Rétalap, 1993. október 23.

RÉTALAPI LÉTALAP

Mióta itt jár a történelem, patak van,

szántó. Hinni sem merem,

Hogy gondozatlan gazos kerteken,

csak pár fürt félig vad szőlő terem.

Inkább isszák jó torkú szomjasok

a kocsma ócska, drága, híg levét,

Mint egy kupával -megteremne itt-

saját borukból. Azt tennék eléd!

Vasárnapi ebéd szent békéje.

Tyúkkárálású csend, tücsök zenél,

Az áldott Nap, próbálja menteni

mit az átok szél, elkótyavetyél.

A templom és a kocsma egyfelé

esik, bár sejted, mégsem tudhatod,

A jámbor éppen melyikbe siet,

hol kapja majd meg, a "szenteltvizet"

Írigy aki Brennberget ismeri,

Hol a kocsma épp a templom alatt

Kapott helyet, így a mise után,

az áhítatosabbja, ottmarad.

A faluházon, csukott ablakok,

a kultúra már rég nem itt lakik,

Elszálltak a fényesített elmék,

és elmerültek valahol. Nyakig!

Isten kegyelme, itt is annyit ér,

mint a szomszédban, mégis ritka itt.

Mintha, csak magányra vágyók laknák

a falu szép kis vályogházait.

Mióta Szent Márton farzsebéből

mint egy kegyvesztett egyszer kiesett,

Elhagyott és visszaperelt határ!

Kivirágozni, sosem sietett.

Szép zsíros földek, vizes parlagok...

halálra ítélték! Radírra várt

Mint annyi más, önállótlan falu.

S az élet, mégis, újból visszaszállt.

Összkomfortosra fényesült szobák.

Kiűzték, a vályogszagú múltat?

Új híd, új út, meg új kapcsolatok,

De minden régi, mégis visszahullhat?

A leglakottabb rész, a temető!

Maholnap, a hely nem lesz már elég,

Sok újat tenni nincsen friss erő,

az orvos jön, megnéz, aztán lelép.

Egyformán fogy itt gyógyszer és kenyér.

Párszáz hektárhoz, nem kell ennyi ház

Már tapsra sincs kérges munkástenyér.

Etus néne, az utcán magyaráz...