A CSEMEI „KISVONAT”

A város kellős közepére telepített síneken zakatolt végig napjában háromszor (vagy négyszer?) a „csemei vonat”. Kora hajnalban, a déli órákban és este hat, hét óra tájt induló járataira, határozottan emlékezem.

Esős, ködös időben megült a vonatfüst a szűk kis utcákon és belopakodott a házak ablakán, de nem zavart az senkit, hiszen az akkoriban még egyedüliként létező fás-szenes fűtés miatt, a kéményekből is ugyanaz hömpölygött.
Ez a vonat mutatta legérzékletesebben Cegléd mezőváros jellegét, mert az akkor harmincezer főnyi lakosságnak kb. öt-tíz százaléka, rendszeresen utazott a várost körülvevő szőlőskertekbe, amelyeknek tulajdonosai, bérlői, vagy csak megmunkálói voltak.
A várost körülvevő tanyavilág lakosságának, akkoriban még nem jutott eszébe, hogy függetlenné váljon Ceglédtől. Emlékeim szerint, egyetlen kis vegyesbolt volt a csemői főúton a kanyarban, valamint Sztanyik bácsi hentesüzlete, közel a vonatmegállóhoz. Legalábbis bennem ennyi maradt a periféria „bolthálózatából”.

Nagyanyám egyik testvére is Csemőben lakott családjával, és bár gyermekei korban anyámhoz álltak közelebb, mégis nagyon szerettem amikor meglátogattuk őket. A vonat útját pontosan ismertem, hiszen rendszeresen azon az egy pár acélsínen csattogott a Kossuth téren, meg a Petőfi utcán át.
Négy évesen halálbiztos voltam benne, hogy egyedül is odatalálok Sándor bátyámék csemői házához. Amint legelőször sikerült megszöknöm a trafikból, azonnal a Kossuth téri megállóhoz mentem, ahonnan szép lassan elindultam a sínek mellett. Tudtam, hogy bármikor megjelenhet a vonat, ezért a sínektől tisztes távolságban haladva, csak nagyon lassan jutottam el a Gerje-telepi szeszfőzdéig. Gerje, a városnak olyan perifériája volt, amely felett állandóan átható cefreszag terjengett,
de emlékszem későbbi májusokra, amikor a rengeteg olajfa virágjának illata, még azt is el tudta nyomni.
Ott figyelt fel rám egy, a közelben dolgozgató férfi és feltartott, amíg anyámnak telefonüzenetet nem tudott küldeni.
Anyám kölcsön kerékpárral indult értem, és csak amikor megérkezett, akkor vette észre, hogy a nagy kapkodásban csomagtartó nélküli női biciklivel jött. Rettenetes felindulásában azonban nem ismert lehetetlent, és a kormányra ültetett engem. Határozott pofonokra nem emlékszem így hatvan év távlatából, arra a hangsúlyra azonban még igen, amellyel kétpercenként azt mondta:
- Ha megpróbálsz moccanni…
A nagy világutazók csendes büszkeségével feszítettem a kormányon, amikor behajtottunk az Árpád utcába, és a számtalan szomszéd, ismerős , akik egész délelőtt az én keresésemmel voltak elfoglalva már ott várt ránk.
Akadtak megértők, akik elismerően nyugtázták egyedül megtett kilométereimet, de a gonoszabbak olyasmiket sugalltak anyámnak, hogy jól seggeljen ki engem.

A sok ceglédi iparosembernek egyrészt a szabad-levegős mozgást, másrészt a nyári zöldség-gyümölcstermést és a finom kis borocskát jelentették a csemői kertek. Cegléd termelői borai abban az időben nem nyertek volna borversenyt, ahogy emlékszem, főleg a Kadar, az Ezerjó, Kövidinka, meg a Rizling fajták termelése volt elterjedve, de a fröccsnek valóba belekerült ősszel a lugasszőlő, meg más, itt-itt

megbúvó direkt termő fajta is. A borokat a hozzáértő nem ceglédi fogyasztók gyenge, savanykás , homoki fröccsbornak mondták.
A város lakói közül többen tartották magukat az akkor még ismert nótához, „Az a rendes iparos, aki mindig italos, és soha nem részeg…”

Cegléden, minden negyedik-ötödik háznál lehetett bort vásárolni, (a fináncok kivételével mindenki tudta melyikben) mégis el tudta adni, aki akarta.
Aki nem akarta, annak a bora is elfogyott.
A ceglédi bortermelőkre is ráillett az évtizedekkel később Pázmándfalun megismert Vida Józsi bácsi mondása:

„Ha egy gazdának a bora megéri az újat, akkor ott vagy a gazda beteg, vagy a bor.”
Az öreg tartotta is magát mondásához, pedig ahogy emlékszem, 1982-ben is 1982 liter bora termett. Aztán a végén, hogy ne maradjon szégyenben híres mondásával, már mindenkit megkínált, aki arra járt. A helyi postás négyszerre vitt ki neki két levelet.
Volt Ceglédnek egy másik kis vonatja is, „a törteli”, amely Törtel, Vezseny irányába-, -ból szállította az arra lakókat, de arrafelé nem utazott soha akkora tömeg, mert a szőlőskertek Zöld-halom, meg Csemő felé feküdtek. Ezért a
„törtelin” a mozdony is kisebb volt, meg a sínek is közelebb feküdtek egymáshoz. Utaztam rajta magam is, emlékszem, hogy a pici kis vagon sarkában, klasszikus szenes kályha ácsorgott. Aki fázott, az felállt, és rakott a tűzre. Már rég nem voltam ceglédi lakos, amikor megszüntették, amint hallottam 1973. december 31.-e volt.

MEZŐVÁROSI IPAR

Gyári, üzemi ipari tevékenység, alig volt Cegléden a háború után.
A lakosság egy része különböző, helyben végezhető mesterségeket művelt. Később az ilyeneket kézművesnek, kisiparosnak, vagy maszeknak titulálták. Az biztos, hogy szakmájára, foglalkozására - mellyel a napi kenyeret megkereste - mindenki büszke volt.
Emlékszem, hogy a családban rendszeresen megtartott névnapi-, disznótoros vacsorákon, vagy egyéb összejöveteleken, szobafestő keresztapám mindig köszöntőt mondott. Beszédeit rendszerint úgy kezdte, hogy magasra emelte poharát, és azt mondta:
- Isten áldja a tisztes ipart!
Többszakmás Pista bátyám, aki szintén anyám bátyja volt, komoly arccal bólintott rá.
- Úgy legyen!

Kisgyermek koromban nem létezett még a hordóüzem sem, amelynek elődjei, szerintem a Felház utcai Wax(?) féle udvarban, a Kossuth Ferenc utcán, meg a Gerjetelepen működő borászatok voltak. Emlékeim szerint hat-hét kádár, tisztára kézimunkával készítette ezeken a helyeken a minőségi eperfahordókat ugyanúgy mint az a jónéhány magányos mester akik szintén ebből éltek.

Eperfa annyi volt Cegléden és környékén, hogy nem bízhattam kipusztulásukban. Pedig a gyermekek „unaloműzető” szórakoztatása az szokott lenni, hogy epret szedegettettek az ártatlanokkal, amiből aztán pálinka lett. Sajnos nem tudom milyen az eperpálinka, mert mire megkóstolhattam volna, elkerültem a városból.

Az eperszedés a világ leghaszontalanabb munkája, mert érési időszakban alig fejezi be az ember, máris újra terítve van a fa alja. Ráadásul a hatalmas koronák alatt, elég sokat kell hajlongani, ha valakinek azt szabják feladatul. Akkor még nem létezett porszívó, de én már sokat gondoltam olyan szerkezetre, ami felszippantja, vagy felszedegeti az átkozott gyümölcsöt, amelyet egyébként enni, nagyon szerettem.
Érdekes, hogy az ország más tájain nemigen tartják, de ahol igen, ott szederfának nevezik az eperfát. Hiába bizonygattam én, hogy Arany versében nem a szederfa
bólogat feketén, ma is csak szeder marad az, például Győr környékén, ahol a város melletti Győrszentivánon lévő hatalmas eperfás többszáz fája, összesen sem terem egyetlen szem epret. Kérdésemre, hogy akkor minek tartják, azt mondták, Rákosi idején selyemhernyó tenyésztés folyt a faluban. Az undok mutatóujjnyi kukacok az eperfalevelet lakmározták.

Nagyon furcsa áttételekkel kapcsolódik össze tudatomban a ceglédi eper-eperfa-szamóca.
A szamócát valami kificamodott nyelvi érzékkel, mindenütt epernek, jobb estben földiepernek nevezik. Pedig szamóca az, hiába nemesítették hibriddé. Az volt az akkor is, amikor három-négyéves koromban anyám kiutazott velem a szomszéd Babinszki néniék csemei szőlőjébe, hogy besegítsen a horolás nehéz munkájába.
Amikor reggelizni kezdtünk, még én is ott voltam a kivágott eperfatörzsre terített „asztal” mellett, és tömtem magamba a piros paradicsompaprikába töltött erős túrót, meg a sózott fehér szalonnát.

De mikor szóba jött, hogy valaki – akinek nem fáj annyira a dereka - összeszedegethetné a présház előtt álldogáló hatalmas eperfa lehullott gyümölcseit, rögtön eszembe jutott, mekkora szamócák pirosodnak a szomszéd Mikus bácsi kerítésének túlsó oldalán.
(Érdekes, a mai szamócák már alig érnek egyidőben az eperfa termésével.)
Mellette frissen gereblyézett homok várta a tolvajok lábanyomát.

Úgy gondoltam, ha ügyesen négykézláb közelítek, nem lesz lábnyom, de lesz szamóca. Sajnos, vállig érő göndör fürtjeim valahogy felcsavarodtak a nyavalyás szögesdrótra. Kiáltani nem mertem, így elkezdtem kitépkedni a hajamat, de mivel elég sok volt akkoriban, és nagyon fájdalmasnak bizonyult a művelet, térdeltem némán és dacosan. Csak akkor szabadultam meg, amikor dél felé már két család kiabálta végig utánam, a környék portáit. Addigra úgy megégtem a tűző napon, hogy tejföllel kellett kenegetni sajgó hátamat.
Délután mindenki könnyezett! Én a fájdalomtól, anyám a szomorúságtól – mert lopni akartam - Babinszki család meg a nevetéstől, mert ha rám néztek, azonnal eszükbe jutott, amint egész délelőtt négykézláb őriztem Mikus bácsi szamócáját.

Csak évekkel ezután kezdték építeni a Május 1 Ruhagyár ceglédi részlegét, amelynek alapító tagja később négy-öt szabólegény lett. Annak előtte, a Szolnoki út
mögött a Dobó utca végén varrták a "lumberjackot" feleségeikkel együtt. A mai dzsekik elődjeként létezett rövid kabátkákat vatelinbéléssel készítették, és főleg a falusiak, meg a helyi fuvarosok vásárolták. Akkoriban Cegléd „ócskapiacán” az óvoda előtt kínálgatta őket néhány, - szintén szabólegényből lett - kereskedő.

Amikorra viszont készen lett a ruhaüzem, Cegléd már majdnem elindult az iparosodás útján. Kora reggel, meg a kétórai műszakváltáskor kerékpárosok
tekertek a Kőrösi út irányába, -ból, de addigra már más ipari létesítmények felé is biciklizhetett a munkásosztály.
Abban az időben már nem sokáig éltem szülővárosomban, de emlékszem milyen érdeklődve figyeltem, sikerül-e eliparosítani a sok száz éves mezővárost?

A ruhaüzemben, eleinte ideges szabómesterek tanítottak be, munkaviszonyban még soha nem volt lányokat-asszonyokat, akik csupán egy-egy munkafázist ismerve, gyakran nem is tudták milyen formában születik majd meg a kész munkadarab. A „ruhagyár” ugyanis szalagrendszerben foglalkoztatta dolgozóit.
Ez durván úgy nézett ki, hogy néhány rettenetesen hosszú asztal mellé leültettek egy sereg embert. Az asztal elején kiszabták sablon alapján egy kabát darabjait, melyeket továbbadtak az asztalon. Egyik asszony endlizett, a másik összevarrt két darabot, a harmadik gombokat varrt rá, és így tovább. Ha minden sikerült, erős férfiak az asztal végén átvasalták a kész darabot, néhányan pedig az exportra alkalmas téli, tavaszi kabátokat, meg kosztümöket hajtogatták hatalmas vesszőkosarakba.
Mivel a ruhaüzem főleg nőket foglalkoztatott, langyos májusi estéken kisebb-nagyobb csoportokban idősebb-fiatalabb hímek várták szívük választottját, a neoncsövek utcára szóródó erős fényében, vagy diszkréten meghúzódva, az üzem előtti platánok, esetleg a túloldali malom árnyékában. Érdekes, hogy hideg téli estéken, sokkal kevesebb férfinak jutott eszébe a szerelem.

KERESKEDŐK

A kiskereskedés mindig élénk volt a városban, mindenféle boltocskák bújtak meg a belváros lakóházai alatt.
A ceglédi Árpád u. 25-ös számú ház utcafrontjának négy kis üzlethelyisége például, 1945-1956-ig felváltva, vagy egyidőben, az alábbi tevékenységeknek adott otthont:
Varga féle írógépjavító, Zsömbölyék zöldségátvevője, az Ürögdiné, majd később a Horvátné trafikja, a Billay fegyverkereskedés, a Nyilas cukrászda műhelye, a Csizmadi féle férfifodrászat, Gábor üveges és képkeretező, Nagyné varrodája, majd később még egy bádogosműhely, meg egy gyertyaöntő és mézes-kalácskészítő, de előfordulhat, hogy még más is.

Én – mint annak a háznak legfontosabb lakója - rendesen profitáltam a boltok szomszédságából. Az írógépjavító Varga bácsinak ikerunokái megszületéséig én voltam a kedvence, a rossz, de talán még a jó írógépszalag-spulnikat is mindig nekem adta.
Zsömbölyék gyümölcsátvevőjének legelső, legszebb gyümölcseit, általában én kóstoltam meg.

A cukrász Nyilas Lajos bácsinak – akinek a házban történő megjelenése pedig nem köthető túl korai gyermekkoromhoz - mindig szívesen hoztam Rockfort sajtot a Népboltból, hiszen mire visszaértem, ő már levágta nekem a krémes szélét.
Gábor üveges nagy adag gitteket adott abban az időben, amikor még nem árusítottak gyurmát a játékboltok. A Csizmadi féle fodrászüzletben pedig állandóan olyasmiket hallottam, amit – mert nem gyerekfülnek való volt - a családban soha nem hallhattam volna.
Utassy Miska bácsi, hentes volt a miénktől balra eső házban, de sajnos elég hamar megszüntette a boltját. Illatos, hamuban érlelt háború előtti szalámijait, csak anyám elbeszéléséből ismerhettem. A bolt bezárásától kezdve kutya világ várt rám ha henteshez küldött édesanyám, mert az általunk látogatott másik két hentesbolt egyikének tulajdonosát Törőcsiknek, a másikat Taracsáknak nevezték. Szinte minden alkalommal összekevertem a két nevet, még ma sem merném biztosan állítani, melyiküktől kellett volna vásárolni a marhalábszárat, kitől a sertéscombot?

Az Árpád utcai Utassy féle háztömbben más érdekes boltok is akadtak. Ott volt például Sárik Laci bácsi mechanikus műhelye. Ez a mesterség akkoriban azt jelentette, hogy mindenhez értett, ami gép volt és mozgott. Nagyon szerettem a boltajtóban ácsorogva figyelni, mit kell tudni egy mechanikusnak, feszült figyelmemet Laci bácsi időnként olajszagú csapágygolyókkal jutalmazta.
Igazán nem hálátlanságból tettem, de egy alkalommal – ez is négy-öt éves korom táján történt - elkötöttem Laci bácsi fiának kis-biciklijét, amelyről ugyan tudtam, hogy nem az enyém, de azt is biztosan éreztem, hogy olyan soha nem lesz nekem.
A kis Laci már régóta a műhelyben tett-vett, a kerékpár pedig kihasználatlanul támaszkodott a boltajtó mellett. Valójában csak egyetlenegyszer akartam ráülni, de mivel abban a pillanatban megtanultam kerékpározni amikor elindultam, nem tudtam többé megállni. Össze-vissza karikáztam a műhely környékén, végül a mester kapott el, hogy fel ne dőljek.
Úgy rémlik, nagyobb büntetést kaptam mint a csemei kirándulásért, de így visszatekintve is megérte, hisz ma is tudok bicajozni.
Annyit azért örökre megjegyeztem, hogy a lopás bűn, a leleplezés pedig fájdalmas.

Kisvárosra jellemző módon, a boltosok általában évtizedeket, vagy egy egész életet töltöttek szakmájukban, ha valamennyire is megtalálták számításukat. Mészár
bácsi, a különleges szagú háztartási boltban mérte a festéket, meg a petróleumot kamasszá válásomig. A büdös folyadékkal akkoriban még nagyon sok házban helyettesítették a villamos energiát, 1956-ig a miénkben is.
A szöget, drótot, vasárut, Zsengellér szomszédunknál vásárolta a város lakossága, a Posta épületének szomszédságában.

Már régen államosították a boltokat, de a ceglédi lakosok aztán még évtizeden keresztül a Révész, meg a Juhász féle boltokba jártak textilt vásárolni. Ugyanúgy, ahogy az egykori Havas édességbolt is megtartotta a nevét sokáig, miután pedig már teljesen más profilra váltott az üzlet. Első osztályos füzeteimet, még a Sebők papírkereskedésből vettük a református templom mellett, arra a boltra talán már idősebbek is alig emlékeznek.