2009. október 23., péntek

2003.

VADONTAÚJ RÉGISÉGEK


Nem hiszem el hogy bárki nagyobb áhítattal lépne be egy múzeum ajtaján, vagy odahaza több szeretettel porolgatná a dédinagymamától örökölt faragott polcot, mint én. Nem biztos az sem, hogy az emberek többsége, sokkal több régi tárgyat zsúfol lakásába, hogy több emléket, fényképet gyűjtöget, mint családunk tagjai.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, olykor eretnek gondolatok támadnak bennem, amelyeket nem mertem még hangosan kimondani senki előtt. Arról van szó, hogyha alaposan belegondolunk, a régi, bizonyos esetekben gátja lehet az újnak. A régi, kishitűvé teheti a ma élőt. A régi, nehezítheti a maiak életét.
Ha valakinek van egy meghatározott nagyságú birtoka amelyen egy romlásnak indult épület foglalja el az utcafrontot, akkor azt az épületmaradványt le kell bontani, hogy új épülhessen helyette. Ha egy család már száztíz éve őrizgeti az üknagymama esküvői koszorújából származó fátyoldarabkát a két szál rózsamúmiával együtt, előbb-utóbb kénytelen lesz megválni a szükségtelen relikviától. Ha az udvar végében áll egy szekér, -melyet hetven éve azért tolt oda a nagypapa mert szétesett a kereke- és amelynek vontatásához már a második világháború óta nincs ló, akkor talán keresni kell valakit aki gyűjti a szekereket, vagy szüksége van rá.
Muzeológus barátaimat gyakran látogattam meg munkahelyükön, így pontosan tudom, hogy a múzeumok befogadóképessége, tárlókapacitása is, mennyire szűkre szabott. Valószínűleg a világ valamennyi múzeumában az a helyzet, hogy a raktárak, a pincék, -talán a padlások is- dugig vannak értékesebbnél értékesebb leletekkel, gyűjteményekkel. A képtárak kiállítótermei megteltek, az épületek pincéiben milliárdos vagyonok penészednek. Fenntartásukra, restaurálásukra, folyamatosan olyan összegeket fordít minden állam, amelyből bármely elmaradott afrikai nép éhezése azonnal, talán véglegesen megszüntethető lenne. A múzeumfejlesztésre egy idő után, valószínűleg már nem lesz több lehetőség, hiszen az már a környezet rovására menne.
Most pedig nézzük a jövőt! Jelen pillanatban az emberiség olyan számban él a földön, mint még soha. A velünk élő akármennyi milliárd, meg a naponta születő városnyi embernek, rövid idő alatt önálló, teljes életre lenne szüksége. Saját lakásra, munkahelyre, művészetre, érzelmekre. Saját világuk, feltehetően nagyban fog különbözni az elmúlt korokban élt emberekétől, ezért az emberek gyermekkora –életük negyed része- szinte azzal telik, hogy olyanná neveljük őket, amilyenek az előző korok emberei voltak. Ha valaki újat szeretne, ha valakit nem vonzanak a hagyományok, az hamar nehéz helyzetbe kerülhet. Pedig két generáció között is észrevehetők antagonisztikus különbségek, amelyek kialakulására folyamatosan számítani kell.
Az óvodában még mindig éneklik a kisgyermekek, hogy „… török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…”
Aztán az elemi iskolákban folytatódik minden, történelemoktatással, melynek során megtanulhatjuk Dugovics Títusz hősies cselekedetét. Láthatjuk, valamennyi nemzet igyekszik bebizonyítani, saját egyedei mennyivel nemesebbek, hősiesebbek, ügyesebbek, életrevalóbbak voltak mint a világ más… Bizonygatjuk a gyermeknek, hogy őseinknek milyen sokszor sikerült megverni, felnégyelni, elfoglalni, birtokolni mások földjeit, családját, vagyonát, tulajdonát. Gondosan ügyelünk arra, nehogy alább adjuk mint őseink, nehogy kevesebbek legyünk, nehogy megszűnjön gyűlöletünk azok iránt, akikről gyakran nem is tudunk semmit. Sajnos a szomszédos ország, ugyanerre oktatja gyermekeit, állampolgárait!
Az egész hercehurca, valószínűleg a keresztény egyház romosodó alapjaira épül. Gondolj csak bele, elindulhatnánk-e egy olyan Európába, ahol Dél felé a görögkeletiek, keleten a Mohamedánok, meg a Buddhisták imádkoznak, középen meg mi értelmeznénk negyvenféle keresztény vallásunkat, amelyeket jelen pillanatban sem sikerül az ökumenizmus bugyrába gyömöszölni?
Sok baj van itthon is, kevés a pap, túl nagy a katolikus egyház vagyona, (szellemi és kulturális) külső-belső lázadozások támadják a cölibátust, -amelyet még mindig igyekeznek életbe támogatni a vagyonösszetartás érdekében- de még mindig akkora tekintéllyel vesznek részt világunk ügyeinek intézésében, amely miatt mindenféle látszatengedmény presztízsveszteséggel járhatna. Az egyetemen, római jogból kell vizsgát tenni a hallgatónak, holott saját korának zegzugos útvesztőit sem tudja végigjárni a tanulmányi idő alatt. Később szakosodhat a jog nemzetközi tagozatára, hiszen a nemzetközi jog, mégsem lehet azonos a mi saját-, vagy a mások jogaival, hiszen teljesen egyforma jogszabályok esetén, a sokországos jogalkalmazás során, rövid idő alatt fény derülhetne a jogi huncutságokra.
Most az országok egyenként értelmezett jogi útvesztőiben, még hosszú ideig lehet hülyíteni az embereket. A mindenki egyenlő, de mi vagyunk a legegyenlőbbek elv, örökkön él és magasra tartjuk zászlaját. Szükség van erre,(?) mert máskülönben az ifjúság, akár már a harmadik felnövekedő generáció elfelejtené a hagyományokat. Elfelejtené gyűlölni a szomszédot, elfelejtené a tíz generációval előbb családján esett –vagy vélt- sérelmeket, valószínűleg eltörölné a határokat, és igen nagy a valószínűsége annak, hogy a bábeli konfliktus rövid időn belül feloldódna egy önmagától kialakuló szintetikus világnyelvben. Irány Európa! –hangoztatjuk manapság a szerencsétlen jelszót, amely deklarálása annak, hogy mi eddig nem abban a kultúrkörben léteztünk, ahová most beengednek bennünket, mint kutyát az előszobába. Természetesen, néhány előírást be kell tartanunk, hogy egyenlő tagjai lehessünk majd egy olyan közösségnek, amelyben nincsenek másokat szabályozó előírások, hiszen ott abszolút demokráciára számíthat majd a belépő(?). Hát, menjünk! Egye fene! Mégis jobb, ha sokan vagyunk.
Kovács néni is azért egyezett bele abba, hogy jól megépített családi házukat házgyári lakásra cserélje a férje, mert bízott benne, hogy annyi idegen ember előtt, nem randalírozik majd részegen mindennap, ahogy addig szokott.
Most az a kérdés, hogy meddig lehet őrizgetni a dédnagyapa aranyzsinóros dolmányát, lesz-e sokáig szükség a szocializmusból itt maradt - múzeumokba tömött - szobrokra, szokásokra, emberekre. Ki tudja, hogy mi a célja ennek a csoportosulásnak. A mi célunk a jólét (nem a jobblét!) lenne, de mit akarnak azok, akik eddig is jólétben éltek…?
Gondolj csak bele! Él a lakásotoktól nem messze egy család, -tudod, akiknek három (vagy négy, vagy öt…) gyerekük van, és a múltkor kikapcsolták a villanyórájukat. Nem gondoltál még arra. hogy összeköltözz velük?
Miért? Gondold csak végig, de ha véletlen mégis eszedbe jutna ez az összeköltözés, akkor azt miért tennéd? Csak?
Nem hiszem!

2009. szeptember 22., kedd

Címert, lobogót, nem illik mindenhol megjelentetni. Én is csak azon a jogon mertem itt ábrázolni kis falunk címerét, mivel anno., tervezőjeként magam ajándékoztam meg vele az itt lakókat. Hamarosan gyönyörű hímzett faluzászló is készült. Igazán büszke azonban csak akkor lennék rá, ha a település iskolájában tanuló bármely gyermek, emlékezetből le tudná rajzolni. Ennek jelenleg egy igen komoly akadálya van, falunkban megszűnt az iskola. 

A remény még nem teljesen...

2009. július 2., csütörtök

Vénülő vers



Jaj! Itt fáj, ott fáj... Gyorsul az élet
De ha sietsz, a buszt még eléred.
Új szemüveged van, mégsem látod...
Milyen kopott már télikabátod.
Nagyobb lett a kert, messzebb a vége
Több a gaz is már. -Jaj, a fenébe...
Hasonlítgatsz, mert mindennap látod
Hogy bírják még, a régi barátok.
Nincsen már dolgod nagy szenvedéllyel
Rövidebb a nap, hosszabb az éjjel
Hideg a lakás, este befűtesz,
Vastagabb gyapjú paplanra gyűjtesz .
Felét sem tudod – mint rég- megenni,
Nincsen már kedved boltba sem menni .
Megnőtt a család, kicsi az asztal,
Dédunokád is lesz a tavasszal...
Régi cipődet szereti lábad,
- Jó annak, aki mezítláb járhat -
Csak a barátnők, Erzsi, a Gizi
Nem lassultak le. Fene sem hiszi.
Fickándoznak, mint gyík a lavórban,
Fodrászhoz járnak! Ott ülnek sorban..
Itt a klubban is mindegyik táncol,
Míg téged térded, a székhez láncol.
Ha van még kivel, gyakran veszekszel,
Mi lesz majd akkor, ha megöregszel?

2009. június 30., kedd


FOG - ÓDZKODÓ


A fog, jövő idő! Én is, szándékozom
túlóráztatni számban, kedvenc fogorvosom.
Kihulltak fogaim, mint emlékezetem
rostáján kipotyog lassan, az életem.
Kihullott már hajam, ujjaim közt idő...
Szétesik mindenem, tán fogam még kinő?
Néhány grammnyi akril, ha érzed nincs tovább,
fogatlannak abból csinálják új fogát.
Hajad újra lobog, ha beültetteted,
leszívják zsírodat, átszabják melledet.
Kocka lesz a hasad , ha a pénzed elég,
Sorvadozik veséd? Újat raknak beléd.
Megáll fáradt szíved? Újraélesztenek.
Lassan, szülők nélkül is lehet már gyerek,
apád lehet pipetta, inkubátor anyád,
de, ha a fogad fáj, azt nem bírod tovább!
Mivel rágni nem tudsz , a legjobb falatot
- bár szíved megszakad - majd kutyádnak adod.

2009. június 7., vasárnap

FELIRATOZÁS A RÉTALAPON 2005-BEN KIÁLLÍTOTT TÁRGYAKHOZ

I./ A falusi életforma régi tárgyai, szerszámai.
II./ Régi háztartási felszerelések.
III./ Személyes, és emléktárgyak.


I./ 1.
JÁROMFŐ.
Az igavonó állat, (különösen szarvasmarha) nyakára tehető (páros) fakeret, amelyhez a szekérrúd kapcsolódik. Az igavonók egymástól való távolságát, a bélfa biztosította. Jobb oldalról a hajszás, balról a csás ökör volt befogva, a szekér kanyarodását
-Csá! vagy -Hajsz! kiáltásokkal oldották meg.

FAGEREBLYE
Néhol még ma is használatos szénagyűjtő eszköz, kisebb súlya nagyobb szélessége miatt, praktikusabb a fémgereblyénél.

RÉPADARÁLÓ
A falusi élet elengedhetetlen része volt, az állattartás. A takarmányozáshoz használt cukor-, marharépa hasznosításához, emésztéséhez, praktikus volt a répacsík, melyet házilag, ezzel az eszközzel „gyártottak”. Sok helyen, kacsa, liba etetésére is készítettek korpás, darás répacsíkot.

GYORSMÉRLEG
A rúdon, eltolható súllyal állították be a kívánt mennyiséget, ennek az eszköznek „kisöccse”volt, az úgynevezett húzós kiló, mely rugóval működött.


II./
KONYHASZEKRÉNY
Funkcióját tekintve, teljesen megegyezik bármely ma is használatos hiper-szuper konyhabútor hasonló darabjával. Néha díszesre faragták, máskor egyszerűbbre, üvegezni a XX. szd. elején kezdték.

KEMENCEAJTÓ
Valaha, valamennyi falusi ház nélkülözhetetlen darabja volt a kemence. Ebben tüzelték el a kukoricaszárat, rőzsét, de a teljes felfűtéshez fahasábokat használtak. A kifűtött kemencében sütöttek kenyeret, lángost, húsvéti böjtös napokra pedig a csiripiszlit. Az általában konyhába épített kemencék tetején volt a „sut”, mely a család legmelegebb zuga volt, ezért a kisebb gyermekek alvóhelyül használhatták.

FATEKNŐ
A mindennapi kenyér dagasztására használt alkalmatosság. Egy család, egyszerre általában három – öt kenyeret sütött hetenként. Ilyenkor a teknőbe lisztet, kovászt, burgonyát, vizet, sót tettek, és hosszú időn keresztül gyúrták. A kenyérsütés, nehéz fizikai munka volt.

KRUMPLINYOMÓ
Nem ősi magyar szerszám, hiszen az 1526 után hazánkba került burgonya feldolgozására szolgált. A gazdaságokban termelt burgonyát főzés után belehelyezték, majd átpasszírozták a rostélyon. Ezután került fogyasztásra, felhasználásra.

FAKALAPÁCS
Talán a falusi háztartások legnélkülözhetetlenebb eszköze volt. Használták diótöréstől kezdve, a bőrpuhításon át, egész a tetők zsindelyének beveréséig, szinte mindenre.

FAMOZSÁR
Olajos magvak őrlésére használt eszköz, pld. dió, mogyoró, mák.

FÉMMOZSÁR
Eleinte kőből, majd vasból, később rézből, bronzból is készítették. A rézmozsarakat 1848-ban a kormány elkérte a lakosságtól, és ágyúk anyagául használta fel. Ez más hadi helyzetekben is előfordult, ma is látni még olyan mozsarakat, amelyekre a kormány háláját cizellálták a háború után, amikor a lakosok újat kaptak a beszolgáltatott helyett.
A keményebb, szárazabb magvak fűszerszámok összezúzására használták.

AGYAGKORSÓ
Egészen a XX. szd. elejéig, nélkülözhetetlen ivóedény volt, addig ugyanis nem léteztek a fém kannák, és más anyagú víztárolók. A nagyobb méretű korsók fülére, egy kidudorodó ivónyílást „csecset” készítettek, belsejébe egy kavicsot helyeztek el, amely az üres korsó faláról leverte a vízkövet. Az aratók, mázatlan agyagkorsókat használtak, mivel az kívűl állandóan nedves volt, így a párolgás miatt hűvösen tartotta a vizet. A korsó nyakát, általában betapasztották, majd apró lyukakat fúrtak bele, hogy a szántóföld szélén letett edénybe, a csúszó-mászók ne bújhassanak.

HÁZTARTÁSI MÉRLEG

VÍZPAD
Minden konyhában megtalálható ivóedénytartó. A vízpadon helyezték el a korsókat, amelyeknek ivócsecsét bizony egymás után szívta meg a család apraja, nagyja. Ha volt vödör is, családonként általában egy füles bögrét, vagy poharat tettek mellé a padra, abból ivott az egész család, gyakran még a vendégek is.

SZŐR, VAGY FÉMSZITA
A sütéshez használt liszt, olykor nem volt teljesen tiszta, előfordult, hogy idegen anyagok kerültek bele. Ezek kiválasztásához készített eszköz. Ma már, a bolti lisztek tisztasága miatt nem használatos.

PETRÓLEUMLÁMPA
Valaha mécsest, majd gyertyát, a villanyvilágítás bevezetéséig pedig petróleumlámpát használtak a lakás esti kivilágítására. Sok gyermek készítette leckéjét, a füstölgő petróleumlámpa fényénél. Takarékosságból, a világító lángot gyakran lecsavarták, azaz csak fél fénnyel űzemeltették, mert a petróleum drága dolog volt. Olykor a lámpabél elégése miatt, rettenetesen kormolt, és bűzzel árasztotta el az egész lakást. Ilyenkor a belet, ollóval egyenesre vágták.


III./ Személyes, és emléktárgyak.

AGYAGPIPA
A XVII-XVIII. Szd.-ban elterjedt dohányzás legelterjedtebb eszköze volt.
Készítették tajtékból, fából, de a falusi lakosság többnyire csak agyagpipából szívta a füstöt. A legismertebb pipakészítők védjegye, monogramja, bele volt nyomva az agyagba.

ROHAMSISAK
Ázsiában már több mint ezer éve, de Európában csak az I. VH. óta használatos védőeszköz. Bár a katonaságnál kötelező a használata, nem biztosít teljes védelmet, csak a súrló lövedékek, repeszek ellen. Mint látható, a merőleges becsapódáskor simán átvitte a lövedék.

EMLÉKTÁRGY
Az 1894-ben született Mészáros József, Rétalapról indult az első világháborús frontra, ahol egy repeszgránát támadáskor találatot kapott bal könyökébe. Az ólomdarabot, két hónapig „viselte”, ez idő alatt állapota semmit sem javult. Mikor karját amputálni akarták , egy éjszaka a seb megnyílt, és a repeszdarab magától kiesett. Felgyógyulását követően, a szomorú „emléktárgyat” lószőr foglalatban – melyet maga készített – megőrizte.

APRÓPÉNZEK, MÁS-MÁS KOROKBÓL.
A régi falusi emberek, általában nem szerették a pénzt, amit el lehetett veszíteni, ellophatták. Ezért, mindig csak a szükséges mennyiségű aprópénzzel rendelkeztek, a többiért általában azonnal jószágot, földet vásároltak.

BÖLCSŐ
Az emberiség történetének egyik legfontosabb bútordarabja. Fiatal házasok férfitagja, általában az első gyermek születése előtt elkezdte már faragni, összeállítani. Néha nagyon díszesre faragták, máskor befestették, olykor csak funkcionális szerepet szántak neki, minden dísz nélkül használták. Hazánktól keletre eső kontinenseken nem nagyon ismert, ott a gyermeket hátára, vagy hasára kötözve állandóan magával hordozta az anya.

2009. június 3., szerda

Rétalap, 2009. június 2.


TOPORGÓ


Valaha totyogó volt a nevem, 

Évekig semmi nem történt velem. 

Nem voltam otthon jó pár dologban, 
Így azt az időt, végigtotyogtam. 

Aztán egyszer csak akarni kezdtem, 
Türelmetlenül toporgó lettem. 
Végül leltem egy ajtót a falban, 
Átjártam rajta, mikor akartam. 

Felnőtt koromban, már toppantottam! 
Toporgásomat rég sutba dobtam. 
Rossz szokásomat, mind levakartam, 
Csak azt tettem meg, amit akartam. 

Mikor már majdnem a topra értem 
- Csodálom most, hogy bőrömbe fértem - 
Toppantáskor, figyeltem a lábam. 
Azt hittem más, jobban toppant nálam.

Ez nagy hiba volt, elkezdtem félni,
Úgy éreztem, így nem lehet élni.
Saját félelmemtől megijedtem,
S indultam vissza, totyogni kezdtem.

2009. május 5., kedd

RÉTALAPI KALEIDOSZKÓP

(részlet hasonló című írásomból)

Oluptól - Alapig
Új házadhoz keress követ egy régi alapból,
Nem baj, hogyha széjjelszeded, hisz nincs egy darabból.”
R. Horváth Ferenc


Nincsenek ennek a falunak határában bodor felhőkbe vesző hegyek, nincs feszített víztükrű jéghideg kék tava csillanó ezüst halacskákkal, nincsenek szőllőskertjei, melynek szélén piros, vagy fehér terméskőből rakott apró présházak állnának.
Nem legelésznek már a falu szélén hárfaívelésű szarvaikat büszkén hordó nemes magyar ridegmarhák, fényessörényű, aranyszőrű pompás mének, utcáit nem szegélyezik kőlábazatú magas épületek, mázas cseréptetővel, az épületek előtt virágzó hársfasorral.
Nem szakítja meg az esti harangszót, a hazafelé ballagó tehéncsorda jólakott állatainak bődülése.
Lakói között nem találni orvost, papot, tanítót, a rend néha idelátogató őre is másutt lakik, nélkülözhetetlen gyógyszerért hét kilométert kell megtenni az arra rászorulóknak. Az ilyen felfedezetlen csendes helyekre hurcolkodó elidegenedett városlakók, vagy a szomszédos országokból befektetni átköltöző gazdag nyugdíjasok is hiányoznak innen. Nincs már iskola, posta sem, nincsenek munkahelyek,
- régen sem nagyon voltak - a polgármester is csak félállásban igazgatja a harmadrészt nyugdíjasokból, felerészt gyermekekből álló lakosságot.
Azt, hogy a következő években is feltehetően élnek majd itt emberek, a ma is prosperáló óvóda jelentheti, melynek használói, a lakosság 4-4.5 %-át teszik ki.
A szegénység, rengeteg házban lakik még albérletben, ahonnan elűzték már, ott meghagyta társbérlőnek az igénytelenséget. A közeli város színházaiban, nehéz lenne statisztikát készíteni a falunkból odalátogatókról, de mozijegyre sem sokat költött eddig a lakosság. A boltosok „hozomra” adnak, a kocsmárosnak járót, mindig megszerzik valahogy.
Azt a kevés hozzáértést és törődést, ami egy kisebb gyümölcsöskert fenntartásához kell, kevesen vállalják, így a legtöbb ház mellett konyhakertként felhasznált, vagy parlagon hagyott területek ellenére, a három, szegényes kínálatú boltocskában keresnek egy-egy kiló gyümölcsöt, az azt igénylők.
Mi mégis idetelepedtünk nagyanyáddal nyugdíjazásunk előtt, Károly nagybátyád meg családja miatt. Aztán ők is elmentek, - ki meghalt, ki elköltözött – mi meg ittmaradtunk idegen emberek között, idegen földön, amely egyikünknek sem otthona inkább, mint a másiknak.
Lassan beleöregedünk a megszokásba, most meg már – hiszen tudod te is – ez az otthonunk, ahol mára összebarátkoztunk emberrel, tájjal...

CEGLÉDRŐL

Jó húsz évig szívtam áldott levegődet,
Tücsökért-bogárért jártam legelődet,
Ittam boraidat, gyümölcsödet ettem,
Büszke voltam rá, hogy ceglédi lehettem.
Ürögdi dédapám ott tapsolt Kossuthnak,
Ott van kezdete is a „római” útnak.
Csikós-szél, Újváros őrzi lábam nyomát,
Csemőig ismertem a présházak sorát.
Játszadoztak velem ringómellű lányok,
Álmodom még róluk izzótestű álmot
Vad álmaim végén ha lehetne, mennék
Fél század után is, csábít vissza Cegléd.



KUKUCSKA

(Részlet életrajzi írásomból.)


Milyen hangulata lehetett a Teremtőnek? Mélyen benyúlt az őskáoszba, találomra kivett egy marék masszát. Sokan elkeveredtek mellőlem, de én ott maradhattam nyitott tenyerén. Rám lehelt, és az érdekelte, mit szeretnék a következő húsz évben?

- Százéves aggastyán szeretnék lenni!- gondoltam, mert aggodalommal töltött el, hogy csak húsz év vár frissen induló életemre.
- Csak húsz, a többiért már magadnak is kell...
-Hát, embergyerek szeretnék lenni! Pufók, egészséges, értelmes! Hatalmas boldog családban, szeretetben, matuzsálemkorú nagyszülőkkel, elégedett szülőkkel, játékokkal, meleg otthonnal, cipőkkel, ruhákkal. Békében, háborúk és forradalmak nélküli világban.

Szerintem utóbbiakra gondolnom se lett volna szabad, nemhogy kívánni...
Milyen tökéletes egy tojás! A lét modellje, mely magában hordozza a csírát, a megtestesülést, a védelmet. Benne a minden van, kívül csak az ismeretlen. Mennyire hasonlít az emberi léthez. Az őspont, a védettség, a fejlődés, majd a repedések, a kiszolgáltatottság.
Minél többek vagyunk, annál kevésbé férünk már abba az aurába, amely véd bennünket. Lassan szétrepedezik, utolsó darabjai is semmivé lesznek, és mi ott állunk mezítelenül, magunkra utalva, készen az elmúlásra. Olykor még kukucskálunk a tűnő héj repedésein, keressük egykori önmagunkat, ámulunk, hogy miből, és hogyan …
Kukucskálok én is emlékezetem egyre szaporodó résein. Húsz évnyi mélységbe, vagy magasságba?
Elkerekedő szemekkel bámulom a világot amelyről hatvan évig szentül hittem, hogy majd részt vehetek alakításában. Úgy látom azonban, hogy ez már nem is az a világ...
Ezért tanácsolom minden világmegváltónak, hogy abban a pillanatban kezdjenek a változtatáshoz, amikor a gondolat megfogan bennük, mert később már bármihez nyúlnak, az nem ugyanaz lesz.

Egyre halványabb fénnyel sziporkázó szellemiségem apró parazsai, sisteregve hullanak az emlékezet kútjának mind kisebb gyűrűket vető vizébe. Ezekből a parazsakból próbálok most új tüzet szítani. Nem ökörsütőt, nagy lobogásút, nem világégetőt, csavarodó lángút, de tüzet, amelynek egy kevés fénye és talán némi melege is van.
Tűz…! Közel állt hozzám egész életemben, skorpiónak születtem.
Pupilláim fájón nyílnak tágra, tekintetem az örök ismeretlenbe mered. Ki tudja mi a tűz? Ki tudja mi a láng? Mitől más az előttem táncoló láng tüze, mint a láz, mely annyiszor perzselte betegen nyűglődő testemet? Miben tér el attól, melynek hője az öntőtégelyből égette arcomat? Más-e, mint a géppisztoly torkolatán kicsapott lőporszagú csóva? Mennyiben különbözik a mindent megemésztő magmától, amely a föld gyomrában fortyog? Vagy a pokol tüzétől…
A tűz, az tűz! Megsemmisítő őselem!
Bámulom a tüzet, belemeredek a lángokba.
Varázslat!
Pontosan azt érzem, amit kétévesen. Gyönyörű valamit látok, de nem tudom, mi az.

Figyeld csak a tábortüzek körül ücsörgőket! Mindenki el van kápráztatva. Már régen elfogyott a szénné égetett szalonna, a zsírtól csepegő koszos kenyérszelet, hátukon már érzik a harmatot, már szúnyogok marják testüket, de senki nem mozdul, míg darabka zsarátnok villan a hamu között.
Várják a folytatást. Reménykednek, hátha még valami…
Pedig már semmi nem fog történni! Legbelül mindenki érzi, hogy mindjárt menni kell, mégis az imént még hatalmas lángokkal lobogó tűzre emlékezünk.
Atavisztikus merengésünk közben olyan pillanatok is megvillannak előttünk, amelyeket talán meg sem éltünk. Talán nem is mi éltünk meg. Talán meg sem történtek? ...

2009. május 3., vasárnap

EMLÉKEZZ BALLAGÁSODRA


Hát, megfutottad te is a kis pályát
Elkezdheted, az élet iskoláját.
Okosságokkal teli a tarisznyád,
Nincs benned ostobaság, sem hamisság.
Feledd játékodat, vérző térdedet,
Kezdj új játékba, reméljük élvezed.
Nem lesz túl könnyű, és hát..., hosszú se lesz
Erőlködj hát! És jó lesz, hogyha sietsz.
Mi igyekeztünk! Úgy éreztük, mára
Minden belekerült a tarisznyádba.
Ami kell majd, ha már nem leszel velünk.
Sok sikert! Holnaptól útnak engedünk.

EZ A SIKER?


Taps nélküli színház az életem.
Szünet van, meg büfé, nem élvezem
Paravánok mögött nagy emberek vannak
Aki színpadon él, jobb a dolga annak?
Tenger bajom között, nem lophatok sikert
Rettentően nehéz, lám, a víz is kivert.