A NŐK

Szerintem amint látni kezdtem, már szerelmes is voltam valakibe. Talán azért volt ez, mert nem volt leánytestvérem, - sajnos fiú sem - és rettenetesen vágytam arra, hogy valakit szerethessek. Abban az időben úgy gondoltam, a szeretet, meg a szerelem, egy érzés. Nagyon tetszettek a szép nők, -koruktól függetlenül- már egészen kis koromban!
Nem tudom, hogy mások, hogy voltak ezzel a szerelem dologgal, nekem rengeteg galibát okozott.

Nem álltam az ismeretek teljes hiánya nélkül egy-egy újabb érzelmi roham bekövetkeztekor, hiszen sokat hallottam felnőttektől milyen az a szerelem, és olvasmányaimban is megjelentek mindenféle hősszerelmesek. Persze már olvasási élményeim előtt is megesett velem, hogy szemet vetettem egy-egy szép lányra, csinos nőre. Kitűnő ízlésemről, harminc-negyven évvel idősebb férfitársaim elismerő bólogatása tett tanúbizonyságot. Arra mindenesetre kaphatók voltak azok a férfiak, hogy kitanítsanak.
-Ott jön az a két lány, ha megkérdezed, hogy szőrös-e már a p..-juk, kapsz ötven fillért.

-Szevasztok – álltam a lányok elé.
A „szia” nem volt divat akkoriban, csak 1957 után kezdtünk sziázni. Annak előtte a szervusz, meg a szevasz volt szokásban a tegeződők között.
Az idősebb lány, már 18-19 éves lehetett, mert akkora pofont tudott adni, mint egy felnőtt. Nem értettem pontosan, miért ütött meg, - mikor előtte köszöntem nekik - és miért mentek be anyám boltjába panaszt tenni ellenem.

Saját testem megismerésére irányuló törekvéseimet egyelőre, hasonló kíváncsisággal feltüzelt barátaim segítették, akik között nálam jóval idősebbek is akadtak. Mert akkoriban még semmit nem tudtunk a homoszexualitásról, nagy bátorsággal tanulmányoztuk egymás testét és elégedetten, - vagy irigykedve - vettük tudomásul, hogy többé-kevésbé hasonlóak vagyunk.
Ezután teljes figyelmünket a másik nem felé fordíthattuk volna, ám lehetőségeink csupán a tájékozottabbak által előadott történetek meghallgatására korlátozódhattak még egy darabig.
Mindig akadtak közöttünk olyanok, akiknek testvér, unokatestvér, szomszéd lány személyében valakik újabb kézzelfogható ismeretekkel szolgáltak, a boldog „felvilágosult” aztán büszkeségtől dagadva, vagy szégyenlősen el-elpirulva tartotta meg élménybeszámolóját a tapasztalatlanabbak előtt.
A tárgyilagosság ismeretlen volt ebben a témában.
Mindenki, mindig, pontosan meg tudta állapítani, hogy az előadó szövegének hány százaléka kapcsolódik gyengébb erősebb szálakkal a valósághoz, ezért túl merész dolgokat nem illett mesélni. Az iskolai koedukáció ismeretlen volt abban az időben, ha jól emlékszem az ötvenes évek elején ültették először egy terembe a fiúkat, meg a lányokat. Az érdeklődés tehát feszült volt, mint azt íj.
A legszerencsésebbeknek - nekem is - a fiúkéhoz hasonló kíváncsisággal felvértezett leányokat sodort útjába a sors. Ilyenkor aztán mindent, vagy majdnem mindent megtudhattunk a másik nemről. Mint említettem, voltak izgalmas élményeim, között olyanok is, amelyeket soha nem oszthattam meg senkivel, sőt a legizgalmasabb események örökre bennem maradnak. Ha feltártam volna őket, mindig olyan valaki került volna bajba, - velem együtt - akit barátaim is jól ismerhettek.

Azt már itt az elején el kell mondani, hogy szerelmeim két csoportba tartoztak. Az első csoportba a plátóiak, hozzájuk kristálytiszta, komoly érzelmek fűztek, míg a második csoport tagjai érinthetők, megismerhetők megfoghatók voltak, sőt, a jóval későbbre tervezett házasságkötés is velük kapcsolatban jöhetett szóba. Természetesen, az állandó információbővítés érdekében, további folyamatos kapcsolatot tartottam fenn korosabb barátaimmal, idősebb férfiismerőseimmel is, bár utóbbiak nem segítettek kellő mértékben a kívánt ismeretek eléréséhez, hiszen a kor prüdériája éles vonalú határt szabott tájékoztatási lehetőségeiknek.
Aztán amikor ötévesen iskolába kezdtem járni, eldöntöttem, hogy nem húzom tovább az időt.
A gyönyörű Csillával, döntésre vittük a dolgot, és szünetekben a kályha mögött csókolóztunk mindaddig, míg irigyebb fiútársaim nem kezdtek bennünket molesztálni.
Az örök életre ígért hűség egészen addig tartott, míg nem kerültem kórházba, megszakítva a tanévet.

Egyik betegségem utáni nyáron már erősen lábadoztam amikor Kittivel megismerkedtem, aki sokkal nyitottabb volt mint én, mert egyből megkérdezte, hogy az enyém szőrös-e már?
Hát, erről szó sem volt, de ilyet egy férfi nem vall be, csak ha rábizonygatják.
–Az enyém már szőrös- mondta büszkén, majd megkérdezte, hogy láttam-e már olyat?

Persze láttam, de az nem igazi látás volt, csak olyan…, így utólag be kell vallanom, hogy szőrt, egyáltalán nem is láttam ezért nagyon vártam már egy alaposabb átvizsgálás lehetőségét.

Kittiék hatalmas parasztházban laktak, amelynek padlására felhívott. Ott egy derékvastagságú gerendára kuporodva vártam, hogy megláthassam a bozontos csodát.
Az egyik tetőablak ki volt támasztva, rajta keresztül vakító fénnyel vetült be a napsugár, mintha reflektor lett volna. Kitti beleállt a fénybe akár egy színésznő, fellebbentette kis piros pöttyös kartonruháját és térdig lehúzta bugyiját, amely a sok igénybevételtől egy kicsit koszos volt már. Közben diadalmasan mosolygott rám.
Figyelmesen előrehajoltam, de ott egy árva szőrszál sem volt.
- Azok a kis fényesek - bizonygatta, de én semmit sem láttam.
Ilyen mezítelennel meg, találkoztam már számtalanszor. Ha valamelyik lánnyal bújócska közben egy helyre bújtunk és a hunyó nem talált meg bennünket, a következő számoláskor nem szoktunk előjönni, csak ha hallottuk a névre szóló kereső hangokat. Előfordult néha, hogy anyám valamelyik barátnőjének lánya nálunk aludt. Rengeteg tanulmányt folytattunk az ilyen estéken, de szőröset...

Kitti láthatta arcomon a csalódást, ezért hogy mentse a helyzetet, azt kérte, hogy én is mutassam meg. Innen már bátran belementem a dologba, hisz nem kellett szégyenkeznem, csupasz voltam mint ő. Miután alaposan szemrevételeztük és megtapogattunk egymást, eldöntöttük, hogy ugyanolyan, mint amilyenekkel eddig találkoztunk. Tán jóvátételnek szánta, felguggolt egy gerendára, és megmutatta, ő hogy pisil.

-Akarsz velem…?- kérdezte hirtelen új barátnőm, és ettől egy kicsit zavarba jöttem, mert bár kétértelmű mondatokból már gyanítottam, hogy van olyasmi nem ismertem pontosan sem a szó jelentését, sem a dolog technikáját. Ráadásul, még soha nem is csináltam.
Ügyes kis kezével – sokkal tájékozottabb volt mint én - néhány pillanat alatt olyan hatást ért el velem, amelyen még én is meglepődtem. Aztán újabb meglepetést szerzett azzal, hogy puszit adott rá. Sehol sem voltam ismereteimmel, pedig majdnem egykorúak voltunk.
-Na? –kérdezte, és kicsit előretolta a csípőjét.

-Majd odateszem én nektek, az anyátok úristenit büdös csavargó kölykök. Mit műveltek itt?
(A nyomdafesték miatt, ez egy szelídített változat!)

Kitti anyja, olyan észrevétlenül mászott utánunk a padlásra, hogy még egy lépcsőnyikorgás sem árulta el. A bozontos fekete hajú asszonnyal addig soha nem találkoztam, szerintem úgy nézett ki mint egy boszorkány. Kezében azonban, seprő helyett hosszú nyelű ostor volt, amelynek szíjával végigvágott Kitti meztelen fenekén, de a szíj vége az én arcomra csapódott, a szememtől pár centire.
Biztos voltam benne, hogy ott fog megölni mindkettőnket, de az ügyes kis Kitti megmentette a helyzetet, mert anélkül, hogy felrántotta volna bugyiját, futni kezdett a padlásajtó felé.
Egy darabig meg voltam dermedve, hisz úgy neveltek, hogy soha nem szabad elfutni egy felnőtt elől, de aztán én is megcéloztam az ajtót. Szerencsére nem ért utol, viszont még vagy kétszer végigvert az ostorral, egyik ütés a mezítelen lábszáramat találta, de kit érdekelt az akkor?
Közben rémséges hangon ordítozott, hogy majd megmondja anyámnak, meg, hogy az anyám is egy jóféle, ha ilyenekre tanít.

Még két napig nagyon be voltam tojva, ugyanis nem tudtam biztosan, hogy tényleg ismeri-e anyámat, aki viselkedésem miatt azt hitte, megbetegedtem. Otthon el kellett magyaráznom a képemen lévő piros csík eredetét, és szent fogadalmat tenni, hogy soha nem mászok többé olyan fára, amelyen tövisek vannak, hiszen a lábszáram is „össze volt karcolva”.

Életem későbbi szakaszában még sokszor elgondolkodtam, mi mindent láthatott már Kitti addig az esetig, hisz annyira felvilágosult volt. Vagy én voltam nagyon lemaradva? Ráadásul becsapott, hisz boszorkány anyja loboncos sörényén kívül, semmi szőrt sem láttam.
Az eset után egy darabig úgy éreztem, hogy örökre végeztem a nőkkel, de az idő aztán szépen gyógyítgatta lelkem és testem sebeit.

Bár nem laktunk messze egymástól, Kittivel legközelebb csak pár év után találkoztam, akkor épp egy osztálytársamba volt szerelmes. Beszélgettünk egy keveset, - anyja már valószínűleg nem ismert volna meg - elárulta nekem szíve minden bánatát. A végén megkért, hogy vinnék-e egy levelet a reménytelenül szeretett Rudinak.
Mindig megértettem a szerelmeseket, elvállaltam a küldetést. A levél régen meg lehetett írva, mert ahol kettőbe hajtották, ott egy koszos csík húzódott. Szabályosan meg volt címezve, a boríték sarkán pedig egy egészen kicsi, valószínűtlenül hosszúra sikeredett szív utalt a tartalomra. Zsebre vágtam, és csak azért felejtkeztem meg róla, mert éppen focizni indultam.
A jólneveltség, meg az otthon kilátásba helyezett pofonok arra serkentettek bennünket, hogy focizás előtt vessük le jobb ruhadarabjainkat, és a pálya szélén rakjuk sorba.
Az én levetett nadrágom zsebéből valahogy kikandikált a borítéknak az a sarka, amelyre még a laikusok számára is felismerhető szív volt rajzolva.
A titokra addig nem derült fény, míg a labda a ruhákhoz nem gurult, ahol valamelyik srác meglátta, és ordítva rohanni kezdett vele a pályán-
-Szerelmes ! Szerelmes! –ordította.
A focimeccs – a gólok számától függetlenül - soha nem lehetett annyira fontos, mint egy ilyen hír. A két csapat játékosai üvöltve üldözték a levél megtalálóját, én szitkozódva futottam utánuk.
-Nem az enyém a levél!
-Akkor mit keres nálad?
-Küldték valakinek.
A fiú hirtelen megállt, olvasni kezdte a borítékot.
-Tényleg nem az övé.
Addigra azonban odaért valaki és egy mozdulattal ki akarta kapni a kezéből. Ettől a papír kissé megcsavarodott, de nem szakadt szét, csak kinyílt a levél.

A betyárbecsület azt diktálta, hogy amint elolvasták ki a címzett, azonnal visszaadták.
Én azonban este – amikor a borítékot akartam megreperálni - beleláttam a levélnek abba a részébe, amelyen az állt, hogy „öngyilkos les…”
Izgatottan bontottam ki és elolvastam.
Egy elkeseredett ember utolsó sorai voltak a levélben. „…és annyira szeretlek, ha te nem szeretsz, én öngyilkos leszek” állt a levél végén.

Két napon át hordtam a zsebemben, közben kavarogtak bennem a rosszabbnál rosszabb lehetőségek. Éjjel láttam magam előtt Kittit, amint a padlásuk egyik gerendáján hintáztatja a tetőablakon befújó szél. Elképzeltem, ahogy fej nélküli teste véresen rángatózik a kisvonat sínjei között, ezzel a két variációval ki is merítettem az öngyilkosságokról ismereteimben szereplő összes lehetőséget.
Mindennek a szerelem az oka!
Egy nadrágmosás aztán lépésre kényszerített. Anyám megtalálta a levelet, elolvasta és írt egy másik levelet az osztályfőnökömnek, amelybe beletette Kitti írását is.
-Holnap add oda a tanár Úrnak!
Na, innentől kezdve szörnyűséges tortúrának vetettek alá minden, a történetben szereplő személyt. Kittit, a Rudit, engem, még a focistákat is ki akarták hallgatni, de egyenek a neve sem jutott eszembe. Kitti az eset után azt mondta, hogy eddig engem is szeretett még, de ezek után…

Rudi jött ki legjobban az egészből, rettenetesen büszkén válaszolt irigykedő osztálytársaink kérdéseire. A végén azonban azt mondta, hogy nem érdekli a Kitti, úgyis megy Pécsre uránbányásznak. Emlékszem még azután mentünk hatodik
általánosba!
Nem tudom sikerült-e neki, de lehet, hogy Kittivel jobban járt volna!

Lassan újra fontossá váltak a nyári bújócskák.
A környék velem egykorú fiúgyerekei messze lemaradtak a lányoknál szerzett tapasztalataim mögött, hiszen a Pestről itt nyaraló lányokkal, barátaimmal, meg azok unokatestvéreivel, valósággal tobzódtunk az ismeretszerzésben. Abban az időben, legalább három „legjobb”barátom volt, akikkel mindent tudtunk egymás „nőügyeiről”.

Közben itt is, ott is szerelmes lettem valakibe, főleg olyanokba, akik nemigen akartak velem szóba állni. Pontosabban nem személyem ellen merültek fel kifogások, csak a sokkal hamarabb érő lányok némelyike már átlépett élete tizedik évén, és megkezdte a pubertást.
Mi fiúk meg, egy darabig még lemaradtunk életkorunk összes gyermetegségével.
A kamaszodó lányok össze-vissza mesélgettek velük karonfogva pisilni járó társnőiknek, gondolom ezeknek a meséknek a lényege az volt, hogy nagyobb, idősebb fiúkkal kell barátkozni, nem a kisebbekkel.

A rendszer, gyermekek körében sem viselte el a renitenseket. Ötödikesek voltunk, amikor Laci osztálytársamat javítóintézetbe vitték, mert tízperces szünetben belevizelt a kályha hamuzójába. Az igazgató azt mondta, hogy elég volt, ez volt az utolsó csepp!
Gondolom – elsősorban - osztálytársam addig sem példás magaviseletére célozhatott. Annyira büdös lett az egész teremben, hogy nem lehetett megtartani az órát. Állítom semmiféle politikai célzatosság nem volt abban, hogy ez az egész, orosz óra előtt...
Lacival kb. öt év múltán találkoztam legközelebb, amikor végzett asztalosként szabadult a javító-nevelőből. Megkomolyodott, özvegy anyját segítendő, kisebb munkákat vállalt otthon.

Mi is komolyodni kezdtünk. Volt egy fiú a velem egykorú szomszédos osztályban, aki hetedikes korában elkezdett járni az egyik lánnyal, de tisztára úgy, mint a felnőttek.
Folyton együtt voltak, fogták egymás kezét, csókolóztak az utcán, meg mindenféle olyan külsőséget felvállaltak, amit mi többiek, akkor – amikor ez még nem igazán volt szokásban a -felnőttek körében sem - nem mertünk volna olyan nyilvánosan. Persze akkor ezt nem ismertük el, hanem azt mondogattuk, hogy nem szeretnénk elkötelezni magunkat.

Nyolcadikosok lettünk és elterjedt a hír, hogy a kislány terhes!
Hittük is, nem is, mikorra azonban a nem túl magas és egyáltalán nem erős testalkatú lánynak láthatóan domborodni kezdett a hasa, át kellett értékelnünk mindazt, ami a „velünk soha nem történhet meg” kategóriából addig képződött agyunkban.

Arra gondoltam, hogy százéves korukra, már nyolcvanhat éves gyerekük lesz…