ÉHSÉG

A háború után, sokáig még nem lehetett sült hurkát, meg kolbászt vásárolni a piaci sátraknál, de elég szűkén voltunk más kiadós táplálékoknak is, mint például a hús. Az ötvenes években divatos „beszolgáltatás” elvitte a felesleget is, meg a szükségeset is. A sátrak melletti rudakon, mégis lobogtatott a szél szárított marha-, sertés-, meg lóbeleket jelezve, hogy hunytak azért el állatok a vágási korlátozás ellenére is.
A város területén különböző begyűjtőhelyek voltak kijelölve, ezek felé indultak vödörrel, vagy zsírosbödönnel disznóvágás után azok a szerencsések, akiknek volt mit levágni és vitték a beadásra előírt zsírmennyiséget. A szomorú disznótulajdonosok úgy igyekeztek bosszút állni az államon, hogy kisütöttek az elhunyt sertésből mindent, bélzsírt, fülzsírt, talán még a szemét is, aztán azt vitték beadásra. A beszolgáltatási helyeken összegyűjtött sokféle zsírnak, később a boltban is olyan rettenetes szaga volt, hogy egy darabig leszoktatott kedvenc ételemről, a pirospaprikával és sóval feljavított zsíroskenyérről.
Sok-sok időnek kellett eltelnie. Aztán meg hiába lett volna zsír, nem kívántam volna meg a téglaporral hamisított színespaprikát sem.

De általában, akik valamilyen élelemmel kereskedtek, vagy akiknek mindig volt mit enni, azok irigylésréméltó emberek voltak abban az időben.

Az piaci árusok között állandóan ott kószált a helypénzbeszedő is, aki valószínűleg arra is be volt trenírozva, hogy figyelje, ki, mit árusít, mond, vagy tesz. A kofaasszonyok folyton alkudoztak vele, hogy jöjjön vissza dél felé a helypénzért, mert még nem volt vásárlójuk.
A tejpiac a Selyem utca Pesti út felöli oldalán a Táncsics iskolai főkaputól felfelé helyezkedett el, akármilyen hidegben is ott álltak a falusi asszonyok az asztalok mellett, és ujjatlan kesztyűkben markolták fel a túrót, amit olykor méretlenül, marékszám árusítottak.

Az iskolák közelsége miatt, minden esztendőben akadt néhány diák, aki a tejfölös vödrök között el akarta játszani a „Móra figurát”. Vagy beleejtették a tejfölös vödörbe az egy-hatvanért vásárolt „bucit”, - kis cipó volt - vagy kiették annak belét, és valamennyi tejfölt belemérettek a kis cipó üregébe, de nem tudtak érte fizetni.
A mesét azonban a parasztasszonyok is olvashatták, mert néha bepanaszolták a „leleményes” gyerekeket az iskola tanárainál.

(Most, majdnem hatvan évvel később, egy faluban lakom Móra Ferenc egyik unokájával, és mindig el akarom neki mesélni neki, milyen hatással volt az- általa csak Papaként emlegetett - író, ceglédi gyermekkorunkra.)

A friss vajat nagy melegekben, hatalmas zöld levelekre rakták. Mielőtt a piacra vitték, szappan alakúra és méretűre gyúrták, aztán favödrökben úsztatták, hideg vízben. Akkoriban a hűtőszekrény, még csak Amerikában létezett, Amerika meg még sokkal messzebb esett Ceglédtől, mint mostanában
Talán két kezemen meg tudtam volna számolni azokat is, akiknek jégszekrényük volt a városban. Abba viszont, hetenként egyszer friss táblajeget vittek lovaskocsival, gumikötényes emberek, akik végigkiabálták az érintett utcákat, hogy:
-Jegeeeees!
Mindig megengedték, hogy apró, letört darabokat csenjük el a lovas kocsik hátuljáról, amit úgy nyaldostunk, mintha fagyi lett volna. Akiknek nem volt jégszekrényük, néha azok is vásároltak egy-egy tábla jeget, és a kamrában, egy vödörbe rakták, a másliteres családi sör mellé.

Nyilas Lajos bácsi a cukrászmester, akkoriban még nem nyitotta meg boltját az Árpád utcán, ezért hetenként egy-két alkalommal megjelent háromkerekű „puttonyos biciklivel” a fagylaltos. A jármű kormánya előtt, egy óriási, jéggel bélelt láda volt, a jég között két fajansz-tégelyben fagylalt. A jégdarabok sós leve időnként be-belöttyent a tégelyekbe, amitől a húsz filléres fagyinak ravasz ízkombinációi keletkeztek. Felnőtt koromban, gyakran elgondolkodtam, miért kellett sózni a jeget?
A fagyiárús magas fehér cukrászsapkát viselt a fején és rettenetesen izzadt, mert a jéggel bélelt kocsit nehéz volt hajtani. Ha volt egy kis ideje, fanyelű csengőt rázogatott, mint az amerikai filmek itélethozói. Tölcsér nem volt, a fagyit egy kenőkanállal, négyszögletes ostyalapra kente és pici fa lapátkát adott hozzá.

A Táncsics iskola főkapuja előtt falusiak árulták az élő baromfit, néha egészen az Árpád utca sarkáig. A háziasszonyok egyik kezükkel magasra emelték a lábaiknál összefogott fiatal csirkéket, aztán a tolluk közé fújtak, hogy lássák mennyire sárga a bőrük.
Hol volt akkor még a tápos csibe?

CSUKOTT SZEMMEL IS...

Cegléd az illatok, a szagok városa volt, amelyek jól elkülöníthetően jellemezték a város egy-egy részét. A belvárosi reggelekre, a kisvonat füstje, a friss zöldség, gyümölcs, a halszag, az iskolák környékére a csomagolópapír és a tízórainak vitt alma illata, a háztartási bolt környékére a petróleum és a vegyszerszag volt jellemző. A Szabadság téri játszótér mellett, zöldre festett nyilvános WC. a kátrányszagot árasztotta, de szeptember-októberi hónapokban, a közhivatalok és az iskolák fáradt olajjal kezelt padlói is fertelmes bűzzel riogatták az épp odajárókat.
Aki a gyógyszertárak mellett haladt el, titokzatos illatokat szívhatott magába, amelyekből mindig kitetszett egy picit, a hűsítő mentalevélé. Nyaranta a kisebb utcácskák házai előtt virágoskertek ontották kábítóan édes illatukat. A Gerje-telep környékén az erjedt cefre szaga, nyári estéken meg az olajfavirág kábította az arra járókat. A Malomtónak, meg a futballpálya környékének mocsár és kacsaszaga volt, a temetők környéke pedig a buxus-bokrok átható szagával emlékeztetett a mulandóságra.

Későbbi májusokban, a vonatokról leszálló utasoknak soha nem feledhető egzotikus illatot jelentett a vasútállomás udvarában nyíló egyetlen magnólia bokor, ez azonban már csak évtized múlva került oda, hasonlóan az akkor még csenevész hársfákhoz.

A piac, nyáridőben egyedi szagot adott a környéknek. Akkoriban ugyanis még nemigen fordult elő, hogy valakinek személygépkocsija lett volna, tehergépkocsija pedig bizonyíthatóan senkinek sem volt, csak az államnak. Így aztán minden fuvart lovas kocsikkal bonyolítottak.

A Kőrösi úton volt a Volánt megelőző Tefu elődje, a Belsped. Tengernyi lovasfogattal járták a várost, a kocsikat Cegléden - megkülönböztetendő a parasztszekerektől - stráfkocsiknak neveztek a hozzá nem értők.
Ezek olykor, meg a sok falusi lovaskocsi - hetente kétszer, többszáz lóval - a piachoz tartozó utcákon „parkoltak”. A lovak egész nap abrakoltak, ganéztak, meg vizeltek. Arról fantáziáltunk akkoriban, ha a sok földbe szivárgott lópisi egyszer arannyá változna, Amerika beállhatna Cegléd mögé.

Délután megjelentek az utcaseprők, de a lótrágya és a lóhúgy szagot nem tudták összetakarítani. Minél melegebb volt, annál sűrűbb felhőben gomolygott az émelyítő „illat” amely elsősorban azokat szerencséltette, akiknek az ablakai a piacos utcákra nyíltak.

Azért mégsem volt ebből soha vérre menő csata. Egy-egy kisebb veszekedés után legfeljebb, a következő piackor nem az a termelő parkolt az ádázul védett területre, hanem egy másik. A lovakkal, meg a legyekkel, amúgy sem lehetett alkudozni!

Azt viszont bármelyik idős ember megerősítheti, hogy amint a piac befejeződött, már meg is jelentek az utcaseprők, vállukon - a bűzre teljesen ártalmatlan - szerszámaikkal. Hosszú nyelű seprőik végét, vasból készítették, amivel időnként felkapargatták amit a szerszám vesszős fele nem birt mozdítani. Aztán, ha befejezték a darabosabb szemét eltakarítását, néha jött a ház-, vagy bolttulajdonos és fekete karbollal – évekkel később klórmésszel - szórta be a szagtalanítani kívánt területet. Az ötvenes évek második felében, már locsolóautóval mosták a kövezetet.
A belőle spriccelő vízsugárban olykor mezítlábas gyerekek futottak a tartályos kocsi mellett, mögött, a koszos lé lefolyott az út két oldalára, lótrágya, széna, meg gyümölcsdarabok úszkáltak benne. A manapság mindenütt elterjedt „kulturszemét” még nem létezett, nem voltak nylonzacskók, üdítős üvegek, papírzsebkendők és sörösdobozok. Ezek mind a XX. szd. utolsó két évtizedének „áldásai”, és úgy tűnik, a XXI. század szemfedői lesznek.

A mellékutcában lévő házak falát akkoriban, sok helyen nem mésszel meg cementtel készült malterral kenték be, hanem agyagból meg törekből gyúrt sárral „tapasztották”. Sokszor előfordult, hogy a tapasztóanyagba törek és pelyva helyett, az utcán összeszedett lótrágyát gyúrták az asszonyok.
Magam is többször láttam, amint a lójárta utcákban végigballagott egy-egy idősebb asszony tragacsot, vagy kubikostalicskát tolva maga előtt. Ha aztán „lócitromra” bukkant, azt belelapátolta a vele lévő alkalmatosságba, otthon összegyúrta a mindenfelé fellelhető agyaggal, esetleg kályhakorommal beszínezte és felkente a falra.
Bár nekem már tanították az iskolában is, ők valószínűleg mit sem hallottak még a tetanuszveszélyről, amit a lótrágyával való érintkezés rejt magában. Vagy, csak nem törődtek vele?
Gyermekként jártam olyan ceglédi házakban, ahol még az épületek padlózata is döngölt sárga agyagból állt akkoriban, amelyet elég volt vizes kézzel átsímogatni és máris ki volt takarítva..

Jó tíz-tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megtudjam, ez a fajta építkezési mód régebbi, mint az egész hazai kultúránk, a közel-, és távol keleti, valamint az afrikai népek kunyhóépítésének ma is ”alapköve” az állati trágya bármilyen visszataszítónak is találjuk ma már ezt az egészet.
Csak hát, az a távol kelet olyan messzi van, Cegléd meg akkoriban is igen közel esett hozzám.