működött akkoriban, az állomás ott volt a Kőrösi úton, de valaki azt mondta, nekik már nincs szükségük rá.
Elég sokan álltunk sorba a szomszédos Tüzép-telepen, mindannyian láttuk. A felnőttek rám szóltak,
-Ne bámészkodj, ez nem neked való.
Arra gondoltam, hogy hatévesen tüzelőért sorban állni sem nekem való, de ezt nem mondtam meg akkor ott senkinek.
A négy négyzetméteres kis épületben egy titokzatos férfi lakott, a lányával. Szinte mindenkiről tudtam a belvárosban, hogy kicsoda, ők azon kevesekhez tartoztak, akiknek még a nevét sem ismertem.
A férfi 50-60 év közötti lehetett, a lánya talán 30 éves volt?
Abban az időben nehéz volt megítélni egy nő korát a gumicsizma, a füles sapkák és a magukra tekert mindenféle rongyok miatt, de emlékeztem rá korábbról, hogy ez a nő volt az első, akin pantallót, hosszú nadrágot láttam – Cegléden a nők akkoriban még szoknyát hordtak - a kopottas barna ruhadarab valószínűleg az apjáé lehetett.
Az öreg régen katonatiszt, vagy bankár, vagy ilyesmi, tehát burzsuj volt, legalábbis ezt mondták a sorbanállók. Azért kellett ott lakniuk!
Valószínűleg nekik sem volt tüzelőjük, de azt hiszem abban a kis helyiségben még kályha – talán kémény - sem volt. Bár a sorbanállók már suttogták, de biztosan csak másnapra tudtam meg, hogy mindketten megfagytak.
Én mindenesetre nagyon sajnáltam őket, pedig mi sem palotában laktunk, viszont azt már tudtam, hogy én soha nem akarok burzsuj lenni.

Életembe kezdtek belopakodni a halottak. Egyre több olyan virtuális személyiség vett körül, akikhez már csak este, lefekvés után lehetett pár szót szólni és soha nem válaszoltak.
Közöttük fő helyen állt, kétéves koromban eltűnt édesapám, az arcára, lassan már alig emlékeztem!

Az első, akit holtnak láttam a háztulajdonos bácsi volt, akinek a házában akkoriban lakást béreltünk. A várost átszelő kis-vonathoz indult, valakit várt haza Csemőből. Soha nem tudtam meg mi történt pontosan, de valahogy a vonat alá keveredett. Amikor hírét hallottam a balesetnek, azonnal kiszöktem a trafikból és futottam az utcasarokra, ahol egy vértócsa mellett barna csomagolópapírral letakarva feküdt a bácsi!
Amikor egy kis szellő meglebbentette a papírt, egy picit mindig bele lehetett látni a fejébe, egy véres hasadékon keresztül.
Életében is mindig féltem tőle, szúrós nézése miatt. Az ötven-hatvan év körüli férfinak sűrű összenőtt szemöldöke és mély hangja volt, azóta is olyannak tudom elképzelni Thomas Mann varázslóját. Amikor pár év múltán a sarkon lévő zeneiskolába jártam, - a baleset idején annak a helyén még a Budavári féle cipészműhely volt - a szolfézsterem ablaka éppen erre a sínszakaszra nyílott. Csak bámultam ki az ablakon és arra gondoltam, hogy nézhet most ki az a bácsi.
A sok nélkülözés, szenvedés, éhezés, fázás, megkezdte bosszúhadjáratát, és akikben volt annyi erő, hogy átvészeljék a háború szörnyű napjait, most
kezdtek összeroppanni. Egymás után haltak meg az ismerősök, szomszédok, rokonok.
Keveset tudtam a halálról, rettenetes titokzatossága miatt nagyon féltem tőle. Eleinte testet öltött képzeletemben, valószínűleg valami jóskártyából nézhettem ki, csontváz, köpenye volt és kaszát tartott a kezében.

Hamar ráébredtem, hogy a világ nem olyan, amilyennek hittem.
A mesékbe menekültem, már iskolás korom előtt tudtam olvasni. Valami megmagyarázhatatlan vágyakozással olvastam mindenfélét, aminek semmi köze sem volt a valósághoz. Még ma, hat évtizeddel később sem kerül elém olyan, korabeli mesekönyv, regény, amit én gyerekként nem olvastam el.
Körülbelül tíz-tizenegy éves koromra kiolvastam a városi könyvtárat, amely abban az időben, a Kossuth Kultúrház földszintjén volt, Maár bácsi kocsmájának helyén. A könyvtárosnő - rémlik, hogy Ecser Erzsébetnek hívták - egy idő után azzal viccelődött, hogy nem ad több könyvet, mert amit én még nem olvastam, az már nem is nekem való. De azért megkaphattam a „Tizenhat év a fegyházban”-t is, és bár átrágtam rajta magamat, eszembe sem jutott, hogy valaha majd abban a helyiségben tanulom a fémöntő mesterséget, amelyikbe Rákosi Mátyás Cegléden be volt börtönözve.

Amíg kocsma volt a „Kultúrban”, nyitott ajtaján sörszag, dohányfüst, meg a fáradt olajos padló szagának különleges keveréke áramlott ki, bentről pedig billiárdgolyók csattogását lehetett hallani.

Régen, a város mezőgazdasági jelleg ellenére, -vagy talán éppen azért- nagyon sok volt Cegléden az iparos, akik elkülönültek a parasztemberektől. Például nem jártak velük egy kocsmába, külön szórakozóhelyük volt. Mint idősebbek mesélték, a MEDOSZ nevű táncolda, a falusiaké volt. A Sárga Kör, a Felház utca sarkán, a város tehetős zsidóságának nyújtott szórakozást. Bár az említett kultúrházi kocsma, a háború után az ökomenizmus jegyében, mindenkié lett, mégis, főleg a környéken lakó iparos-, munkásemberek látogatták.

Amikor megérkezett a sör muraközi lovakkal húzott kocsin, a gumikötényes rakodó földre dobott egy hatalmas párnát, amelynek huzatja ponyvából készült és rugók voltak benne. Arra lökte le az ötvenliteres fahordókat, nehogy összetörjenek. Sokszor gondoltam, hogy jó lehet egy ilyen rakodónak, mert rettenetesen erős, ráadásul, amikor becipelte a hordókat, mindig kapott egy korsó sört, aminek vastag habja lelógott a bajuszáról. Sokáig azt hittem, hogy a sör finom, édes valami.
Gyakran odafutottam a kocsmaajtóhoz, hogy kintről megláthassam a csapolást, ami úgy működött, hogy egy hosszú csövön csúszó nagy rézcsapot kellett belevágni a hordó parafával bedugaszolt lyukába. De úgy ám, hogy a dugó befelé essen.

Attól kezdve a nagy rézcsap lett a dugó, amit már el lehetett zárni. Ha viszont nem sikerült az akció, a sör össze-vissza fröcskölt a helyiségben és mindenki – de legalább a kocsmáros - csupa lucsok lett.
Nekem ezt a keresztapám mesélte, és azért várakoztam sokszor reménykedve a kocsmaajtónál, hátha látok ilyen locsi-pocsit. Sajnos amikor én is ott voltam, mindig sikerült a dolog.
Ennek a kocsmának a helyén lett később a könyvtár és hiába volt akkor már kifestve a fal, hiába cserélték parkettára a hajópadlót, ahányszor én oda betettem a lábamat, mindig a fehér kötényes kocsmáros, meg a sörhabos bajszú rakodó jutottak eszembe, néha még a kocsmaszagot is éreztem.