KEGLÉD

Milyen tökéletes egy tojás! A lét modellje, mely magában hordozza a csírát, a megtestesülést, a védelmet. Benne a minden van, kívül csak az ismeretlen. Mennyire hasonlít az emberi léthez. Az őspont, a védettség, a fejlődés, majd a repedések, a kiszolgáltatottság... 
Minél többek vagyunk, annál kevésbé férünk abba az aurába, amely még véd bennünket. Lassan szétrepedezik, utolsó darabjai is semmivé lesznek, és mi ott állunk mezítelenül, magunkra utalva, készen az elmúlásra. 

Amikor kukucskálunk a tűnő héj repedésein, keressük egykori önmagunkat, ámulunk, hogy miből, és hogyan … 
Kukucskálok én is most, emlékezetem egyre szaporodó résein. Húsz évnyi mélységbe. Vagy magasságba?

Elkerekedő szemekkel bámulom a világot amelyről az első húsz évben szentül hittem, hogy majd részt vehetek alakításában. Úgy látom azonban, hogy ez már nem is az a világ...
Ezért tanácsolom minden világmegváltónak, hogy abban a pillanatban kezdjenek a változtatáshoz, amikor a gondolat megfogan bennük, mert később már bármihez nyúlnak, az nem ugyanaz lesz.
Egyre halványabb fénnyel sziporkázó szellemiségem apró parazsai, sisteregve hullanak az emlékezet kútjának mind kisebb gyűrűket vető vizébe. Ezekből a parazsakból próbálok most új tüzet szítani. Nem ökörsütőt, nagy lobogásút, nem világégetőt, csavarodó lángút, de tüzet, amelynek egy kevés fénye és talán némi melege is van. 

A tűz…! Közel állt hozzám egész életemben, pedig skorpiónak születtem.
Pupilláim fájón tágulnak, tekintetem az örök ismeretlenbe mered. Ki tudja mi a tűz? Ki tudja mi a láng? Mitől más az előttem táncoló láng tüze, mint a láz, mely annyiszor perzselte betegen nyűglődő testemet? Miben tér el attól, melynek hője az öntőtégelyből égette arcomat? 
Más-e, mint a géppisztoly torkolatán kicsapott lőporszagú csóva? Mennyiben különbözik a mindent megemésztő magmától, amely a föld gyomrában fortyog? Vagy a pokol tüzétől…
A tűz, az tűz! Megsemmisítő őselem!
Bámulom a tüzet, belemeredek a lángokba. Varázslat! 
Pontosan azt érzem, amit kétévesen. Gyönyörű valamit látok, de nem tudom, mi az.

Figyeld csak a tábortüzek körül ücsörgőket! Mindenki el van kápráztatva. Már régen elfogyott a szénné égetett szalonna, a zsírtól csepegő koszos kenyérszelet, hátukon már érzik a harmatot, már szúnyogok marják testüket, de senki nem mozdul, míg darabka zsarátnok villan a hamu között.
Várják a folytatást. Reménykednek, hátha még valami…
Pedig már semmi nem fog történni! Legbelül mindenki érzi, hogy mindjárt menni kell, mégis az imént még hatalmas lángokkal lobogó tűzre emlékezünk.
Atavisztikus merengésünk közben olyan pillanatok is megvillannak előttünk, amelyeket talán meg sem éltünk. Talán nem is mi éltünk meg. Talán meg sem történtek?

Életem legkorábbról felidézhető pillanatai, egy-másfél éves korom körül égtek belém kitörölhetetlenül. Ma már nem kiélesíthető képpel jelenik meg előttem apám, amint belépett újkécskei lakásunk konyhájába, egy - fekhelyemtől jobbra eső - ajtón. Velem szemben egy kisméretű ablak volt. Kiemelt a kiságyból, és én sírni kezdtem, mert rettenetesen idegennek éreztem. 
A következő képek, menekülésünkből maradtak meg bennem, akkoriban már kétéves voltam. Cegléden az Erdő utcában lehullott bomba szétvetett egy házat, lakói közül senki nem maradt életben. A ház tulajdonosa a bombázás előtti percekben ment el tőlünk. Trafikos nagyanyámat kereste, tart-e otthon valamennyi cigarettát, mert elfelejtett vásárolni. Mert azonnal nem gyújtott rá, soha nem szívhatott belőle. A bombával egyszerre érkezett a házhoz.

Anyám idegösszeomlásával küszködött, öcsém állandóan sírt, kezdődő életének még fel sem ismert borzalmaitól, vagy az erő nélkül szivárgó, vízízű anyatejtől.
Apám úgy döntött, hogy nem maradunk tovább a városban. Pár hetes öcsémet talicskába tette, és a családdal, meg néhány cókmókkal, elindultunk a várostól nyugatra vezető Örkényi úton. Útközben bementünk Huszár utcában lakó nagybátyámékhoz. A ház udvarán -érdekes, erre még ma is milyen élesen emlékezem – néhány letöretlen, száraz napraforgófej bólogatott, aszott szárakon. Egyik szár derékba volt törve, a tányér idétlenül lógott rajta, a magok már félig kihulltak belőle. 
1944- októberében, hó nélküli nyirkos hideg, és sár volt!
Ami ezeken kívül megmaradt bennem abból az időből, az már anyám kölcsönadott emlékezése. Szerinte a nagybátyámék házával szemben lévő ház pincéjében töltöttünk még pár napot nyolcadmagunkkal, mielőtt tovább indultunk. A város határában lévő kis patak hídja már alá volt aknázva. Az ott őrködő német katonák minden lépés helyét egyenként mutatták, de átengedték a csoportot.

Átvészeltem a háborút. Apám és öcsém nélkül keveredtünk haza a tanyáról, öcsém teste a tanyaház virágoskertjében, egy kis ládikában maradt, apám eltűnt. Nélkülük folytattam alig megkezdett életemet, de csak sok-sok év múltán jöttem rá mennyit jelentett volna, ha velem maradhatnak.

Életem elején én még láttam Cegléden olyan öreg embereket, akiknek hosszú őszes hajuk hátul varkocsba volt fonva, két pipaszívás között köpni szoktak, sötétkék vászonkötényük alól kilátszott piszkosfehér vászongatyájuk, amelynek szára, avas szalonna bőrével bekent csizma szárába volt tűrve. Ujjaik kékek voltak a rézgálictól, amellyel szőlőiket permetezték, és amelytől - mint mesélték - permetezéskor édes ízű lett pipájuk füstje. Egynémelyekről azt suttogták, hogy betyárkodott, de azután Kossuth seregében szolgált, ami a hazafias érzelmű ceglédi lakosság szemében teljes feloldozást jelenthetett. Akkoriban eszembe sem jutott utánaszámolni, lehetett-e közülük valaki is Kossuth katonája!

Jóval később jutott eszembe utánanézni a „ceglédi betyároknak”, de akkor már egyet sem leltem.
Lehet, hogy nem is kereste senki a szabadságot betyárként Cegléden?

Azt hiszem, az ember mindig akkor érzi leginkább a szabadság hiányát, amikor legnagyobb szüksége lenne rá. Aki benne él, az úgy éli meg, mint erdész a fenyves levegőjét. Akinek szabadsága hiányzik, az szűkölve szívná magába, lelkét-testét összetörve törekszik utána.

Arra gondoltam, hogy ezek a vének, ha nem is „betyárként”, boldogan öregedhettek meg. Már öregek voltak, de szabadok lehettek mint a madár, hiszen volt lovuk, amelyet nem szőrén ültek már, nem vágtattak hátára simulva mint a szél, de bárhová eljuthattak még a nyamvadt szekéren, amely a gebe után volt kötve. Maroknyi széna volt a saroglyában, meg az emlékek, amelyekből mindig kiszóródott néhány mese a hepehupás kockakövekre.

Én hittem mindent!
Mivel az 1940- es évek elején jöttem erre a világra - a Kiegyezés évében születettek is jóval fölött jártak már – én pedig arra gondoltam, hogy bizony, egy majdnem száz év körülivel bármi előfordulhatott.