SZEGÉNYSÉG

Korán megismerhettem trafikunkban a kisebbség sok tagját is, amely abban az időben majdnem kizárólag a cigányságból állt. Érdekes, hogy akkoriban még nem hallottam a „roma” elnevezést. Aki viszont nem volt cigány, lehetett tót. ruszén,
román, vagy bármely más nemzetiségű, arra bizony egyből azt mondták magyar az, ha ott élt közöttünk, magyarul beszélt és tudtuk a nevét.

Például ilyen ideszakadt volt a „bolongyurka” becenevű ember, aki legalább két méter magas volt, szúrós szemű, egyenestartású a bal vállán állandóan kis baltát, fején – nyáron is - hegyes román kucsmát hordott.
Mint ismerősök mesélték, Erdélyből települt át a visszacsatolás alatt családjával, itt aztán elvesztette a talajt lába alól, de lehet, hogy már otthon sem volt neki. Bár becsületes ember volt, munkát nem kapott, - mások sem nagyon - két gyermekével csak tengődött és minden munkát elvállalt, ami adódott. Bármikor, bárkinél, kész volt egy kis faaprításra, szénhordásra, de láttam olyankor is amikor nagy

munkálatokra vállalkozott családostól, ilyenkor állványra szerelt keretes fűrésszel darabolta valakinél az egész télre elég hasábfát, amit felesége, meg hozzám hasonló korú fia ölben vittek a kamrákba, ahol halomba rakták.

Az állványos fűrész megérdemel egy mondatot, mert azóta sem találkoztam olyannal, bár több országban jártam. Valószínűleg az Erdélyből idetelepedett ”agyas" emberek hozták át és az volt a lényege, hogy az ismert keretes kézifűrészt rászerelték egy függőhintaszerű lécből készített tákolmányra, a nyomaték növeléséhez, pedig egy nagy hasábfát kötöttek a fűrész végére. Kipróbáltam magam is, így állíthatom, hogy kis ügyességgel a munka negyedét levette az ember válláról. Ilyennel dolgozott bolongyurka is.
A "bolon" melléknév - hiába csonkították jóindulatúvá - szerintem, nem illette meg, szerette a gyerekeit, sokat dolgozott és én kölyökként nyomozni kezdtem, hogy miért ragasztottak rá csúfnevet az emberek. Nem jutottam semmire!
Azt kellett tapasztalnom, hogy a csúfolódás, gúnyolódás, általában a szegényebb réteg tagjai között terjedt el. A leplezetlen rácsodálkozás, az indulatok hirtelen kibuggyanása, gyakran kegyetlen őszinteséggel párosult, - vagy fordítva - és ezek megnyilvánulását talán nem is mindig a rosszindulat vezérelte.
Nagymama mondta egyszer, hogy a szegény is lenézi azt, akinek nagyobb lyuk van a nadrágján, mint a sajátján. Számtalanszor megtapasztalhattam mekkora igazság rejtőzik ebben.

A háborút követő években, az emberek mindennel próbálkoztak, amiről azt gondolták, hogy segíti az életben maradást.
Valószínűleg ilyen szükséghelyzet hívta életre a drótostót mesterséget is. A háború után, évi egy-két alkalommal megjelent a városban egy atyafi, aki hangosan ordította az utcákon, hogy „dróóóóóóótos”.
Ez az ember, olyasmit tudott, ami már majdnem művészet volt. Leült az udvar sarkába, és pár óra alatt drótból olyan fonatot készített a megrepedt agyagkorsóra, - sokan tartották még olyanban az ivóvizet - hogy abból egy csepp nem sok, de annyi sem szivárgott ki többé (ma is őrzök egy ilyen megdrótozott agyagedényt).
Fonatot tudott készíteni a repedt tányérra, de a kilyukadt vizeskannát is „bestoppolta”.
Főleg olyan munkákat végzett, amilyenekkel a helyi iparosok nem bajlódtak volna, de a szegény embernek nagy segítséget nyújtott. A hátán cipelt deszka keretben lévő bádogok, meg drótok között, mindig akadt néhány táblaüveg darab is, így a kisebb törött ablakokat is „megreparálta”.
A rendkívül ügyes embert, szinte mindenütt lenézték, vándorszakmája miatt. Fizetsége legtöbbször egy tányér leves, valami gyümölcs, meg kenyér volt.
Útján olykor, a gyerekek csapatokban kísérték, hangosan utánozva a reklámszöveget.
-Dróóóóóótóóós!

Azt hiszem, meglehetősen sok bolond élt városunkban, mert én magam is ismertem legalább hatot. Akadt közöttük Jóska, Laci, Ferike, bolond Böske, meg a jó ég tudja még milyen keresztnevű, valamennyiüket „bolond„ melléknévvel illették.
Lehet, néhányan azért váltak „bolonddá”, hogy a háború utáni félelmetes világban senki, ne firtassa, kik is ők valójában. Ezt a véleményemet támasztja alá, hogy egy-kettőről senki nem tudott semmit. Honnan jöttek, kik voltak, és rajtunk gyerekeken kívül nem is érdekeltek igazán senkit. Néhányan a Pesti úton lévő „szegényházban” laktak, ami egy vegyes rendeltetésű épület lehetett, mert olyanokról is hallottam, hogy ott élnek, akiknek nem volt semmi baj a szellemükkel.
A sok jövő-menő „szegény” – családom tagjai így nevezték a furcsa gondolkozásúakat - közül az előbb említett bolongyurkának titulált hatalmas székely volt a legnormálisabb, akit tán azért illetett a köznyelv a bolon’ előnévvel, mert hetipiaci napokon végigment az árusok között, aztán hol egy apróbb élő halat, hol egy szál nyers zöldséget, gyümölcsöt engedett le a torkán, csak úgy egészben, a’la natur. Ez egyfajta mutatvány volt, amitől ugyanúgy megborzongtak az emberek, mint a cirkusz légtornászának háló nélküli halálugrásától.
Szinte elvárta tőle a „normális” nézősereg. Ilyen alkalmakkor kapott egy pohár sört, vagy egy cigarettát,amit azonnal beletömködött egy pipába. Ráadásul, amikor a dohányt elszívta, pipájából a hamut a tenyerébe öntötte, bedobta a szájába, ahol úgy rágta, mint a mai fiatalok a rágógumit - a hozzáértők ezt hívták bagózásnak - és akkorákat köpött tőle, mint egy süteményes tányér.
Ebből a sokat tapasztalt felnőttek azonnal kitalálták, hogy valaha bányában dolgozhatott, hisz a bagózást a bányászok hozták szokásba. A szenes alagutakban ugyanis nem volt szabad tüzeskedni, de a tízórás műszak túl hosszúnak tűnt nikotin nélkül.
Valaki egyszer azt mondta, hogy aranybányában dolgozott és mivel ellopott egy nagy aranyrögöt, el kellett neki tűnni Erdélyből.
Hát, nem úgy nézett ki, mint akinek bármikor akármilyen kis aranyröge is lett volna. Más viszont arra esküdött, hogy a sóbányászok szoktak olyan szálkás, szikár, erős emberek lenni, mint amilyen ő volt.

Egyszer lemértem, hogy tizenegy lépésről beköpött egy pinceablakon. Attól kezdve csodálattal néztem rá. Leküzdöttem a köpködés iránt érzett ellenszenvemet és rengeteget gyakoroltam, hogy nekem is sikerüljön, pedig, - mint utólag rájöttem - akkor már rég nem a távköpés volt divatban a srácok között, hanem a „sercintés”, amit a sihedernyien ritka, két felső metszőfog között kellett realizálni.

BELVÁROS

Pinceablakot egyébként elég nehéz volt találni, mivel felénk nem sok pince volt. A talajvízszint ugyanis túl közel esett a talajszinthez. (Gondolom, ez a város csatornarendszerének kiépítése után némileg megváltozhatott, bár az a tengerszint feletti magasságot nem érintette.)
Öcsi barátomékat a szerencse nagyobb pincével áldotta meg, így a két család mosóteknőivel, minden tavasszal eljátszottuk a jelentősebb tengeri csatákat, de megtettük mi ezt nagyobb esőzések, felhőszakadások után, az Árpád utca elöntött úttestjén is, ahol olykor fél méteres víz kereste a lefolyót.

Pince ugyan volt a mi udvarunkban is, de annak talajvizére nem lehetett olyan megbízhatóan számítani, mint a szomszédéra. Amikor nem jött fel a talajvíz, a lefelé vezető öt lépcsőn és a kétoldali vakablakokban, házi múzeumot rendeztem be, melynek „kiállítási darabjai” csuprok törött cserepeiből, régi pénzekből, agyagpipákból, öreg könyvek lapjaiból álltak.
A legalacsonyabb belépődíj ellenére sem voltak fizető látogatóim, csupán iskolatársaim nézték meg néha, teljesen ingyen, akik aztán hálátlanul szemembe vágták, hogy a Gubodi utcai Kossuth Múzeum mennyivel komolyabb.

A pincék derékig érő, hideg talajvíze, csak július-augusztus végén szokott fel-, és leszívódni. Ezért azután csapadékos esztendőkben, az ásott kutakból sokfelé kézzel lehetett vizet merni, ha valaki elég mélyen át tudott hajolni a kút káváján.
Természetes hát, hogy a város lakosságának nagyobbik része, ha lusta volt elmenni a néha ötszáz méternyire eső közkúthoz, talajvizet ivott. Főzéshez meg, eleve nagyon sok helyen használták.
Úgy, mint Cegléd történelmének előző hatszáz évében, mikor még nem léteztek fúrt kutak. Sokan éltek még azok közül, akiknek ez természetes napi italuk volt. A köznyelv egyszerűen „közelvíznek” nevezte, hisz tényleg közel esett a szomjazóhoz. Édeskés ízű kemény lé volt, és sok mindenre lehetett használni, csak ivásra nem. Azt mesélték, hogy a bab soha nem főtt meg benne, de annyi bizonyos, hogy az ebben eltett uborka, még májusban is ropogós finom maradt.
A piactér közelében lévő Kossuth téren - meg néhány külsőbb utcában is -
állt egy-egy közkút, ahonnan bárki vihetett „egészséges ártézi” vizet.

A Kossuth téri azonban, olyan meleg volt, hogy hőfoka miatt, csak a nyári nagy melegekben nem gőzölt. Mindenki, aki máshonnan érkezett városunkba azt mondta arra a vízre, hogy büdös, „záptojás szaga van” és ihatatlan, mert legalább negyven fok meleg. Még nyári estéken is gőzölt, ha lehűlt a levegő. Akkoriban nem sejtette senki, hogy az a záptojás szagú víz egyszer majd milyen sok pénzt hozhat a városnak.

Hol volt akkor még a gyógyfürdő? A gyógyhatást azért sokan felismerhették, mert esténként kannákban hordták haza, aztán akadt, akik megitták, mások meg lábat áztattak benne, vagy fájó derekukat mosogatták vele. A legközelebb lakók naponta hordták inni, meg mosakodni. A vízhordás általában a gyerekek dolga volt, szinte mindig lehetett látni egy-két srácot, amint üres, vagy már teli kannákat cipeltek a kút körül. Lehet, hogy innen kapták ezek a vizes edények a „ceglédi kanna” elnevezést, hisz mára már, az egész országban így nevezik.
A közeli Belsped nevű fuvarosszolgálat kocsisai, meg a falusi kocsisok rendszeresen megálltak ott itatni, aztán egy-egy vödörrel végigöntötték az izzadt lótesteket. A különleges kénes illatú meleg víz közelében ezért, folyton érezni lehetett a lószagot is.

Ettől a kúttól néhány méter távolságra álldogált egy megviselt épület, amely otthont adott az Aranysas nevű kocsmának, bár felőlem kisvendéglő is lehetett, hiszen gyermekként nem jártam benne. Utólag hallottam róla, hogy ceglédi viszonylatban éppen megfelelt, a budapesti Ilkovits vendéglőnek, amely a Nyugati pályaudvarral szemben fogadta be a háború utáni feketéző, bűnöző, rejtőzködő alvilágot.
Cegléden nemigen volt ilyen, így ott a fuvarosok uralták a terepet.
Azt viszont láttam néhányszor amikor este vízért mentünk, hogy a rendőrség razziát tartott az Aranysasban. Ilyenkor – többnyire részeg - erősen kirúzsozott szájú nőket, pufajkás, vagy viharkabátos fuvarosokat, olykor a hetipiaci napokon pénzhez jutott ittas parasztembereket kísértek ki az ajtón és másnap a trafikban már név szerint emlegették a kuncsaftok, kiket vittek be, miért. Olyat is láttam néha, amint egy-egy túlságosan elázott atyafi kitántorgott a kocsmából, és inni, vagy mosakodni hajolt a város gőzölgő közkútjára, azután véletlen elhemperedett az úttesten folydogáló meleg vízben és nem is igyekezett onnan gyorsan kimászni.
Az Aranysas tömböt 1956 körül lebontották, a helyére épített épületet pedig sárgára festették, ezért a fantáziadús ceglédi lakosok azonnal elkeresztelték „citromház”-nak, talán ma is így nevezik. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha valakinek a sárga színről történetesen a kanári jut eszébe?

Mivel a talajvíz agyag zárórétege nagyon magasan van, nagyobb esőzések után a felázott utcákon, nem volt élvezetes a közlekedés. Szilárd burkolattal jóformán csak a főbb utcák voltak ellátva abban az időben, mint például a Pesti út, a Szolnoki-, a Rákóczi-, Árpád-, Széchenyi-, Kőrösi utak, meg még néhány.
A legtöbb azonban egyszerű földes út volt, eső esetén sűrű agyagos, vendégmarasztaló sárral, sajnos a járdák is ugyanabból az „anyagból” készültek. A gazdaságilag szilárd talajon álló Ceglédlakók, néhány helyen megengedhették maguknak, hogy házuk előtt a járdát téglával rakják le.
Sajnos csak keveseknek adatott meg ez a jómód, de az ilyen járdákra is ráhordták a sarat a szomszéd ház felől érkezők.

Kész szerencse, hogy akkoriban még nem száguldoztak sem személy-, sem teherautók a város utcáin.

A földes „járdák” felületét, - ha elég hosszú ideig elmaradt az eső - betonsimaságúra és keménységűre taposták a járókelők, tetejükön pedig kivirágzott a salétrom. Ezeken a sima felületeken szerettünk mi „snúrozni” vagy snúlozni? (máig nem néztem utána).
A nyerő hazárdjáték abból állt, hogy – egy a földre karcolt - egyenes vonal, vagy egy házfal mellé meghatározott címletű és mennyiségű aprópénzt kellett dobálni. Akinek a pénze legközelebb esett a vonalhoz, vagy a falhoz, az felszedte a többi résztvevőét is, a markában összerázta és feldobta a levegőbe. Ő határozta meg, hogy mit akar megnyerni, a fej, vagy az írás képét mutató érméket, amelyeket aztán felszedhetett.
Rabló változat is létezett, ilyenkor a résztvevő, mindig csak a „koronás”, vagyis a fej jelű pénzt szedhették fel, néha kétszer is körbement a rázás, olykor az ügyetlenül dobó járt jól. Létezett egy másfajta hazárdjáték is, az ejtés. Ilyenkor a játékban részt vevők körbe álltak, egy valaki ledobott a földre két-, öt-, tíz-, vagy húszfillérest – ilyen címletekben játszottunk általában – aztán sorban mindenki ráejtett egy ugyanolyan pénzérmét. Ha valakinek a pénze bármely érme tetején, akármilyen kis felülettel – nemcsak ráesett – rajta maradt, az vitte az egészet.

Jókat szoktunk játszani, de néha felnőttkorú lumpen résztvevők is beszálltak, akik ha nem nyertek, mérgükben az utolsó kört zsebre téve, játék nélkül vitték el a pénzt. Ki mert volna szólni?

A szilárd burkolatú utak sem aszfaltozottak voltak, hanem szürke bazaltkockával rakták ki őket, amelyeknek fényesre kopott felülete - ha esni kezdett az eső - úgy csúszott a rajta lévő porrétegtől, mint a jég. A túlságosan megrakott kocsik hajtói ilyenkor felálltak az ülésről és káromkodva verték habosra ostorukkal szegény lovakat, amelyek meg-megcsúsztak a kövön.

Te jó ég, mennyi sláger-, és dalszerzőt ihlethettek meg az ilyen macskaköves utcákon kopogó lópatkók és cipősarkak?

Az már szinte természetes volt, hogy a város tehéncsordái, - majdnem minden ötödik házban tartottak tehenet - reggel hatkor, meg este hatkor, teljesen birtokba vették a Bocskai, meg az Árpád utcákat, hisz ezeken keresztül jutottak a Gerje-telepen lévő legelőre, meg haza.
Más utcákon keresztül is vonult csorda, hisz szinte a város egész környékét legelőnek használták, saját csodája volt az Alszeg, Felszeg, Csikósszél városrészeknek is. Minden este figyeltem, tudják-e a marhák, melyik kerítés előtt

kell kiválni a csordából. Ha meg igen, akkor miért mondják rájuk, hogy marhák? Felmenőim, hangosan számoltatták velem a „melltartós” teheneket, ugyanis
némelyik tehénnek akkora volt a tőgye, hogy vászonzacskót kellett ráhúzni, ne lógjon a földre, bár lehet, hogy csak tisztán akarták tartani.
A „csordás” foglalkozás, biztos megélhetést nyújtott művelőjének.
A fiatalember állandóan mezítláb járt, vállán karikás ostor, oldalán tehénszarvból készült tülök volt, melyet főleg hajnalban szeretett fújni, amikor még lehetett volna aludni egy kicsit.
Késő délután, amikor hatalmas fecskerajtól kísérve a tehenek megjelentek az utcában, tíz -tizenöt gyerek a csorda mellé szegődött és hazáig lépegettek saját állataik mellett, bár azok ezt egyáltalán nem igényelték. Érdekes, a tehén reggel ballag, este cammog. (Lehet, hogy a pásztor diktálta az iramot?) Aztán a csorda megérkezése után, hamarosan elindultak otthonról azok akiknek nem volt saját tehenük, és kék zománcos tejeskannákkal vitték haza a vacsorának, vagy másnap reggelinek szánt tejet.
Esténként több tucatszor láttam gyakorlati bizonyítékát annak az örök érvényű igazságnak, hogy „a tehénlepény mindig lapjára esik”. Szegény utcaseprők…

A TUDÁS HATALOM

Mintha az időjárás is a háború utáni nyomor szövetségese lett volna, kutya kemény telek jártak. Vagy csak a tüzelő, meg a ruha volt kevés?
Reggelente mikor már iskolás voltam, minden gyerek - aki tudott - egy kugli fát cipelt a hóna alatt, hogy a fáradt-olajjal kezelt padlójú osztálytermeket valamennyire be lehessen fűteni.
A rosszul záródó osztályablakok talpig be voltak fagyva, de akkoriban még úgysem lehetett gyönyörű nylonfüggönyöket kapni. Mikor már senki nem vitt több fát, fagyszünetet rendeltek el.

Azt a nyavalyás fekete fáradt olajat, mindenki úgy utálta, mint ördög a szenteltvizet. Bármilyen rosszat tettünk ugyanis az iskolában, a tanerők bevett gyakorlata volt, hogy letérdeltettek bennünket a hideg padlóra. Pedig már az is rosszaságnak számított, ha valaki nem tudott folyamatosan hátratett kezekkel ülni egy órán keresztül.
A pedagógusokat, - akik talán még semmit nem hallottak akkoriban a hiperaktív gyerekekről - tanító-pajtásnak kellett nevezni!

El lehet képzelni, hogy nézett ki este a térdünk, amikor otthon el kellett magyarázni, hogy csak elestünk. A térdeltetés mellett, még szokásban volt a tenyeres, a körmös, a pajeszhúzogatás, a koki, és nem volt az nagyon ritka eset,

amikor egy egész osztályt végigpofozott valamelyik arra vállalkozó verőtanár, mert hisz nem mindegyik volt szadista.
Ráadásul a fél ország gyermekei, novemberig csak rövidnadrágban jártak, amely alatt ronda, barna színű flór harisnyanadrágot viseltek.
Azóta is sokszor jut eszembe, lehet, hogy ott szereztem én a sokízületi gyulladásomat az iskola padlóján térdelve.
Mindenek ellenére, tanítóink, tanáraink többsége a példaképünk volt, és biztos vagyok benne, hogy egykori osztálytársaimnak is gyakran jut eszébe minden, amit tőlük kaptunk.

MI LESZEL, HA NAGY LESZEL?

Utcánk túloldalán egy fényképész lakott, akinek nővére székhez kötöttsége miatt, állandóan az ablak előtt ült és – így utólag, megítélhetetlen
minőségű - olaj képeket festett. Amikor már elértem az ablakpárkányát, naponta meglátogattam. Négy-öt évesen felmásztam a szinte mindig nyitott ablakig, és bekiabáltam:
- Kézcsókom művésznő! Készül a portrém?
Jóban voltunk és sokat beszélgettünk az élet folyásáról, de hiába ígérte, végül mégsem festett meg engem. Egyszerű ceruzarajzokat készített rólam csupán, amelyek – legalább szerintem - nem is hasonlítottak rám.
Kéry Feri bácsi a kőfaragó viszont, akit felesége - a folyton fehér kesztyűben járó Mici néni - nemes egyszerűséggel csak szobrászmesternek aposztrofált, tényleg kőbe faragott engem. Puttó lettem valami gazdag ember síremlékén.

A szomszédban lakó Kézér néni, már négy-ötéves koromban azzal nyüstölt, hogy legfőbb ideje lenne valamilyen szakmát választanom. Komoly gondban voltam, mivel férje, aki cipész volt, megígérte, hogy odavesz inasnak, ha rendszeresen összeszedem tenyérnyi műhelyében, a szétszóródott faszegeket. Én viszont az Istennek sem akartam cipész lenni, hiszen számtalanszor hallottam amint a felnőttek egyszerűen csak suszternak hívták őket a hátuk mögött. Másrészt ki nem állhattam a melegedni felrakott csiriz szagát sem, így elkezdtem más munkalehetőségek után nézni.

Mindig csodálattal néztem Tibi bácsira, aki a mellettünk lévő házban lakott, és rendőr volt. Amikor elpanaszoltam neki, hogy szakmát keresek, hamar elvette a kedvemet. Azt mondta, ne is reménykedjek, mert az egyenruhaszabók nem tudnak olyan kisméretű sapkát készíteni amilyen nekem kell, egy rendőr pedig nem járhat hajadonfővel.

Ezután már csak a saját erőmhöz mérten elvégezhetőnek tűnő feladatokra koncentráltam.

Sokáig figyeltem a városi sintért, akinek lovas kocsija is volt. Az Új-árok hídja előtt lakott egy csupasz területen és mikor arra utaztunk, mindig megmutatták nekem a kisvonat ablakából, milyen sok kutya van a telkén. Én, pedig imádtam a kutyákat! Később aztán megtudtam, hogy a sintérnek nem szeretni kell a kutyát, hanem összeszedni, nagyot csalódtam, és inkább azt az embert néztem ki magamnak, aki az utcánkban lévő utak alatti átfolyókat takarította időnként, egy hosszú rúdon lévő kanállal.
Szóba elegyedtem vele, ő meg azt mondta, hogy fiatal még , a nyugdíjáig legalább negyven évet kell dolgoznia, ebből a szakmából pedig, csak egy van a városban. Válasszak inkább más munkát! Visszaadta az átfolyóba gurult labdámat, és megvigasztalt, hogy addig azért még történhet valami, és ő mindenképpen a barátom marad.

Babinszki Feri bácsi előző lakásunk szomszédságában lakott, vadász volt.
A házaink közötti deszkakerítésen volt egy kis csapóajtó, melyen keresztül át lehetett járni egymás udvarába, és ezt családjaink tagjai gyakran ki is használták a háború utáni „málenkij robot”-os időkben.
Én tanulékony gyerek lévén, hamarosan már egyedül is át tudtam jutni a csapóajtón, ezt egyszer olyankor is megtettem, amikor éppen az otthoni napozásból léptem le.
Feri bácsi meglátott ahogy mezítelenül botorkálok ki a ribiszkebokrok alól, könnyesre nevette magát, és azt mondta:
-Mi van druszám, már téged is én ruházlak?
Felkerestem, mint régi jó barátot, és elpanaszoltam neki mekkora bajban vagyok a szakmakereséssel. Akár vadász is lennék...
Azt tanácsolta, hogy lassan tanuljak meg lőni, meg, hogy legyek jóba a lányokkal, aztán majd lesz valahogy. De puskát nem adott!
A vadászmesterséghez azért közelebb kerültem, mert mikor még ott laktunk, és esténként patront töltött, sokszor adogattam neki a hüvelyt.

Valaki azt is indítványozta legyek sakkbajnok, abban nem lehet megizzadni, így aztán hamar megtanultam sakkozni. Évek múlva, amikor anyám a Szabadság téri cukrászdában mérte a fagylaltot, én a reá várakozás ürügyén beültem és délutánokat játszottam unatkozó vendégekkel. Gyakran volt süti, fagyi, vagy málnaszörp a tét, de ellenfeleim becsületére legyen mondva senki, soha nem fizettette meg velem a vesztett partikat, pedig sakkozni ma sem igen tudok!

A cukrászdához nagyon közel esett egy kis órásműhely, a Szabadság tér oldalában. Oda szoktam én betérni pici korom óta - meg a többi óráshoz is - ahol apró kis fogaskerekeket kaptam, amelyek a rossz órákból származtak. Ezeket otthon egy kistányérban meg lehetett pörgetni és így idejében megtanulhattam, mi a különbség a centrifugális, meg a centripetális erő között.

Az órásmesterrel nagyon jó kapcsolatban voltunk, mindig levette nekem a mutatóujját. Trükkjét csak pár év után fedte fel előttem, aztán már én is ámulatba tudtam ejteni mindenkit. Amikor egyszer hibátlanul bemutattam tudományomat a mesternek, adott nekem két forintot, ami nagy pénz volt abban az időben.
De olyan kisméretű órásnak mint én voltam akkoriban, még nem volt felvétel.

Anyám talán jobban szerette volna, ha lánynak születek annak idején, így hosszú ideig meghagyta fejemen a szőke fürtöket. Már vállig ért volna a hajam, ha nem lett volna göndör, ami akkoriban nem is volt divat.
Csizmadi Laci bácsi fodrászüzlete, a házunk utca felöli oldalán nyílt. Számtalanszor ücsörögtem ott, nézegettem a rengeteg újságot, hallgattam a vendégek beszélgetését, vagy ha nem voltak sokan, magam is világmegváltó gondolatokat cseréltem a fodrászmesterrel, aki bármilyen témába kezdett, mindig, a nőknél kötött ki.

Egyszer aztán bevallottam neki, hogy már nincsen más megoldás, fodrásznak kell állnom. Úgy gondoltam, hogy mivel őt ismerem, nála kezdeném a szakmát.
Eleinte kisöpörném a műhelyt, aztán majd meglátjuk.
Azt mondta, hogy nem addig van az, egy fodrásznak meg kell tanulni a szakmát, például tudnia kell neki nyírni. Legjobb lenne, ha mindjárt a saját hajamon gyakorolnék, azzal a recés ollóval, amit a kezembe is nyomott.
Talán arra gondolt az áspislelkű szőrtelenítő, hogy a ritkítóollóval nem tudok akkora kárt tenni magamban, amelynek megtorlásából majd ő is részesedne.
Nem volt az semmi teljesítmény, ahogy én azzal a foghíjas vacakkal viszonylag hamar kopaszra nyírtam a hajamat. Hát nem lett teljesen egyenletes, de azért annyira sikerült, hogy amikor anyám meglátott, elsőre rosszul lett, és hetekig szidta a „szerencsétlen” fodrászmestert.

Végül újra megkerestem Kézér nénit és elpanaszoltam neki, hogy valószínűleg mégis cipésznek állok, mert már minden szakmában dolgozik valaki.

Végül lehettem volna fuvaros is, de Géza bácsi az egyik szomszéd, nemes egyszerűséggel úgy írta körül rólam kialakított véleményét, hogy:
-Kurva rossz kölyök!
Talán ezért, talán másért, ha sikerült elkapnia - mivel abban az időben fuvaros volt - fekete kocsikenőccsel olyan bajuszokat rajzolt nekem, hogy anyám este alig tudta lesúrolni.

Így alakulhatott, hogy már majdnem elmúltam öt éves, még mindig ott álltam teljes kilátástalanságban, a jövőmet illetően. Olvasni már tudtam, ezért anyám kisírta az egyik iskola igazgatójánál, hogy soron kívül vegyenek fel az iskola első osztályába.
A szomszéd néni nem fogalmazott ilyen csúnyán, ő csak azt mondta rólam, hogy már sokkal jobbakat is akasztottak fel mint én.

2001 decemberében anyám levelet kapott Ceglédről, melyben azt írták ismerősök, hogy Kézér Istvánné 2001 októberében, 103 évesen elhunyt.
Nyugodjék békében!

CSAVARGÁSOK

Tény, hogy amiket a felnőttek kitaláltak a gyerekek részére, az nekem soha nem tetszett igazán. Nem voltam én rossz gyerek, csak nem voltam jó. Alig akadt olyan fa, amelyet nem másztam meg, nem volt fiú, lány, -talán felnőtt sem- akit nem ismertem és kevés gyerek volt, akivel nem fűzött össze valamilyen kaland, vagy bunyó. Leugrottam esernyővel a háztetőről, tudtam kinek milyen kutyája van, hogy hívják az illető ebet, hol érik leghamarabb valamely gyümölcs, mikor, mit játszanak a moziban, meg minden mást, amit érdemes volt.
A Gerje-, meg az Új-árok patakokban fogott törpeharcsát, só nélkül sütöttem nyárson, de meg tudtam fogni kézzel a szóló-csíkot is. A legtöbb bíbictojást én szedtem össze, amikor tojásszedő versenyt rendeztünk a legelőn.
Cigiző helyet rendeztem be egy tó fölé hajló fa alatt, amelynek tövében kisebb barlangot is ástam, ha mégis keresnének az iskolából...

Sok barátom, pajtásom, haverom bujdokolt velem – vagy én velük – fél-, egész napokig, a legjáratlanabb helyeken. Tavasszal, vödörszám szedtem a gólyahírt a nyársapáti vasúti átjárónál idősebb fiatalabb nőismerőseimnek, akik szerint – olyankor - én voltam a város legrendesebb fiúja. Másnap viszont, amikor tornaórán beleselkedtem a vetkőző lányok öltözőjébe, akasztani való, gonosz csibész és gazember lettem.
A nőkön, már akkor sem lehetett eligazodni!

Nekem nem volt bajom magammal, igy aztán, - mivel rendkívül jó nevelésben részesültem - el tudtam manőverezni a világ ügyes-bajos dolgai között.
Iskoláim - volt több is - a belváros legtöbb iskolájába jártam egy kicsit nem foglaltak le igazán, mert teljesen másra igyekeztek tanítani, mint ami engem érdekelt. Azaz... , amikor engem megérintő témákról volt szó, nem akadt nálam figyelmesebb gyerek, jobb tanuló, az egész világon.
Szinte mindent, kipróbáltam, mindent megcsináltam, ami érdekelt.
Jártam zeneiskolába, repülőgép modellező szakkörbe, építettem detektoros rádiót, fogtam halat, vadat, szedtem madártojást, építettem bungit, ástam barlangot. Készítettem lakó-fészket, a szomszédék hatalmas jegenye-nyárfájának legtetején, a fuvarosoktól kölcsönvett kötelekből. Kiugrottam az iskolaablakon, ha unalmas óra elé néztem.
Szerelmet vallottam nálam tíz évvel idősebb lányoknak, és szent esküvel fogadtam, hogy csak és kizárólag ők lesznek a feleségem.

Több éven keresztül rendes tagja voltam a képzőművészeti körnek, azonban egy barátom egyszer meglátta nálam az értesítést, melyen az állt, hogy
„…délután 15 órakor aktot rajzolunk. Megjelenésedre feltétlenül számítunk!”
A srác arra gondolt, hogy az akt, az csak egy meztelen nő lehet, ezért ettől kezdve minden alkalommal ott lógtak vagy tízen a rajzterem utcai ablakában alkalmi cimboráim közül. Inkább én sem mentem többet!

Egy időben rendszeresen írtam verseket, amire Hidvégi Lajos bácsi az akkori osztályfőnököm és magyar-tanárom, erősen biztatott. Négy évszak című versemhez illusztrációt festett, a képek alattuk a verssel, ötödik osztályban végig kint lógtak a falon. (Feltehetően Lajos bácsi képe miatt.)
Viszont mellettük lógott Dohnál Tibi – ma, Európa-szerte ismert festőművész - sivatagról festett képe, amelyet maga készített, és ez később érzékenyen befolyásolta a képzőművészethez való viszonyomat, mert olyat úgysem tudtam volna...

Katona voltam már, mikor egyszer meglátogattam Hidvégi tanár urat, akkor mesélte, hogy még mindig megvan nála az egyik verses füzetem.

Úgy látszik azonban, Baranyi Ferit a költőt, még erősebben biztathatta.
Amikor sok évvel később egy dunántúli városban író-olvasó találkozón összeismerkedhettem vele, akkor derült ki, hogy pár év eltéréssel a város egy iskolájába jártunk, sok tanárunk közös volt.
De hát ez, csak az ő verseinek tett jót!

Nyaranta az iskolai szünetekben dolgozni jártam valahová, mint sok más gyerek az én sorsomból való, akit egyedül nevelt özvegy édesanyja. Nem voltak ezek a munkák olyan rettenetesek, de kemény életet éltünk mind, abban az időben. A hajnali vonattal mentünk gyümölcsöt vagy parét szedni, a szőlőskertekbe. Más évben csákánnyal irtottam a gazt, a vasúti sínek bazaltzúzaléka közül, de nem hiszem, hogy háromszor súlyosabb voltam mint a csákány. Egyszóval, szegény „munkásszülők parasztgyermeke” voltam.

A reggeleket soha nem fogom elfelejteni! Valami megmagyarázhatatlan ok miatt, mindig reggel tudtam volna legjobban aludni, legszebbet álmodni, de szintén indokolhatatlan okok miatt olyankor édesanyám fel-, és megrázott, meg kiabált velem, és mindenképpen azon fáradozott, hogy valahogy levakarjon engem az ágyról.
Ha kellett, éjfélig is ébren voltam, hallgattam a késő nyáresti beszélgetéseket, figyeltem a csillagokat, ha szükség lett volna rá, egyáltalán el sem aludtam volna. Azonban, ha elaludtam…
Életem, egy – így utólag már nem pontosan behatárolható - szakaszában folytatásos álmaim voltak. Talán nem lenne minden igaz, ha most elmesélném

azoknak az álmoknak a tartalmát, hisz csak töredékekre emlékszem. Arra viszont kristálytisztán, hogy mennyire vártam a pillanatot, amikor esti lefekvés után átléptem az álom és a valóság határvonalát és visszarepültem előző éjszakai álmaimba. Még bevillan néha, hogy láthattam olyan személyeket, akiket a mindennapokban nem ismertem, nem is léteztek, de folytatásos álmaimban rendszeresen találkoztam velük.
Legjobban „repülős” álmaimat szerettem, melyekben kitárt szárnyú madárként tudtam suhanni, és határozottan emlékszem arra is, hogy álmaimban én már találkoztam a lézerrel, amelynek fénye bal kezem mutatóujjának hegyéből tört elő. Azzal a fénysugárral le tudtam vágni növények hajtásait, rovarok végtagjait. Álmomban!

Annyi maradt abból az időből felnőtt koromra, hogy alvási rendszerem ma is eléggé zavart. Nem alszom többet 3-4 óránál a huszonnégyből, de azt általában hajnaltól, vagy késő reggel. Életem folyamán többször is olyan munkakörökben dolgoztam, ahol ez az alvási forma nagyon is megfelelt az elvárásoknak. A gyermekkor fejlődéshez szükséges alvása, mély álmai, azonban nagyon hiányoztak, amikor reggelenként iskolába, vagy dolgozni indítottak. Hányszor áhítoztam a rosszul fűtött lakás reggeli dermedtségében olyan ágyról, amely takaróstól, párnástól gurulna az iskola kapujáig, ahol nekem csak le kellene szállnom róla.
Személyautóban abban az időben -meg még sokáig –nem ülhettem. Nem is hiszem, hogy sok lehetett Cegléden. Emiatt fogadtam később nagy megértéssel fiam kérését, amikor néha azt akarta, hogy az utca végén lévő iskola kapujáig vigyem el amikor kocsival indultam valahová.

MINDENFÉLESÉGEK

Egészen fiatalon kezdtem olvasni. Nem voltam még öt éves, amikor a kezembe került egy fura ABC-s könyv, az abban lévő képek alatt voltak a betűk. De úgy ám, hogy az ablak képe alatt A betű, a ló képe alatt L betű, a kalap mellett meg a K.
Semmi kétértelműsködés…
Este, hazaérkező anyám kontrollálta napi haladásomat. Úgy megtanultam olvasni, hogy magam sem vettem észre. Kicsit nehezítette a dolgomat, hogy azután legelőször egy német nyelvű olvasókönyv került a kezembe és eleinte nem értettem, ha el tudom olvasni hogy „Kinder”, azt miért nem értem mégsem.

Aztán rengeteg olvasásra nyílt lehetőségem. Segítséget kaptam ehhez a skarláttól, a kanyarótól, a szamárköhögéstől, meg ami még érhetett egy öt év körüli háborús kölyköt. Egyedül a bárányhimlő nézte el a naptárt, azt csak tizennégy évesen kaptam el.
Már járhattam suliba, amikor egy-két hónap után elért egy sokízületi gyulladás, amitől összecsuklottam az utcán. Nem tudtam fellépni a járda tiz centi magas szélére. Olyan fájdalmaim voltak, mintha elgázolt volna az úthenger, én meg éreztem, ahogy egyenként lassan ráhajt minden csontomra. Egy idegen szedett fel a földről és vitt be anyám trafikjába. Estére olyan lázas voltam, hogy a kenyeret – amelyért reggel sorban álltam a Jámbor féle pékségben - meg lehetett volna sütni a hasamon.

Expressz szállítottak kórházba, de mivel nem volt hely - és úgy nézett ki, hogy úgysem érem meg a reggelt - letettek egy folyosón. Nem akartak felvenni, de reggel már a női osztályon feküdtem, lett egy szabad ágy.
A betegségekből aztán később nem nagy bajom lett az iskolát illetően, mivel anyám egy évvel a kötelező idő előtt besírt engem elsősnek. Tudtam írni, olvasni, de ahogy jött a betegség - karácsony után - abba kellett hagynom a tanulást, hiszen újra járni tanultam. Elég sokára sikerült! A következő évet meg már az én korosztályommal kezdtem.

Ha szóba kerül a kórház, a ma Cegléden élők ne gondoljanak arra az egészségügyi kombinátra, amely most ellátja szinte egész Pest megye betegeit. Egyetlen, barna (szürke?) mész-téglából épített emeletes főépületből állt, körülötte kiszolgáló létesítményekkel.
A kórház egy borzalom volt! Egyrészt a betegségem miatt, - félig eszméletlen állapotban égetett a láz - másrészt teljesen mozgásképtelen voltam a sokízületi gyulladás fájdalmaitól, harmadsorban pedig borzasztóan erős kórházszag volt, amit majdnem nehezebben viseltem, mint a fájdalmat.
Volt ott mindenféle beteg! Nőgyógyászati, vakbeles, de még egy őrült csaj is. Esztert hatalmas vászongurtnikkal bilincselték az ágy széléhez, nehogy hazarohanjon Nagykőrösre, őrültségét okozó szerelméhez. Egy rohamában azonban feltépte a hevedereket, és ahogy csapkodott velük, majdnem agyonvert engem a hatalmas csatokkal, ugyanis a szomszédos ágyon feküdtem. Szerencsére erről semmit nem tudtam, mert mint utólag mesélték, éppen haldokoltam.
Kihívták a kórházba anyámat, azt mondták neki, hogy ha megérem a reggelt, akkor megmaradok. Én ebből semmit nem hallottam, de a jelek szerint ösztönösen igyekeztem, mert néhány reggel múlva, már fel is ültem! Járni azonban, csak sokkal később tanultam újra, kinyiffantak a térdeim.

Tizennyolc év múlva -katona voltam- egy Hajó utcai kis boltban megláttam egy hölgyet.
-Bocsánat, hogy megszólítom- …mondtam a nevét.

-Igen! Ismerjük egymást?
-1948-ban, egy kórteremben feküdtünk a ceglédi kórházban.

Gondolkodóba esett, majd azt mondta, hogy tényleg volt ő ott akkoriban, de női osztályon feküdt. Elmeséltem neki, hogy akkor én kisgyerek voltam, aki ott haldoklott a női teremben. Erre már nem emlékezett, de amikor név szerint említettem, kik feküdtek még ott, teljesen elképedt és hazacipelt, hogy bemutasson a családjának, mert azt mondta, hogy nincs még egy olyan ember a világon, aki tizennyolc év után...

Élt a városban egy vak ember, aki az ötvenes évek elejéig, hetente egy nap megjelent a házunknál. Négy-ötéves kölyök lehettem, akkoriban. Nagymama már meghalt, olykor-olykor nagynénje vigyázott rám, aki még velünk élt.
Az öreg vak ember cipőpertlit, cipőfűzőt, vasport, meg mittudom még miket árusított és mindig mesélt valami érdekeset. Nem sokan jártak abban az időben hozzánk, alig vártam az ilyen mesélős embereket. Rendszerint meg akartam neki mutatni rajzaimat, amelyeket olyankor végigsimított tenyerével és azt mondta, hogy nagyon szépek. Talán mert tőle elvette a sors a látás örömét, mindig arra biztatott, rajzoljak sokat. Amikor elment, mindig sírtam, de ő rendszerint úgy búcsúzott:
- Ne sírj Kisferkó, jövő héten megint eljövök, aztán egyszer majd hozok neked olyan ceruzát, amelyik zenél, amikor rajzolnak vele.

Imádtam rajzolni, de papírom, meg ceruzám, szinte sohasem volt elég.
Újságok szélére rajzoltam. Legjobban a zenélő ceruzát vártam és a mikrochip előtti világban, -már felnőttként is- gyakran eltöprengtem, hogyan lehetne egy ilyen ceruzát technikailag kivitelezni?
Valószínűleg a vak kereskedő hajdani látogatásai jókora szerepet játszottak abban, hogy későbbi életemben többször egyensúlyoztam a képzőművészetek szélén - a festészetet csodáltam, nagyon tiszteltem a piktorokat - de főleg a grafika vonzott.

Egy-két éven át P. Kovács Sándor vezetgette rajzszenet fogó kezemet abban a képzőművészeti körben, ahol a hátam mögött ülő Benedek Péter bácsi kente vászonra Cegléd történelmét.
Az öreg autodidakta festő, egyedül dolgozott a terem sarkában és úgy tudott festeni, ahogy én is festettem volna –gondoltam- ha hozzájutottam volna a vászonhoz. Őserő volt benne, én meg úgy éreztem, hogy akkor még bennem is!

Dohnál Tibor festőművész, - egykor általános iskolai osztálytársam - művészettörténetet tanított már a győri tanítóképzőben, mikor megnéztem egy tárlatát. Akkor jutott eszembe, hogy én soha nem álmodoztam a művészetről, mint életformáról.

Sok évvel ezelőtt Bécsben jártam, valami kis utcába bújt műszaki boltban kerestem a legolcsóbb akármit, amikor a kereskedő aláíráshoz elővett egy fém golyóstollat. Rettenetesen giccses darab volt, négy színnel írt, de, ha megnyomták a végét, egyszerre zenélni kezdett.
Akkor már ötvennél is jóval több éve, nem láttam a vak kereskedőt, de ha tudtam volna, hogy él valahol, vettem volna neki egy olyan tollat.
A szomszédok egyébként azt suttogták az öregről, hogy a háború előtt kuplerájban volt zongorista. Mindig kételkedve néztem az ujjait, amelyek olyan vastagok voltak, mint a kezem szára, és nem hittem, hogy olyan ujjakkal lehet zongorázni. Legfeljebb a kuplerájban, arról viszont akkor még nem tudtam, hogy micsoda.
Nyolc év körüli lehettem már, amikor valaki mutatott egy házat a Szarka utcában, amelyről azt kellett tudni, hogy kupleráj volt a háború előtt.

Gyermekkorom fontosabb részében nem volt villanyunk! Lehet, hogy az azt megelőző időben sem, de az még nem érintett engem. Alsó tagozatos leckéimet legtöbbször nappal, vagy este a petróleumlámpa fényénél irtam, tanultam. A betű szent volt előttem, mindent magamba szívtam, ami írva volt. Hatvan éven túl is eszembe jutnak gyermekkori olvasmányaim, melyekről gyakran mesélek unokáimnak.

Emlékszem rá, amikor 1957-ben, a szomszédos lakásban lakó néni villanyórájáról áthúztak hozzánk két szál drótot. Vége volt a petróleumlámpás estéknek, a dunyha alatti elemlámpás olvasásoknak, valami egészen elképesztő boldogság szállt meg, amelyet akkor éreztem legközelebb, amikor megvásároltam életem első TV készülékét, majd pedig, amikor első számítógépemet beüzemeltem. Legközelebb akkor fogok ilyesmit érezni, ha sikerül befizetnem egy olcsó Mars utazásra, vagy, ha benne leszek az első földönkívülit fogadó bizottságban.

Mit tudják azt azok, akiknek már a szülőágya felett villanykörte lógott, hogy mit jelent sietve olvasni egy regényt, mert délután három-négy órakor már erősen alkonyodik
Tudja valaki, mit jelent evés közben olvasni, olvasni az utcán, a boltba menet, olvasni a deszkából épitett udvari WC ülőkéjén, miközben lábunkkal harangozunk a deszkán. Olvasni a suliban matek, vagy orosz óra közben úgy, hogy Tarzan, a pad alól leselkedik rám? Tudja valaki, hogy mekkora büntetés egy gyereknek, ha nem engedik, hogy megtudja ki a tettes, vagy mi lesz a történet vége?
Az teljesen mellékes körülmény, hogy rólam van szó ötven évvel ezelőtt amint egy könyv mellől, tiltottak el, vagy az unokámról tegnapelőtt, akinek nem engedték, hogy végignézze a Rettenetes Ninja című videofilmet.

Amikor először kigyulladt lakásunkban a fény, olyan betegségbe estem, amelyet azóta – talán soha életemben - sem tudok kiheverni.

Ha ugyanis valamilyen fényforrás világít körülöttem, nem tudok elaludni. Azonnal olvasási kényszerem támad és addig tart, míg ki nem huny a fény, vagy kimerülten nem hanyatlok a párnára. Az azonban nem alvás!
Anyámnak is hatalmas fényrestanciái lehettek, mert lakásunkban a villany óta nagy fényerejű égőket használtunk, a világítás pedig minden helyiségben be volt kapcsolva. Egyszer valaki szóvá tette a nagy „pazarlást”, amire anyám azt mondta, hogy:
-Majd leszünk még eleget sötétben. -azután hozzátette:
–Meg voltunk is!

Ebből a pár sorból is tisztán látni, hogy milyen szép is volt gyermekségem, amelybe akaratlanul, de szó szerint belecsöppentem. Azután addig-addig játszogattam, olvasgattam, míg egyszer csak villámcsapásként ért a felismerés, hogy vége!

A gyermekkort valami mesterség tanulásával szokás befejezni, de mint látható nem jött össze sem a sintérség, sem a csatornatisztítás.

KOSSUTH

Aztán az is elég hihetővé tett előttem mindent, mert - mint mesélték - Űrögdi öregapám nagybátyja is útnak indult Turinba a százas küldöttséggel, hazahívni Kossuthot. A lelkes hazafiakat feleségeik, külön csoportban kísérték.
Ilyen közeli közvetettséggel meg már, igazán nem esett messze a 48-as Szabadságharc. Az eseményről, pár dokumentumot is őrizgetett a család. Magam is láttam Hajó utcai házunk padlásán azt a félkarúvá rokkant terrakotta Kossuth szobrot, melyet nagymamáék Turinból hoztak emlékbe, előttem meg, az ilyen dolgok miatt is, szinte kézzelfoghatóvá vált minden, amit a régi időkről hallhattam. Tudtam, hogy a nálamnál sokkal idősebb emberek tényleg ismerhettek ilyen negyvennyolcasokat, többet is. Bennük azonban nem ébredt olyan áhítat a beszélgetések hallatán, hiszen velük élő nagyszüleik annak a kornak voltak részei, s általuk még szinte közvetlen kapták az információt. Talán nem is érdekelte őket a dolog, mint ahogy korosztályomat sem, igazán, a II. Világháború.

Iskolában, ha szünetre csengettek, a két csapatra oszlott gyerekek közül törvényszerűen mindig Esze Tamás talpasai, meg a kurucok, vagy Kossuth huszárjai győztek, ezért általában egyikünk sem akart labanc, vagy osztrák ulánus lenni.

A való életben ezzel szemben, látszólag semmilyen gondot nem okozott, ha a pipázgató egykori Kossuth hívő atyafi, békésen beszélgetett a szomszédban lakó Virágh nénivel, aki pedig elmondása szerint nem is túl régen, még Zita királynő udvarában volt társalkodónő.
Virág néni lakásának falán egy emberi fejre méretezett ezüstből készült koszorú lógott. Amikor volt türelmem illedelmesen végighallgatni társalkodónői életének történeteit, néha letört egy levelet a koszorúról, és a kezembe nyomta:
-Ezt a királynőtől kaptam! Vigyázz rá!
Férje, akivel élete alkonyán akasztotta össze sorsa tengelyét, nyolcvan és kilencven év körüli fehér szakállas úr volt, vasalt öltönyben ült órákig a Selyem utcai ház előtti kispadon, kezét ezüstfejű sétapálcája gombján nyugtatva, és nagyon hasonlított arra a Kossuth képre, amely nagymamáék szobájában lógott a falon.

Ismertem, érinthettem őket, beszélhettem velük, mára mindannyiuk történelem.

Úgy neveltek, hogy Cegléd meg Kossuth, szorosan összetartozzon bennem. Olyan erős volt a Kossuth kultusz kisgyermek koromban, hogy egy ideig azt hittem, egy idősebb ceglédi emberről van szó, akivel bármikor összetalálkozhatok az utcán, vagy akár a piacon.
Mikor megértettem, hogy milyen nagy ember volt és mennyire kis szerepet játszhatott szülővárosom a politikus életében, kicsit csalódott lettem.
Mégis, ha egy ceglédit megkérdezel ki a leghíresebb ember a város történetében, Kossuth nevét fogja mondani.
Cegléd hűséges város! 1877-ben, mikor meghalt a város képviselője, egyhangúlag az emigrációban élő Kossuthot ajánlották helyette. Hogy rábírják az akkor már 75 éves embert a hazatérésre meg a hivatal elfogadására, száz fős ceglédi küldöttség vitte neki a megbízólevelet a Turin melletti Collegno al Baracconéba. Cegléd ősz papja, Dobos János, a küldöttséget könnyekre fakasztva hívta haza a „nemzet atyját”, de Kossuth hasonlóan szép beszédének lényege az volt: „- Nem lehet!”
Akkor aztán a szomorú ceglédi atyafiak új versszakot ragasztottak a Kossuth nótához:

„Ott voltam én mostanában
Kossuth Lajos szobájában,
Áldott kezét megfoghattam,
Élő szavát hallgathattam.”

Már nyugdíjasként csipegettem össze annak a dunántúli kis falunak történelmét ahol ma is élek, mikor kiderült, hogy a szomszédos Bőny község tanácsházi épülete, a XIX. szd. közepén, Bothmer nevű báró tulajdonában volt. A báró nem lakta a csinos épületet, hanem jószágaival együtt bérbe adta egy Zsulavszky István nevű gazdának, aki pedig nem volt más, mint Kossuth Lajos legkisebb húgának, Emíliának a férje. Arról is szól a fáma, hogy a nagy államférfi meglátogatta volna

ott húgát, mielőtt az Amerikába emigrált, de ennek a látogatásnak konkrét nyomait nem lelni sehol.
Engem viszont meglepett, hogy az ott élők, akik ezt a történetet ismerik, nem is keresik ezeket a nyomokat, és egyáltalában nincsenek hanyatt esve ettől a tisztes kapcsolattól. Se egy emléktábla, se a megemlékezés más formája.
Arra gondoltam, hogy Cegléd népe milyen szeretettel ápolja emlékét annak, hogy a politikus 1848. szeptember 23-án beszédet mondott városunkban. Persze a kötődés nem csupán ettől az egyetlen alkalomtól…

Ha hivatali dolgaim miatt az épületben járok, - jelenleg Bőny közhivatala és postája működik benne - mindig ugyanaz az érzés fog el, ami gyermekkoromban a ceglédi Kossuth tér sarkán, ahol márványtábla őrzi a híres beszéd kezdő sorait. „Hozzád jövék el derék magyar nép…”
Bár, mondta ezt a nagy államférfi más városok lakosainak, például a szegedieknek is.
Egy ceglédi mégsem tud szabadulni Kossuthtól. Már nagyobbacska srác voltam, amikor meghozták Pozsonyból annak az erkélynek a köveit, amelyről nevezetes országgyűlési beszédét mondta el a nagy férfiú. Elég hosszú ideig hevertek a Szabadság tér szélén anélkül, hogy valamit is kezdtek volna velük. Suli után gyakran odamentünk, és simogattuk, tapogattuk a köveket, mint ahogy a múzeumban felállított derest is szoktuk. Tudtuk, hogy így kézzelfogható közelségbe kerülünk a történelemhez, melyről oly sokat hallottunk.

KEGLÉD

Milyen tökéletes egy tojás! A lét modellje, mely magában hordozza a csírát, a megtestesülést, a védelmet. Benne a minden van, kívül csak az ismeretlen. Mennyire hasonlít az emberi léthez. Az őspont, a védettség, a fejlődés, majd a repedések, a kiszolgáltatottság... 
Minél többek vagyunk, annál kevésbé férünk abba az aurába, amely még véd bennünket. Lassan szétrepedezik, utolsó darabjai is semmivé lesznek, és mi ott állunk mezítelenül, magunkra utalva, készen az elmúlásra. 

Amikor kukucskálunk a tűnő héj repedésein, keressük egykori önmagunkat, ámulunk, hogy miből, és hogyan … 
Kukucskálok én is most, emlékezetem egyre szaporodó résein. Húsz évnyi mélységbe. Vagy magasságba?

Elkerekedő szemekkel bámulom a világot amelyről az első húsz évben szentül hittem, hogy majd részt vehetek alakításában. Úgy látom azonban, hogy ez már nem is az a világ...
Ezért tanácsolom minden világmegváltónak, hogy abban a pillanatban kezdjenek a változtatáshoz, amikor a gondolat megfogan bennük, mert később már bármihez nyúlnak, az nem ugyanaz lesz.
Egyre halványabb fénnyel sziporkázó szellemiségem apró parazsai, sisteregve hullanak az emlékezet kútjának mind kisebb gyűrűket vető vizébe. Ezekből a parazsakból próbálok most új tüzet szítani. Nem ökörsütőt, nagy lobogásút, nem világégetőt, csavarodó lángút, de tüzet, amelynek egy kevés fénye és talán némi melege is van. 

A tűz…! Közel állt hozzám egész életemben, pedig skorpiónak születtem.
Pupilláim fájón tágulnak, tekintetem az örök ismeretlenbe mered. Ki tudja mi a tűz? Ki tudja mi a láng? Mitől más az előttem táncoló láng tüze, mint a láz, mely annyiszor perzselte betegen nyűglődő testemet? Miben tér el attól, melynek hője az öntőtégelyből égette arcomat? 
Más-e, mint a géppisztoly torkolatán kicsapott lőporszagú csóva? Mennyiben különbözik a mindent megemésztő magmától, amely a föld gyomrában fortyog? Vagy a pokol tüzétől…
A tűz, az tűz! Megsemmisítő őselem!
Bámulom a tüzet, belemeredek a lángokba. Varázslat! 
Pontosan azt érzem, amit kétévesen. Gyönyörű valamit látok, de nem tudom, mi az.

Figyeld csak a tábortüzek körül ücsörgőket! Mindenki el van kápráztatva. Már régen elfogyott a szénné égetett szalonna, a zsírtól csepegő koszos kenyérszelet, hátukon már érzik a harmatot, már szúnyogok marják testüket, de senki nem mozdul, míg darabka zsarátnok villan a hamu között.
Várják a folytatást. Reménykednek, hátha még valami…
Pedig már semmi nem fog történni! Legbelül mindenki érzi, hogy mindjárt menni kell, mégis az imént még hatalmas lángokkal lobogó tűzre emlékezünk.
Atavisztikus merengésünk közben olyan pillanatok is megvillannak előttünk, amelyeket talán meg sem éltünk. Talán nem is mi éltünk meg. Talán meg sem történtek?

Életem legkorábbról felidézhető pillanatai, egy-másfél éves korom körül égtek belém kitörölhetetlenül. Ma már nem kiélesíthető képpel jelenik meg előttem apám, amint belépett újkécskei lakásunk konyhájába, egy - fekhelyemtől jobbra eső - ajtón. Velem szemben egy kisméretű ablak volt. Kiemelt a kiságyból, és én sírni kezdtem, mert rettenetesen idegennek éreztem. 
A következő képek, menekülésünkből maradtak meg bennem, akkoriban már kétéves voltam. Cegléden az Erdő utcában lehullott bomba szétvetett egy házat, lakói közül senki nem maradt életben. A ház tulajdonosa a bombázás előtti percekben ment el tőlünk. Trafikos nagyanyámat kereste, tart-e otthon valamennyi cigarettát, mert elfelejtett vásárolni. Mert azonnal nem gyújtott rá, soha nem szívhatott belőle. A bombával egyszerre érkezett a házhoz.

Anyám idegösszeomlásával küszködött, öcsém állandóan sírt, kezdődő életének még fel sem ismert borzalmaitól, vagy az erő nélkül szivárgó, vízízű anyatejtől.
Apám úgy döntött, hogy nem maradunk tovább a városban. Pár hetes öcsémet talicskába tette, és a családdal, meg néhány cókmókkal, elindultunk a várostól nyugatra vezető Örkényi úton. Útközben bementünk Huszár utcában lakó nagybátyámékhoz. A ház udvarán -érdekes, erre még ma is milyen élesen emlékezem – néhány letöretlen, száraz napraforgófej bólogatott, aszott szárakon. Egyik szár derékba volt törve, a tányér idétlenül lógott rajta, a magok már félig kihulltak belőle. 
1944- októberében, hó nélküli nyirkos hideg, és sár volt!
Ami ezeken kívül megmaradt bennem abból az időből, az már anyám kölcsönadott emlékezése. Szerinte a nagybátyámék házával szemben lévő ház pincéjében töltöttünk még pár napot nyolcadmagunkkal, mielőtt tovább indultunk. A város határában lévő kis patak hídja már alá volt aknázva. Az ott őrködő német katonák minden lépés helyét egyenként mutatták, de átengedték a csoportot.

Átvészeltem a háborút. Apám és öcsém nélkül keveredtünk haza a tanyáról, öcsém teste a tanyaház virágoskertjében, egy kis ládikában maradt, apám eltűnt. Nélkülük folytattam alig megkezdett életemet, de csak sok-sok év múltán jöttem rá mennyit jelentett volna, ha velem maradhatnak.

Életem elején én még láttam Cegléden olyan öreg embereket, akiknek hosszú őszes hajuk hátul varkocsba volt fonva, két pipaszívás között köpni szoktak, sötétkék vászonkötényük alól kilátszott piszkosfehér vászongatyájuk, amelynek szára, avas szalonna bőrével bekent csizma szárába volt tűrve. Ujjaik kékek voltak a rézgálictól, amellyel szőlőiket permetezték, és amelytől - mint mesélték - permetezéskor édes ízű lett pipájuk füstje. Egynémelyekről azt suttogták, hogy betyárkodott, de azután Kossuth seregében szolgált, ami a hazafias érzelmű ceglédi lakosság szemében teljes feloldozást jelenthetett. Akkoriban eszembe sem jutott utánaszámolni, lehetett-e közülük valaki is Kossuth katonája!

Jóval később jutott eszembe utánanézni a „ceglédi betyároknak”, de akkor már egyet sem leltem.
Lehet, hogy nem is kereste senki a szabadságot betyárként Cegléden?

Azt hiszem, az ember mindig akkor érzi leginkább a szabadság hiányát, amikor legnagyobb szüksége lenne rá. Aki benne él, az úgy éli meg, mint erdész a fenyves levegőjét. Akinek szabadsága hiányzik, az szűkölve szívná magába, lelkét-testét összetörve törekszik utána.

Arra gondoltam, hogy ezek a vének, ha nem is „betyárként”, boldogan öregedhettek meg. Már öregek voltak, de szabadok lehettek mint a madár, hiszen volt lovuk, amelyet nem szőrén ültek már, nem vágtattak hátára simulva mint a szél, de bárhová eljuthattak még a nyamvadt szekéren, amely a gebe után volt kötve. Maroknyi széna volt a saroglyában, meg az emlékek, amelyekből mindig kiszóródott néhány mese a hepehupás kockakövekre.

Én hittem mindent!
Mivel az 1940- es évek elején jöttem erre a világra - a Kiegyezés évében születettek is jóval fölött jártak már – én pedig arra gondoltam, hogy bizony, egy majdnem száz év körülivel bármi előfordulhatott.

Rétalap, 2008. június 5.

ÁTALAKULÁSOK

Ó, hogy előttem van még most is az a kép.

Anyám megpucolta a lámpa üvegét

Párszor belelehelt, tisztára törölte,

Majd a nem létező port is lesöpörte

Langyos tiszta víz csillogott a lavórban

Vasalt ruha, zokni, mind a széken, sorban

Ünnepre készültünk, épp másnap volt Húsvét

Babra öntötte, a sonkáról a húslét.

A konyhaasztalon szép hímes tojások,

Pár egyforma piros, a többiek mások

- Hogy fognak ennek a locsolók örülni

Sonkabőrrel kell majd fényesre törölni.

Kevés vizet szórt a ház előtt a földre,

Egy vesszőseprővel, tisztára söpörte.

Néhány szentelt barka az öreg vázában

Jelezte, hogy ünnep van Anyám házában.

Miért kutatnak az emberek a múltban?

Mért múltat keresünk örökké az újban?

Azt hisszük, ha visszaemlékezünk, könnyebb?

Mért jönnek hát akkor szemünkbe a könnyek?

Unokám azt mondja, a múltnak nincs rangja

- Hidd el Mama, neked jól állna a tanga.

Virágot nem tart, bár szereti a szépet

Amikor leülök, nem tol alám széket.

Azt mondja, az ciki . –Légy egy picit laza

Ne hozz mindig, ilyen sötét ruhát haza.

- Mit főzzünk? - Hát nézd meg, a számítógépen.

És, már… falusias neki a beszédem.

De a temetőbe mindig kijön velem,

Meséltet, milyen volt fiatal életem?

Lehajtja a fejét, azon töpreng talán

Milyen sok szép dolgot hagyott ránk az Anyám.

Vagy azon, Ő mit hagy majd unokájára?

Vagy, hogy minden újnak, elmúlás az ára?

Látom gondolkodik, válaszomat várja

Már sejti, a jövő a múltba van zárva.

1993. 04. 11.

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Hová lettek az Istenek és hová, a csókos múzsák?

Szétlőtték tán a Parnasszust? A lantokat porrázúzták?

Rongyos lelkek üres fejek, hitet, erőt, honnan nyertek?

Hisz a költők a golyóktól tartva, sorra lehevertek.

Nincs már fül az okos szóra? Vagy már csak kenyérrel élünk?

Rettegve a holnapoktól - megszokhattuk - szólni félünk?

Pedig a rügy most is pattan hótól megszabadult ágon

És lepkeszárny is meglebben néha, egy-egy szép virágon.

Hosszúhajú derék ifjak szívében nem szunnyad álom?

Azt kapták amit akartak, ezen a furcsa világon?

Tizennyolc év előtt hittel, szeretettel – nem volt régen -

Éppen a KÖLTÉSZET NAPJÁN fiat szült a feleségem!

Vers nélkül nőtt fel a gyermek, szoftverekkel cimborálva,

Messzi csillagokba vágyik s a poézist, nem találja.

Gyorsan él, keveset alszik, lányok csókolják a szemét,

Ha csordultig van a lelke, nem verset ír, hanem zenét.

2005.

HOGY MIK VAGYUNK…

Üres zsebbel, fogékony lélekkel, némi atavisztikus átérzéssel pottyanunk erre a világra, és figyeljük, hogy megérdemeljük-e majd egymást? A világ minket, mi meg ezt az életet.

Még nem tudjuk mit adhatunk majd egymásnak, de környezetünk folyamatosan erősíti bennünk a felismerést, hogy okkal, céllal, valamiért születtünk. Jó esetben, az elején csak szeretettel, jóindulattal, barátsággal találkozunk.

Mindenre fogékony lelkünk lassan készül csak fel a a rosszra, a kemény, zord támadásokra, a meg nem értésre, naponta kényszerülünk összehasonlítani a belénk nevelt jóval, és rosszal járó hatásokat. Már az elején megdöbbent bennünket az igazságtalanság, hisz nyilvánvaló, hogy nem egyforma körülmények közé kerülünk.

Van fény-árnyék, édes-keserű, kicsi-nagy, gyenge-erős, hideg-meleg, egészség-betegség, szeretet-gyűlölet...Mindennek van egy ellenkezője, és minden ellenkezőnek létezik tagadása. Talán a Teremtő gondoskodása, hogy nem egyformán reagálunk ezekre, de, hogy hogyan, hogy később milyen emberré válunk, már az első hatások beivódása megszabja.

Az szinte bizonyos, hogy a jót, a kedvezőt, a barátságost, a szimpatikust, mindenki szívesebben fogadja el, mint a kellemetlent, a fájdalmast, a kényelmetlent. De vajon, aki mindig az árnyékos oldalon él, tudja-e egyáltalán, hogy létezik napsütés is? Akit mindig puha melegség vesz körül, el tudja-e képzelni a nyirkos hideg okozta szenvedést? Aki mindig jóllakottan fekszik le, gondol-e a korgó gyomor fájdalmára?

Akik felnevelnek bennünket, a környezet, a család, a társadalom, mindig jól egyensúlyoznak a nevelés körülményeivel? De megtehetik-e egyáltalán, hisz a világ úgy van megszerkesztve, hogy láthatatlan határok feszülnek , az országok a városok lakói, a családok, az egyének között és amit szabad a határ egyik oldalán élőnek, azt tilos a másiknak. Amire lehetősége van az egyiknek, azt soha nem érheti el a másik.

Megszületik hát a vágyakozás, az áhítozás, az irígység, vagy az elutasítás, az iszony, a tagadás, a tiltakozás és a gyűlölet, tehát az emberek közötti ellentét, amely végigkíséri életünket. Mindegy az, hogy testvérek, rokonok, barátok, munkatársak vagy házasfelek az ellentét szereplői, létezik, közöttük feszül, később réteg-, osztály-, társadalmi-, majd társadalmak közötti ellentétekké szélesedik.

Az ellentétek kialakulását szorgos munkával nevelik belénk.

Már az elején! Akinek szebb hangja van az óvodai éneklés közben, azt hangosabban dicsérik meg. Aki jobb rajzoló, számoló az iskolában, az jobb jegyet kap mint a másik. Aki jobban, szebben, többet dolgozik munkatársainál, az több elismeréshez jut. Aki jobb éghajlatú országba született, annak könnyebb az élete. Aztán egyszerre észrevesszük, hogy nem mindig a legszebb hangú óvodás, a legjobb rajzoló, a legtöbbet dolgozó jut dícsérethez, előnyökhöz. A mellőzött próbál beletörődni, igénytelenebbé vállik.

Aki igénytelenebb, erősebb társainál, az jobb katona lesz. Aki jobban tud lőni, az hamarább legyőzi társát. Nem társát, ekkor már ellenségét, hisz eddigre sikerül felismertetni a közöttünk lévő különbségeket, és már lehet arra buzdítani, hogy vegyük el, foglaljuk el, győzzük le, és akkor nekünk is lesz, vagy a miénk lehet.

De mire ideérkezünk, sok idő eltelik, és lassan megöregszünk. Biztosan tudjuk addigra, hogy már nem mi fogunk többet teljesíteni, jobban futni, lőni, hatékonyabb eszközöket, fegyvereket készíteni. Ezért aztán úgy neveljük a fiatalokat, hogy majd a mi érdekeinket képviselve felhasználhatók legyenek céljaink eléréséhez. Mert mi már nem bírjuk, mert mi már öregek vagyunk. De belénk is ez az utasítás van kódolva.

Olyan világ kellene, amelyben az új életek hordozóit nem lehet rosszra tanítani, csak a szépre, a jóra. De ki fogja megmondani, hogy kinek mi a jó? Hogy miért nem jó az mindenkinek? Ha mindenkinek más, akkor máris ellentétek születtek, ismét irány a Taigetosz.

Akkor aztán a Teremtő megint vakarhatja a fejét. Hát akkor nincs megoldás?

Akkor abban kell maradni, hogy jó az, ami nekünk jó. De a szomszéd miért nem akarja a jót? Akkor mégiscsak tenni kéne valamit. De mit? Mikor? Meddig? Amíg egyformák nem leszünk?

De ha valaki nem akar egyforma lenni… elgondolkodhatunk, hogy mi a fenének is születtünk? Illetve nem is mi, hanem azok, akik az Istennek sem akarnak olyanokká lenni, mint mi, pedig az az egyetlen jó a világon. Vagy nem? Te mit gondolsz?

2005.

BÉKE VAN !(?)

Átölel, körülzsong, magába olvaszt a mézelő nyár! Igazi békét sugallnak akábító illatú virágok. A kenetteljes fehérliliomok, a kacéran hajladozó tűzliliomok, és az ezernyi színben tündöklő rózsák varázslatos illatfelhővel takarják le a virágoskertet. A virágok illatát, időnként enyhe szellő kavarja össze a kert szélén szerényen megúvó levendula, zsálya, fodormenta, meg a többi gyógynövény fűszeres aromájával.

A kert közepén méltóságteljesen ácsorgó hatalmas fenyő ágvégein, gyantaillatú világoszöld hajtások jelzik, hogy a természet áldott állapotba került.

Béke van! Olyan csendes zsongású, illatos, béke, amely örökkévaló biztonságot nyújtónak mutatja magát. A baromfiudvar felől a tyúkok elégedett kotkodálása hallik, a paradicsomi idillt, csak nagyritkántöri ketté egy-egy, - a messzi, az utcán elsuhanó - autó motorjának hangja.

Aranyos bábrabló foglalkozik valamivel, ami messziről parányi tojásnaklátszik. A liliom szárán, zöld hernyó igyekszik felfelé, de ügyetlenül kapaszkodhatott, mert visszazuhan a földre. Amint hasára fordult, ideges fürkészdarázs repült fölébe, és tojócsövét egyetlen mozdulattal a hernyóba szúrta. Egy petéje, már biztonságban van!

A fehér liliom kelyhéből, hirtelen óriási aranyoszöld bogár keveredik elő, lábai virágportól maszatosak. Ügyetlen mozgásával, lesodorja a virágszirom hegyén letelepedett katicabogarat.

-Nem tud vigyázni?

-Pardon! – mondja az ókori Egyiptomban szentként tiszteltscarabeusokhoz, megszóllalásig hasonló, nagy rózsabogár. -

-Jó lenne ha tudomásulvenné, a virágoskert mindenkié – milyen jogon sodort le engem? - füstölög a katica.

-De még mennyi mindenkié…, - így az aranyzöld bogár.

-Akkor miért nem hagy élni másokat?

-Szabadjon megkérdeznem, milyen jogon falatozott az előbb abból azöld levéltetűből, amelyik két levéllel lejjebb aludt?

-Az életbenmaradásom jogán – így a katica – ha nem táplálkozom, éhenhalok.

-Pontosan! – helyesel a rózsabogár. – ha én nem jövök ki a kehelyből,teljesen elkábulok.

Miközben beszélgettek, a fenyőág és a liliomszár közé feszített pókhálóba, belerepült egy kis légy. A pók, azonnal megjelent, végigfutott a hálón és pillanatok alatt gúzsbakötötte a vergődő legyet.

-Kérdezze csak meg, milyen jogon…. – kiáltott a rózsabogár a katicának, és szárnyát bontva hirtelen elrepült.

Lent a liliom tövében, apró hangyák cipelik egy cserebogár megszáradtmaradványait. A hosszú hangyasorban, minden második-harmadik dolgozó, fehér tojásokat szállít erős rágójával. Egyszerre színes kismadár repült a liliom tövébe, és csipegetni kezdi a hangyatojásokat, szállítóikkal együtt.

A madár láttán, a katica is felrepült, visszanézve nagyon távolinak látta a kertet, ahol - legalábbis messziről úgy tűnt – örökös béke honol.

SZTÁR – OK

Aszongya a cukorpofa a képernyőn, hogy hamarosan – ez kb. 10 perccel a reklám után lesz - újra jönnek majd, aztán bemutatják nekem, mekkorát csalódott Csúcsos Alímia sztár, legutóbbi fiújában.

Ki a szart érdekel? Nekem már az sem sztár, aki ezt megkérdi, és mit nekem a Csúcsos, akiről azt sem tudom kicsoda, de már akkor is utáltam, amikor egy-két évvel ezelőtt a nyakamba akarták varrni, mint valamelyik főműsoridőben leadott ökörség egyik mellékfigurájának akkori barátnőjét. Ki az a Csúcsos? Ki jogosította fel az illetékes csatorna üzemeltetőjét, hogy minden szeméttel meg akarjon etetni bennünket, főleg engem? Vagy, úgy van ez, hogy mindenki azt néz, amit akar, ha nem tetszik, ne kapcsoljuk be?

Haha! Szerintem a csatornatulajdonosok mind össze vannak beszélve, így aztán hiába nyomunk át másik adóra, mert ott meg a José Szaliciliánó, vagy a Carillo Feliciano vall örök szerelmet annak a kis csajnak, akit tavaly is négyszer meggyilkoltak más szappanoperák sorozataiban.

Mi a túrót csináljunk este? Igazából, várhatok még egy kicsit, hátha majd jön a „Csak itt, csak most, csak Önöknek szervezett felülmúlhatatlan” sztárvetélkedő, ahol megnézhetem, hogy kik lesznek az ügyeletes „adjunk pénzt egymásnak” vetélkedő e heti résztvevői? Az, hogy ott komoly pénzeket nyernek – látszólag egymástól, de valójában tőlünk - kit érdekel?

Ha most felhívja, a…, ha most részt vesz…, aki hamarabb telefonál…, stb. Árad, ömlik a pénz, de honnan, és hová, hisz senki nem lett még gazdagabb ezektől a… „nyereményektől”? Kopottra nézett arcú „sztárok” mesélik, melyik Karibi országban lettek rohadt mérgesek, mert nem volt elég hideg a jégkocka, whiskyjükben. Agyonmutogatottak ruhájának, jachtjának, party-jának kell örülnünk, és teljes mértékben részt vehetünk párválasztásuk különböző fázisaiban. Másnapi újságokban viszont arról olvashatunk szomorúan, hogy a - ebben a rohadt nagy hajszában - kiöregedett „sztároknak” csak fele annyi a nyugdíjuk, mint nagymamának, aki negyven évig szaladgált a szövőgépek között. Azt a keveset viszont, százszor ügyesebben osztják be mint nagymami akinek a sajátja, sem jachtra, sem gyógyszerre sem elég.

Hát attól, ha valakit rendszeresen ránk tukmálnak, az már sztár is lesz? Nem megalázó, ha Szellentős Pintyőkét, - akit előbb a fűvel mutattak együtt, aztán a fával…- harmadnap úgy tapsoltatják egy csokor bérelt néző előtt, mint új sztárt? Gondoljon bele mindenki, mit érezhet a hetvenezer forint nyugdíját beosztó középiskolai tanár, amikor analfabetizmusát – eleinte - ügyesen titkolni akaró „sztárt” mutatnak be, amint kipróbálja új sportkocsiját. A kocsi annyiba került, amennyit a középiskola egész tantestülete nem keresett összesen, 1945-től az ezredforduló közeli rendszerváltásig.

Hogy nem kötelező nézni? Jaaa…?! Ja!

A fogyasztók, - mert akiknek a sztárokat képzik, nevelik, kialakítják, azok így vagy úgy, mégiscsak fogyasztónak minősülnek - akik mi vagyunk, eközben végignézhetjük a híreket. A hírekről alkotott véleményünket csak pénzért mondhatjuk el, telefonon, amiért jutalmakat sorsolnak szét közöttünk.

A vezetők időnként megjutalmazzák, előléptetik, kitüntetik, majd leváltják egymást, tehát, jól megvannak, vagyis láthatóan dolgoznak.

Mindezek ellenére, akkora a tülekedés a „sztárság” ajtajában, hogy oda akármilyen jött-ment nemigen keveredhet be. Így nálunk a sztárok, minimum hatvan évesek, esetleg fiatalabbak, de botrányhősök, vagy azok rokonai, ismerősei. Ha te ma meghívsz engem, majd holnap én is tégedet…

Milliók, milliárdok repkednek a levegőben, -egy részükben fogadni is mernék, hogy azok áfája, amelyikből állam bácsi le tudna osztani egy-egy kört- állandóan hiányozni fog a közös kasszából.A csatornák időnként menetrendszerűen tönkremennek!

Akkorák a villák, oly mélyek a medencék, annyira sok már a kocsi, a yacht, a magánrepülő, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Mind eközben az ország lakóinak nagyobb része még soha nem látott tengert, soha nem ebédelt étteremben, nem járatott napilapot, egyetlenegyszer sem volt nyaralni, és valószínűleg soha nem lesz útlevele.

Az viszont már nem is kell, hiszen nyakig benne vagyunk Európában!