2014. november 7., péntek

MINDENFÉLESÉGEK


Egészen fiatalon kezdtem olvasni. Nem voltam még öt éves, amikor a kezembe került egy fura ABC-s könyv, az abban lévő képek alatt voltak a betűk. De úgy ám, hogy az ablak képe alatt A betű, a ló képe alatt L betű, a kalap mellett meg a K.
Semmi kétértelműsködés…
Este, hazaérkező anyám kontrollálta napi haladásomat. Úgy megtanultam olvasni, hogy magam sem vettem észre. Kicsit nehezítette a dolgomat, hogy azután legelőször egy német nyelvű olvasókönyv került a kezembe és eleinte nem értettem, ha el tudom olvasni hogy „Kinder”, azt miért nem értem mégsem.
Aztán rengeteg olvasásra nyílt lehetőségem. Segítséget kaptam ehhez a skarláttól, a kanyarótól, a szamárköhögéstől, meg ami még érhetett egy öt év körüli háborús kölyköt. Egyedül a bárányhimlő nézte el a naptárt, azt csak tizennégy évesen kaptam el.
Már járhattam suliba, amikor egy-két hónap után elért egy sokízületi gyulladás, amitől összecsuklottam az utcán. Nem tudtam fellépni a járda tiz centi magas szélére. Olyan fájdalmaim voltak, mintha elgázolt volna az úthenger, én meg éreztem, ahogy egyenként lassan ráhajt minden csontomra. Egy idegen szedett fel a földről és vitt be anyám trafikjába. Estére olyan lázas voltam, hogy a kenyeret – amelyért reggel sorban álltam a Jámbor féle pékségben - meg lehetett volna sütni a hasamon.
Expressz szállítottak kórházba, de mivel nem volt hely - és úgy nézett ki, hogy úgysem érem meg a reggelt - letettek egy folyosón. Nem akartak felvenni, de reggel már a női osztályon feküdtem, lett egy szabad ágy.
A betegségekből aztán később nem nagy bajom lett az iskolát illetően, mivel anyám egy évvel a kötelező idő előtt besírt engem elsősnek. Tudtam írni, olvasni, de ahogy jött a betegség - karácsony után - abba kellett hagynom a tanulást, hiszen újra járni tanultam. Elég sokára sikerült! A következő évet meg már az én korosztályommal kezdtem.
Ha szóba kerül a kórház, a ma Cegléden élők ne gondoljanak arra az egészségügyi kombinátra, amely most ellátja szinte egész Pest megye betegeit. Egyetlen, barna (szürke?) mész-téglából épített emeletes főépületből állt, körülötte kiszolgáló létesítményekkel.
A kórház egy borzalom volt! Egyrészt a betegségem miatt, - félig eszméletlen állapotban égetett a láz - másrészt teljesen mozgásképtelen voltam a sokízületi gyulladás fájdalmaitól, harmadsorban pedig borzasztóan erős kórházszag volt, amit majdnem nehezebben viseltem, mint a fájdalmat.
Volt ott mindenféle beteg! Nőgyógyászati, vakbeles, de még egy őrült csaj is. Esztert hatalmas vászongurtnikkal bilincselték az ágy széléhez, nehogy hazarohanjon Nagykőrösre, őrültségét okozó szerelméhez. Egy rohamában azonban feltépte a hevedereket, és ahogy csapkodott velük, majdnem agyonvert engem a hatalmas csatokkal, ugyanis a szomszédos ágyon feküdtem. Szerencsére erről semmit nem tudtam, mert mint utólag mesélték, éppen haldokoltam.
Kihívták a kórházba anyámat, azt mondták neki, hogy ha megérem a reggelt, akkor megmaradok. Én ebből semmit nem hallottam, de a jelek szerint ösztönösen igyekeztem, mert néhány reggel múlva, már fel is ültem! Járni azonban, csak sokkal később tanultam újra, kinyiffantak a térdeim.
Tizennyolc év múlva -katona voltam- egy Hajó utcai kis boltban megláttam egy hölgyet.
-Bocsánat, hogy megszólítom- …mondtam a nevét.
-Igen! Ismerjük egymást?
-1948-ban, egy kórteremben feküdtünk a ceglédi kórházban.
Gondolkodóba esett, majd azt mondta, hogy tényleg volt ő ott akkoriban, de női osztályon feküdt. Elmeséltem neki, hogy akkor én kisgyerek voltam, aki ott haldoklott a női teremben. Erre már nem emlékezett, de amikor név szerint említettem, kik feküdtek még ott, teljesen elképedt és hazacipelt, hogy bemutasson a családjának, mert azt mondta, hogy nincs még egy olyan ember a világon, aki tizennyolc év után...
Élt a városban egy vak ember, aki az ötvenes évek elejéig, hetente egy nap megjelent a házunknál. Négy-ötéves kölyök lehettem, akkoriban. Nagymama már meghalt, olykor-olykor nagynénje vigyázott rám, aki még velünk élt.
Az öreg vak ember cipőpertlit, cipőfűzőt, vasport, meg mittudom még miket árusított és mindig mesélt valami érdekeset. Nem sokan jártak abban az időben hozzánk, alig vártam az ilyen mesélős embereket. Rendszerint meg akartam neki mutatni rajzaimat, amelyeket olyankor végigsimított tenyerével és azt mondta, hogy nagyon szépek. Talán mert tőle elvette a sors a látás örömét, mindig arra biztatott, rajzoljak sokat. Amikor elment, mindig sírtam, de ő rendszerint úgy búcsúzott:
- Ne sírj Kisferkó, jövő héten megint eljövök, aztán egyszer majd hozok neked olyan ceruzát, amelyik zenél, amikor rajzolnak vele.
Imádtam rajzolni, de papírom, meg ceruzám, szinte sohasem volt elég.
Újságok szélére rajzoltam. Legjobban a zenélő ceruzát vártam és a mikrochip előtti világban, -már felnőttként is- gyakran eltöprengtem, hogyan lehetne egy ilyen ceruzát technikailag kivitelezni?
Valószínűleg a vak kereskedő hajdani látogatásai jókora szerepet játszottak abban, hogy későbbi életemben többször egyensúlyoztam a képzőművészetek szélén - a festészetet csodáltam, nagyon tiszteltem a piktorokat - de főleg a grafika vonzott.
Egy-két éven át P. Kovács Sándor vezetgette rajzszenet fogó kezemet abban a képzőművészeti körben, ahol a hátam mögött ülő Benedek Péter bácsi kente vászonra Cegléd történelmét.
Az öreg autodidakta festő, egyedül dolgozott a terem sarkában és úgy tudott festeni, ahogy én is festettem volna –gondoltam- ha hozzájutottam volna a vászonhoz. Őserő volt benne, én meg úgy éreztem, hogy akkor még bennem is!
Dohnál Tibor festőművész, - egykor általános iskolai osztálytársam - művészettörténetet tanított már a győri tanítóképzőben, mikor megnéztem egy tárlatát. Akkor jutott eszembe, hogy én soha nem álmodoztam a művészetről, mint életformáról.
Sok évvel ezelőtt Bécsben jártam, valami kis utcába bújt műszaki boltban kerestem a legolcsóbb akármit, amikor a kereskedő aláíráshoz elővett egy fém golyóstollat. Rettenetesen giccses darab volt, négy színnel írt, de, ha megnyomták a végét, egyszerre zenélni kezdett.
Akkor már ötvennél is jóval több éve, nem láttam a vak kereskedőt, de ha tudtam volna, hogy él valahol, vettem volna neki egy olyan tollat.
A szomszédok egyébként azt suttogták az öregről, hogy a háború előtt kuplerájban volt zongorista. Mindig kételkedve néztem az ujjait, amelyek olyan vastagok voltak, mint a kezem szára, és nem hittem, hogy olyan ujjakkal lehet zongorázni. Legfeljebb a kuplerájban, arról viszont akkor még nem tudtam, hogy micsoda.
Nyolc év körüli lehettem már, amikor valaki mutatott egy házat a Szarka utcában, amelyről azt kellett tudni, hogy kupleráj volt a háború előtt.
Gyermekkorom fontosabb részében nem volt villanyunk! Lehet, hogy az azt megelőző időben sem, de az még nem érintett engem. Alsó tagozatos leckéimet legtöbbször nappal, vagy este a petróleumlámpa fényénél irtam, tanultam. A betű szent volt előttem, mindent magamba szívtam, ami írva volt. Hatvan éven túl is eszembe jutnak gyermekkori olvasmányaim, melyekről gyakran mesélek unokáimnak.
Emlékszem rá, amikor 1957-ben, a szomszédos lakásban lakó néni villanyórájáról áthúztak hozzánk két szál drótot. Vége volt a petróleumlámpás estéknek, a dunyha alatti elemlámpás olvasásoknak, valami egészen elképesztő boldogság szállt meg, amelyet akkor éreztem legközelebb, amikor megvásároltam életem első TV készülékét, majd pedig, amikor első számítógépemet beüzemeltem. Legközelebb akkor fogok ilyesmit érezni, ha sikerül befizetnem egy olcsó Mars utazásra, vagy, ha benne leszek az első földönkívülit fogadó bizottságban.
Mit tudják azt azok, akiknek már a szülőágya felett villanykörte lógott, hogy mit jelent sietve olvasni egy regényt, mert délután három-négy órakor már erősen alkonyodik
Tudja valaki, mit jelent evés közben olvasni, olvasni az utcán, a boltba menet, olvasni a deszkából épitett udvari WC ülőkéjén, miközben lábunkkal harangozunk a deszkán. Olvasni a suliban matek, vagy orosz óra közben úgy, hogy Tarzan, a pad alól leselkedik rám? Tudja valaki, hogy mekkora büntetés egy gyereknek, ha nem engedik, hogy megtudja ki a tettes, vagy mi lesz a történet vége?
Az teljesen mellékes körülmény, hogy rólam van szó ötven évvel ezelőtt amint egy könyv mellől, tiltottak el, vagy az unokámról tegnapelőtt, akinek nem engedték, hogy végignézze a Rettenetes Ninja című videofilmet.
Amikor először kigyulladt lakásunkban a fény, olyan betegségbe estem, amelyet azóta – talán soha életemben - sem tudok kiheverni.
Ha ugyanis valamilyen fényforrás világít körülöttem, nem tudok elaludni. Azonnal olvasási kényszerem támad és addig tart, míg ki nem huny a fény, vagy kimerülten nem hanyatlok a párnára. Az azonban nem alvás!
Anyámnak is hatalmas fényrestanciái lehettek, mert lakásunkban a villany óta nagy fényerejű égőket használtunk, a világítás pedig minden helyiségben be volt kapcsolva. Egyszer valaki szóvá tette a nagy „pazarlást”, amire anyám azt mondta, hogy:
-Majd leszünk még eleget sötétben. -azután hozzátette:
–Meg voltunk is!
Ebből a pár sorból is tisztán látni, hogy milyen szép is volt gyermekségem, amelybe akaratlanul, de szó szerint belecsöppentem. Azután addig-addig játszogattam, olvasgattam, míg egyszer csak villámcsapásként ért a felismerés, hogy vége!
A gyermekkort valami mesterség tanulásával szokás befejezni, de mint látható nem jött össze sem a sintérség, sem a csatornatisztítás.

2014. november 6., csütörtök

KOSSUTH


Aztán az is elég hihetővé tett előttem mindent, mert - mint mesélték - Űrögdi öregapám nagybátyja is útnak indult Turinba a százas küldöttséggel, hazahívni Kossuthot. A lelkes hazafiakat feleségeik, külön csoportban kísérték.
Ilyen közeli közvetettséggel meg már, igazán nem esett messze a 48-as Szabadságharc. Az eseményről, pár dokumentumot is őrizgetett a család. Magam is láttam Hajó utcai házunk padlásán azt a félkarúvá rokkant terrakotta Kossuth szobrot, melyet nagymamáék Turinból hoztak emlékbe, előttem meg, az ilyen dolgok miatt is, szinte kézzelfoghatóvá vált minden, amit a régi időkről hallhattam. Tudtam, hogy a nálamnál sokkal idősebb emberek tényleg ismerhettek ilyen negyvennyolcasokat, többet is. Bennük azonban nem ébredt olyan áhítat a beszélgetések hallatán, hiszen velük élő nagyszüleik annak a kornak voltak részei, s általuk még szinte közvetlen kapták az információt. Talán nem is érdekelte őket a dolog, mint ahogy korosztályomat sem, igazán, a II. Világháború.
Iskolában, ha szünetre csengettek, a két csapatra oszlott gyerekek közül törvényszerűen mindig Esze Tamás talpasai, meg a kurucok, vagy Kossuth huszárjai győztek, ezért általában egyikünk sem akart labanc, vagy osztrák ulánus lenni.
A való életben ezzel szemben, látszólag semmilyen gondot nem okozott, ha a pipázgató egykori Kossuth hívő atyafi, békésen beszélgetett a szomszédban lakó Virágh nénivel, aki pedig elmondása szerint nem is túl régen, még Zita királynő udvarában volt társalkodónő.
Virág néni lakásának falán egy emberi fejre méretezett ezüstből készült koszorú lógott. Amikor volt türelmem illedelmesen végighallgatni társalkodónői életének történeteit, néha letört egy levelet a koszorúról, és a kezembe nyomta:
-Ezt a királynőtől kaptam! Vigyázz rá!
Férje, akivel élete alkonyán akasztotta össze sorsa tengelyét, nyolcvan és kilencven év körüli fehér szakállas úr volt, vasalt öltönyben ült órákig a Selyem utcai ház előtti kispadon, kezét ezüstfejű sétapálcája gombján nyugtatva, és nagyon hasonlított arra a Kossuth képre, amely nagymamáék szobájában lógott a falon.
Ismertem, érinthettem őket, beszélhettem velük, mára mindannyiuk történelem.
Úgy neveltek, hogy Cegléd meg Kossuth, szorosan összetartozzon bennem. Olyan erős volt a Kossuth kultusz kisgyermek koromban, hogy egy ideig azt hittem, egy idősebb ceglédi emberről van szó, akivel bármikor összetalálkozhatok az utcán, vagy akár a piacon.
Mikor megértettem, hogy milyen nagy ember volt és mennyire kis szerepet játszhatott szülővárosom a politikus életében, kicsit csalódott lettem.
Mégis, ha egy ceglédit megkérdezel ki a leghíresebb ember a város történetében, Kossuth nevét fogja mondani.
Cegléd hűséges város! 1877-ben, mikor meghalt a város képviselője, egyhangúlag az emigrációban élő Kossuthot ajánlották helyette. Hogy rábírják az akkor már 75 éves embert a hazatérésre meg a hivatal elfogadására, száz fős ceglédi küldöttség vitte neki a megbízólevelet a Turin melletti Collegno al Baracconéba. Cegléd ősz papja, Dobos János, a küldöttséget könnyekre fakasztva hívta haza a „nemzet atyját”, de Kossuth hasonlóan szép beszédének lényege az volt: „- Nem lehet!”
Akkor aztán a szomorú ceglédi atyafiak új versszakot ragasztottak a Kossuth nótához:
„Ott voltam én mostanában
Kossuth Lajos szobájában,
Áldott kezét megfoghattam,
Élő szavát hallgathattam.”
Már nyugdíjasként csipegettem össze annak a dunántúli kis falunak történelmét ahol ma is élek, mikor kiderült, hogy a szomszédos Bőny község tanácsházi épülete, a XIX. szd. közepén, Bothmer nevű báró tulajdonában volt. A báró nem lakta a csinos épületet, hanem jószágaival együtt bérbe adta egy Zsulavszky István nevű gazdának, aki pedig nem volt más, mint Kossuth Lajos legkisebb húgának, Emíliának a férje. Arról is szól a fáma, hogy a nagy államférfi meglátogatta volna
ott húgát, mielőtt az Amerikába emigrált, de ennek a látogatásnak konkrét nyomait nem lelni sehol.
Engem viszont meglepett, hogy az ott élők, akik ezt a történetet ismerik, nem is keresik ezeket a nyomokat, és egyáltalában nincsenek hanyatt esve ettől a tisztes kapcsolattól. Se egy emléktábla, se a megemlékezés más formája.
Arra gondoltam, hogy Cegléd népe milyen szeretettel ápolja emlékét annak, hogy a politikus 1848. szeptember 23-án beszédet mondott városunkban. Persze a kötődés nem csupán ettől az egyetlen alkalomtól…
Ha hivatali dolgaim miatt az épületben járok, - jelenleg Bőny közhivatala és postája működik benne - mindig ugyanaz az érzés fog el, ami gyermekkoromban a ceglédi Kossuth tér sarkán, ahol márványtábla őrzi a híres beszéd kezdő sorait. „Hozzád jövék el derék magyar nép…”
Bár, mondta ezt a nagy államférfi más városok lakosainak, például a szegedieknek is.
Egy ceglédi mégsem tud szabadulni Kossuthtól. Már nagyobbacska srác voltam, amikor meghozták Pozsonyból annak az erkélynek a köveit, amelyről nevezetes országgyűlési beszédét mondta el a nagy férfiú. Elég hosszú ideig hevertek a Szabadság tér szélén anélkül, hogy valamit is kezdtek volna velük. Suli után gyakran odamentünk, és simogattuk, tapogattuk a köveket, mint ahogy a múzeumban felállított derest is szoktuk. Tudtuk, hogy így kézzelfogható közelségbe kerülünk a történelemhez, melyről oly sokat hallottunk.

2014. november 5., szerda

KEGLÉD




Milyen tökéletes egy tojás! A lét modellje, mely magában hordozza a csírát, a megtestesülést, a védelmet. Benne a minden van, kívül csak az ismeretlen. Mennyire hasonlít az emberi léthez. Az őspont, a védettség, a fejlődés, majd a repedések, a kiszolgáltatottság... 
Minél többek vagyunk, annál kevésbé férünk abba az aurába, amely még véd bennünket. Lassan szétrepedezik, utolsó darabjai is semmivé lesznek, és mi ott állunk mezítelenül, magunkra utalva, készen az elmúlásra. 

Amikor kukucskálunk a tűnő héj repedésein, keressük egykori önmagunkat, ámulunk, hogy miből, és hogyan … 
Kukucskálok én is most, emlékezetem egyre szaporodó résein. Húsz évnyi mélységbe. Vagy magasságba?

Elkerekedő szemekkel bámulom a világot amelyről az első húsz évben szentül hittem, hogy majd részt vehetek alakításában. Úgy látom azonban, hogy ez már nem is az a világ...
Ezért tanácsolom minden világmegváltónak, hogy abban a pillanatban kezdjenek a változtatáshoz, amikor a gondolat megfogan bennük, mert később már bármihez nyúlnak, az nem ugyanaz lesz.
Egyre halványabb fénnyel sziporkázó szellemiségem apró parazsai, sisteregve hullanak az emlékezet kútjának mind kisebb gyűrűket vető vizébe. Ezekből a parazsakból próbálok most új tüzet szítani. Nem ökörsütőt, nagy lobogásút, nem világégetőt, csavarodó lángút, de tüzet, amelynek egy kevés fénye és talán némi melege is van. 

A tűz…! Közel állt hozzám egész életemben, pedig skorpiónak születtem.
Pupilláim fájón tágulnak, tekintetem az örök ismeretlenbe mered. Ki tudja mi a tűz? Ki tudja mi a láng? Mitől más az előttem táncoló láng tüze, mint a láz, mely annyiszor perzselte betegen nyűglődő testemet? Miben tér el attól, melynek hője az öntőtégelyből égette arcomat? 
Más-e, mint a géppisztoly torkolatán kicsapott lőporszagú csóva? Mennyiben különbözik a mindent megemésztő magmától, amely a föld gyomrában fortyog? Vagy a pokol tüzétől…
A tűz, az tűz! Megsemmisítő őselem!
Bámulom a tüzet, belemeredek a lángokba. Varázslat! 
Pontosan azt érzem, amit kétévesen. Gyönyörű valamit látok, de nem tudom, mi az.

Figyeld csak a tábortüzek körül ücsörgőket! Mindenki el van kápráztatva. Már régen elfogyott a szénné égetett szalonna, a zsírtól csepegő koszos kenyérszelet, hátukon már érzik a harmatot, már szúnyogok marják testüket, de senki nem mozdul, míg darabka zsarátnok villan a hamu között.
Várják a folytatást. Reménykednek, hátha még valami…
Pedig már semmi nem fog történni! Legbelül mindenki érzi, hogy mindjárt menni kell, mégis az imént még hatalmas lángokkal lobogó tűzre emlékezünk.
Atavisztikus merengésünk közben olyan pillanatok is megvillannak előttünk, amelyeket talán meg sem éltünk. Talán nem is mi éltünk meg. Talán meg sem történtek?

Életem legkorábbról felidézhető pillanatai, egy-másfél éves korom körül égtek belém kitörölhetetlenül. Ma már nem kiélesíthető képpel jelenik meg előttem apám, amint belépett újkécskei lakásunk konyhájába, egy - fekhelyemtől jobbra eső - ajtón. Velem szemben egy kisméretű ablak volt. Kiemelt a kiságyból, és én sírni kezdtem, mert rettenetesen idegennek éreztem. 
A következő képek, menekülésünkből maradtak meg bennem, akkoriban már kétéves voltam. Cegléden az Erdő utcában lehullott bomba szétvetett egy házat, lakói közül senki nem maradt életben. A ház tulajdonosa a bombázás előtti percekben ment el tőlünk. Trafikos nagyanyámat kereste, tart-e otthon valamennyi cigarettát, mert elfelejtett vásárolni. Mert azonnal nem gyújtott rá, soha nem szívhatott belőle. A bombával egyszerre érkezett a házhoz.

Anyám idegösszeomlásával küszködött, öcsém állandóan sírt, kezdődő életének még fel sem ismert borzalmaitól, vagy az erő nélkül szivárgó, vízízű anyatejtől.
Apám úgy döntött, hogy nem maradunk tovább a városban. Pár hetes öcsémet talicskába tette, és a családdal, meg néhány cókmókkal, elindultunk a várostól nyugatra vezető Örkényi úton. Útközben bementünk Huszár utcában lakó nagybátyámékhoz. A ház udvarán -érdekes, erre még ma is milyen élesen emlékezem – néhány letöretlen, száraz napraforgófej bólogatott, aszott szárakon. Egyik szár derékba volt törve, a tányér idétlenül lógott rajta, a magok már félig kihulltak belőle. 
1944- októberében, hó nélküli nyirkos hideg, és sár volt!
Ami ezeken kívül megmaradt bennem abból az időből, az már anyám kölcsönadott emlékezése. Szerinte a nagybátyámék házával szemben lévő ház pincéjében töltöttünk még pár napot nyolcadmagunkkal, mielőtt tovább indultunk. A város határában lévő kis patak hídja már alá volt aknázva. Az ott őrködő német katonák minden lépés helyét egyenként mutatták, de átengedték a csoportot.

Átvészeltem a háborút. Apám és öcsém nélkül keveredtünk haza a tanyáról, öcsém teste a tanyaház virágoskertjében, egy kis ládikában maradt, apám eltűnt. Nélkülük folytattam alig megkezdett életemet, de csak sok-sok év múltán jöttem rá mennyit jelentett volna, ha velem maradhatnak.

Életem elején én még láttam Cegléden olyan öreg embereket, akiknek hosszú őszes hajuk hátul varkocsba volt fonva, két pipaszívás között köpni szoktak, sötétkék vászonkötényük alól kilátszott piszkosfehér vászongatyájuk, amelynek szára, avas szalonna bőrével bekent csizma szárába volt tűrve. Ujjaik kékek voltak a rézgálictól, amellyel szőlőiket permetezték, és amelytől - mint mesélték - permetezéskor édes ízű lett pipájuk füstje. Egynémelyekről azt suttogták, hogy betyárkodott, de azután Kossuth seregében szolgált, ami a hazafias érzelmű ceglédi lakosság szemében teljes feloldozást jelenthetett. Akkoriban eszembe sem jutott utánaszámolni, lehetett-e közülük valaki is Kossuth katonája!

Jóval később jutott eszembe utánanézni a „ceglédi betyároknak”, de akkor már egyet sem leltem.
Lehet, hogy nem is kereste senki a szabadságot betyárként Cegléden?

Azt hiszem, az ember mindig akkor érzi leginkább a szabadság hiányát, amikor legnagyobb szüksége lenne rá. Aki benne él, az úgy éli meg, mint erdész a fenyves levegőjét. Akinek szabadsága hiányzik, az szűkölve szívná magába, lelkét-testét összetörve törekszik utána.

Arra gondoltam, hogy ezek a vének, ha nem is „betyárként”, boldogan öregedhettek meg. Már öregek voltak, de szabadok lehettek mint a madár, hiszen volt lovuk, amelyet nem szőrén ültek már, nem vágtattak hátára simulva mint a szél, de bárhová eljuthattak még a nyamvadt szekéren, amely a gebe után volt kötve. Maroknyi széna volt a saroglyában, meg az emlékek, amelyekből mindig kiszóródott néhány mese a hepehupás kockakövekre.

Én hittem mindent!
Mivel az 1940- es évek elején jöttem erre a világra - a Kiegyezés évében születettek is jóval fölött jártak már – én pedig arra gondoltam, hogy bizony, egy majdnem száz év körülivel bármi előfordulhatott.

2013. február 18., hétfő

Rétalap, 2008. június 5.

ÁTALAKULÁSOK

Ó, hogy előttem van még most is az a kép.
Anyám megpucolta a lámpa üvegét
Párszor belelehelt, tisztára törölte,
Majd a nem létező port is lesöpörte

Langyos tiszta víz csillogott a lavórban
Vasalt ruha, zokni, mind a széken, sorban
Ünnepre készültünk, épp másnap volt Húsvét
Babra öntötte, a sonkáról a húslét.

A konyhaasztalon szép hímes tojások,
Pár egyforma piros, a többiek mások
- Hogy fognak ennek a locsolók örülni
Sonkabőrrel kell majd fényesre törölni.

Kevés vizet szórt a ház előtt a földre,
Egy vesszőseprővel, tisztára söpörte.
Néhány szentelt barka az öreg vázában
Jelezte, hogy ünnep van Anyám házában.

Miért kutatnak az emberek a múltban?
Mért múltat keresünk örökké az újban?
Azt hisszük, ha visszaemlékezünk, könnyebb?
Mért jönnek hát akkor szemünkbe a könnyek?

Unokám azt mondja, a múltnak nincs rangja
- Hidd el Mama, neked jól állna a tanga.
Virágot nem tart, bár szereti a szépet
Amikor leülök, nem tol alám széket.

Azt mondja, az ciki . –Légy egy picit laza
Ne hozz mindig, ilyen sötét ruhát haza.
- Mit főzzünk? - Hát nézd meg, a számítógépen.
És, már… falusias neki a beszédem.

De a temetőbe mindig kijön velem,
Meséltet, milyen volt fiatal életem?
Lehajtja a fejét, azon töpreng talán
Milyen sok szép dolgot hagyott ránk az Anyám.

Vagy azon, Ő mit hagy majd unokájára?
Vagy, hogy minden újnak, elmúlás az ára?
Látom gondolkodik, válaszomat várja
Már sejti, a jövő a múltba van zárva.

2011. április 5., kedd

1993. 04. 11.

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Hová lettek az Istenek és hová, a csókos múzsák?
Szétlőtték tán a Parnasszust? A lantokat porrázúzták?
Rongyos lelkek üres fejek, hitet, erőt, honnan nyertek?
Hisz a költők a golyóktól tartva, sorra lehevertek.

Nincs már fül az okos szóra? Vagy már csak kenyérrel élünk?
Rettegve a holnapoktól - megszokhattuk - szólni félünk?
Pedig a rügy most is pattan hótól megszabadult ágon
És lepkeszárny is meglebben néha, egy-egy szép virágon.

Hosszúhajú derék ifjak szívében nem szunnyad álom?
Azt kapták amit akartak, ezen a furcsa világon?
Tizennyolc év előtt hittel, szeretettel – nem volt régen -
Éppen a KÖLTÉSZET NAPJÁN fiat szült a feleségem!


Vers nélkül nőtt fel a gyermek, szoftverekkel cimborálva,
Messzi csillagokba vágyik s a poézist, nem találja.
Gyorsan él, keveset alszik, lányok csókolják a szemét,
Ha csordultig van a lelke, nem verset ír, hanem zenét.

2011. március 16., szerda

2005.

HOGY MIK VAGYUNK…

Üres zsebbel, fogékony lélekkel, némi atavisztikus átérzéssel pottyanunk erre a világra, és figyeljük, hogy megérdemeljük-e majd egymást? A világ minket, mi meg ezt az életet.
Még nem tudjuk mit adhatunk majd egymásnak, de környezetünk folyamatosan erősíti bennünk a felismerést, hogy okkal, céllal, valamiért születtünk. Jó esetben, az elején csak szeretettel, jóindulattal, barátsággal találkozunk.
Mindenre fogékony lelkünk lassan készül csak fel a a rosszra, a kemény, zord támadásokra, a meg nem értésre, naponta kényszerülünk összehasonlítani a belénk nevelt jóval, és rosszal járó hatásokat. Már az elején megdöbbent bennünket az igazságtalanság, hisz nyilvánvaló, hogy nem egyforma körülmények közé kerülünk.
Van fény-árnyék, édes-keserű, kicsi-nagy, gyenge-erős, hideg-meleg, egészség-betegség, szeretet-gyűlölet...Mindennek van egy ellenkezője, és minden ellenkezőnek létezik tagadása. Talán a Teremtő gondoskodása, hogy nem egyformán reagálunk ezekre, de, hogy hogyan, hogy később milyen emberré válunk, már az első hatások beivódása megszabja.
Az szinte bizonyos, hogy a jót, a kedvezőt, a barátságost, a szimpatikust, mindenki szívesebben fogadja el, mint a kellemetlent, a fájdalmast, a kényelmetlent. De vajon, aki mindig az árnyékos oldalon él, tudja-e egyáltalán, hogy létezik napsütés is? Akit mindig puha melegség vesz körül, el tudja-e képzelni a nyirkos hideg okozta szenvedést? Aki mindig jóllakottan fekszik le, gondol-e a korgó gyomor fájdalmára?
Akik felnevelnek bennünket, a környezet, a család, a társadalom, mindig jól egyensúlyoznak a nevelés körülményeivel? De megtehetik-e egyáltalán, hisz a világ úgy van megszerkesztve, hogy láthatatlan határok feszülnek , az országok a városok lakói, a családok, az egyének között és amit szabad a határ egyik oldalán élőnek, azt tilos a másiknak. Amire lehetősége van az egyiknek, azt soha nem érheti el a másik.
Megszületik hát a vágyakozás, az áhítozás, az irígység, vagy az elutasítás, az iszony, a tagadás, a tiltakozás és a gyűlölet, tehát az emberek közötti ellentét, amely végigkíséri életünket. Mindegy az, hogy testvérek, rokonok, barátok, munkatársak vagy házasfelek az ellentét szereplői, létezik, közöttük feszül, később réteg-, osztály-, társadalmi-, majd társadalmak közötti ellentétekké szélesedik.
Az ellentétek kialakulását szorgos munkával nevelik belénk.
Már az elején! Akinek szebb hangja van az óvodai éneklés közben, azt hangosabban dicsérik meg. Aki jobb rajzoló, számoló az iskolában, az jobb jegyet kap mint a másik. Aki jobban, szebben, többet dolgozik munkatársainál, az több elismeréshez jut. Aki jobb éghajlatú országba született, annak könnyebb az élete. Aztán egyszerre észrevesszük, hogy nem mindig a legszebb hangú óvodás, a legjobb rajzoló, a legtöbbet dolgozó jut dícsérethez, előnyökhöz. A mellőzött próbál beletörődni, igénytelenebbé vállik.
Aki igénytelenebb, erősebb társainál, az jobb katona lesz. Aki jobban tud lőni, az hamarább legyőzi társát. Nem társát, ekkor már ellenségét, hisz eddigre sikerül felismertetni a közöttünk lévő különbségeket, és már lehet arra buzdítani, hogy vegyük el, foglaljuk el, győzzük le, és akkor nekünk is lesz, vagy a miénk lehet.
De mire ideérkezünk, sok idő eltelik, és lassan megöregszünk. Biztosan tudjuk addigra, hogy már nem mi fogunk többet teljesíteni, jobban futni, lőni, hatékonyabb eszközöket, fegyvereket készíteni. Ezért aztán úgy neveljük a fiatalokat, hogy majd a mi érdekeinket képviselve felhasználhatók legyenek céljaink eléréséhez. Mert mi már nem bírjuk, mert mi már öregek vagyunk. De belénk is ez az utasítás van kódolva.
Olyan világ kellene, amelyben az új életek hordozóit nem lehet rosszra tanítani, csak a szépre, a jóra. De ki fogja megmondani, hogy kinek mi a jó? Hogy miért nem jó az mindenkinek? Ha mindenkinek más, akkor máris ellentétek születtek, ismét irány a Taigetosz.
Akkor aztán a Teremtő megint vakarhatja a fejét. Hát akkor nincs megoldás?
Akkor abban kell maradni, hogy jó az, ami nekünk jó. De a szomszéd miért nem akarja a jót? Akkor mégiscsak tenni kéne valamit. De mit? Mikor? Meddig? Amíg egyformák nem leszünk?
De ha valaki nem akar egyforma lenni… elgondolkodhatunk, hogy mi a fenének is születtünk? Illetve nem is mi, hanem azok, akik az Istennek sem akarnak olyanokká lenni, mint mi, pedig az az egyetlen jó a világon. Vagy nem? Te mit gondolsz?
2005.

BÉKE VAN !(?)


Átölel, körülzsong, magába olvaszt a mézelő nyár! Igazi békét sugallnak akábító illatú virágok. A kenetteljes fehérliliomok, a kacéran hajladozó tűzliliomok, és az ezernyi színben tündöklő rózsák varázslatos illatfelhővel takarják le a virágoskertet. A virágok illatát, időnként enyhe szellő kavarja össze a kert szélén szerényen megúvó levendula, zsálya, fodormenta, meg a többi gyógynövény fűszeres aromájával.
A kert közepén méltóságteljesen ácsorgó hatalmas fenyő ágvégein, gyantaillatú világoszöld hajtások jelzik, hogy a természet áldott állapotba került.
Béke van! Olyan csendes zsongású, illatos, béke, amely örökkévaló biztonságot nyújtónak mutatja magát. A baromfiudvar felől a tyúkok elégedett kotkodálása hallik, a paradicsomi idillt, csak nagyritkántöri ketté egy-egy, - a messzi, az utcán elsuhanó - autó motorjának hangja.
Aranyos bábrabló foglalkozik valamivel, ami messziről parányi tojásnaklátszik. A liliom szárán, zöld hernyó igyekszik felfelé, de ügyetlenül kapaszkodhatott, mert visszazuhan a földre. Amint hasára fordult, ideges fürkészdarázs repült fölébe, és tojócsövét egyetlen mozdulattal a hernyóba szúrta. Egy petéje, már biztonságban van!
A fehér liliom kelyhéből, hirtelen óriási aranyoszöld bogár keveredik elő, lábai virágportól maszatosak. Ügyetlen mozgásával, lesodorja a virágszirom hegyén letelepedett katicabogarat.
-Nem tud vigyázni?
-Pardon! – mondja az ókori Egyiptomban szentként tiszteltscarabeusokhoz, megszóllalásig hasonló, nagy rózsabogár. -
-Jó lenne ha tudomásulvenné, a virágoskert mindenkié – milyen jogon sodort le engem? - füstölög a katica.
-De még mennyi mindenkié…, - így az aranyzöld bogár.
-Akkor miért nem hagy élni másokat?
-Szabadjon megkérdeznem, milyen jogon falatozott az előbb abból azöld levéltetűből, amelyik két levéllel lejjebb aludt?
-Az életbenmaradásom jogán – így a katica – ha nem táplálkozom, éhenhalok.
-Pontosan! – helyesel a rózsabogár. – ha én nem jövök ki a kehelyből,teljesen elkábulok.

Miközben beszélgettek, a fenyőág és a liliomszár közé feszített pókhálóba, belerepült egy kis légy. A pók, azonnal megjelent, végigfutott a hálón és pillanatok alatt gúzsbakötötte a vergődő legyet.
-Kérdezze csak meg, milyen jogon…. – kiáltott a rózsabogár a katicának, és szárnyát bontva hirtelen elrepült.
Lent a liliom tövében, apró hangyák cipelik egy cserebogár megszáradtmaradványait. A hosszú hangyasorban, minden második-harmadik dolgozó, fehér tojásokat szállít erős rágójával. Egyszerre színes kismadár repült a liliom tövébe, és csipegetni kezdi a hangyatojásokat, szállítóikkal együtt.
A madár láttán, a katica is felrepült, visszanézve nagyon távolinak látta a kertet, ahol - legalábbis messziről úgy tűnt – örökös béke honol.

SZTÁR – OK


Aszongya a cukorpofa a képernyőn, hogy hamarosan – ez kb. 10 perccel a reklám után lesz - újra jönnek majd, aztán bemutatják nekem, mekkorát csalódott Csúcsos Alímia sztár, legutóbbi fiújában.
Ki a szart érdekel? Nekem már az sem sztár, aki ezt megkérdi, és mit nekem a Csúcsos, akiről azt sem tudom kicsoda, de már akkor is utáltam, amikor egy-két évvel ezelőtt a nyakamba akarták varrni, mint valamelyik főműsoridőben leadott ökörség egyik mellékfigurájának akkori barátnőjét. Ki az a Csúcsos? Ki jogosította fel az illetékes csatorna üzemeltetőjét, hogy minden szeméttel meg akarjon etetni bennünket, főleg engem? Vagy, úgy van ez, hogy mindenki azt néz, amit akar, ha nem tetszik, ne kapcsoljuk be?
Haha! Szerintem a csatornatulajdonosok mind össze vannak beszélve, így aztán hiába nyomunk át másik adóra, mert ott meg a José Szaliciliánó, vagy a Carillo Feliciano vall örök szerelmet annak a kis csajnak, akit tavaly is négyszer meggyilkoltak más szappanoperák sorozataiban.
Mi a túrót csináljunk este? Igazából, várhatok még egy kicsit, hátha majd jön a „Csak itt, csak most, csak Önöknek szervezett felülmúlhatatlan” sztárvetélkedő, ahol megnézhetem, hogy kik lesznek az ügyeletes „adjunk pénzt egymásnak” vetélkedő e heti résztvevői? Az, hogy ott komoly pénzeket nyernek – látszólag egymástól, de valójában tőlünk - kit érdekel?
Ha most felhívja, a…, ha most részt vesz…, aki hamarabb telefonál…, stb. Árad, ömlik a pénz, de honnan, és hová, hisz senki nem lett még gazdagabb ezektől a… „nyereményektől”? Kopottra nézett arcú „sztárok” mesélik, melyik Karibi országban lettek rohadt mérgesek, mert nem volt elég hideg a jégkocka, whiskyjükben. Agyonmutogatottak ruhájának, jachtjának, party-jának kell örülnünk, és teljes mértékben részt vehetünk párválasztásuk különböző fázisaiban. Másnapi újságokban viszont arról olvashatunk szomorúan, hogy a - ebben a rohadt nagy hajszában - kiöregedett „sztároknak” csak fele annyi a nyugdíjuk, mint nagymamának, aki negyven évig szaladgált a szövőgépek között. Azt a keveset viszont, százszor ügyesebben osztják be mint nagymami akinek a sajátja, sem jachtra, sem gyógyszerre sem elég.
Hát attól, ha valakit rendszeresen ránk tukmálnak, az már sztár is lesz? Nem megalázó, ha Szellentős Pintyőkét, - akit előbb a fűvel mutattak együtt, aztán a fával…- harmadnap úgy tapsoltatják egy csokor bérelt néző előtt, mint új sztárt? Gondoljon bele mindenki, mit érezhet a hetvenezer forint nyugdíját beosztó középiskolai tanár, amikor analfabetizmusát – eleinte - ügyesen titkolni akaró „sztárt” mutatnak be, amint kipróbálja új sportkocsiját. A kocsi annyiba került, amennyit a középiskola egész tantestülete nem keresett összesen, 1945-től az ezredforduló közeli rendszerváltásig.
Hogy nem kötelező nézni? Jaaa…?! Ja!
A fogyasztók, - mert akiknek a sztárokat képzik, nevelik, kialakítják, azok így vagy úgy, mégiscsak fogyasztónak minősülnek - akik mi vagyunk, eközben végignézhetjük a híreket. A hírekről alkotott véleményünket csak pénzért mondhatjuk el, telefonon, amiért jutalmakat sorsolnak szét közöttünk.
A vezetők időnként megjutalmazzák, előléptetik, kitüntetik, majd leváltják egymást, tehát, jól megvannak, vagyis láthatóan dolgoznak.
Mindezek ellenére, akkora a tülekedés a „sztárság” ajtajában, hogy oda akármilyen jött-ment nemigen keveredhet be. Így nálunk a sztárok, minimum hatvan évesek, esetleg fiatalabbak, de botrányhősök, vagy azok rokonai, ismerősei. Ha te ma meghívsz engem, majd holnap én is tégedet…
Milliók, milliárdok repkednek a levegőben, -egy részükben fogadni is mernék, hogy azok áfája, amelyikből állam bácsi le tudna osztani egy-egy kört- állandóan hiányozni fog a közös kasszából.A csatornák időnként menetrendszerűen tönkremennek!
Akkorák a villák, oly mélyek a medencék, annyira sok már a kocsi, a yacht, a magánrepülő, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Mind eközben az ország lakóinak nagyobb része még soha nem látott tengert, soha nem ebédelt étteremben, nem járatott napilapot, egyetlenegyszer sem volt nyaralni, és valószínűleg soha nem lesz útlevele.
Az viszont már nem is kell, hiszen nyakig benne vagyunk Európában!

2011. február 20., vasárnap

TÉVEDÉS


Sajnos életemben oly sokszor tévedtem
Azt hittem minden úgy van, ahogy látom...
Végig olyan a nap, ahogy felébredtem,
És amit megélek, csak az én világom.

Egyformán megbíztam kicsikben, nagyokban,
Mindenkinek hittem mindent, amit mondott.
Úgy fogadtam el sok dolgot, ahogyan van,
Ezért szakadtak a nyakamba a gondok.

Kóstolgattam a világot,
Szerettem minden virágot
Vadállatokat utáltam,
közel jöttek? Odébbálltam
Egyszer aztán rádöbbentem,
Hibás kódok vannak bennem.
Na mármost: Virágillat, halálos!
A kis patak alám mos,
A vadak meg kedvesek.
Őszinték, hűségesek.
De, ha fordítva van minden
Már csepp önbizalmam sincsen!
Akkor mi végre is élek?
Ezt megtudni? A fenének...!

2011. február 12., szombat

NYUGDÍJAS-OK


Jaj, de nagyon akartunk már élni...
Azt sem tudtuk még, mitől kell félni
Rohantunk az élet közepébe,
Csoszogunk a vége közelébe'

Útnak eresztettük a családot,
Keressük a sok régi barátot,
Hajuk ezüsttel van már beszőve
Senki nem hiszi, mi lett belőle...

Unokánknak adtuk a zsebórát,
Elfeledtünk sok sok régi nótát.
Szívünkbe, -hol rejtett tüzek égnek-
Röngengéppel olykor, belenéznek.

Majd' mindennap elmondja az orvos,
-Az idős kor állapot! Nem kóros,
Sétáljunk, hisz jól bírjuk magunkat.
Meg sem érti sok, súlyos bajunkat.

Emlékekkel teli már a házunk,
Meleg cserépkályhánál is fázunk
Mostanában randa idők járnak
És örökké eltűnnek a tárgyak...!

Úgy gondolunk már a régi bálra,
Hogy ott mindenki, csak velűnk járta.
Partnerünk, hozzánk simulva táncolt,
Padig anyánk a szünetben ránk szólt...

Visszaemlékezünk szép zenékre,
Első nagy szerelmünk két szemére,
Szégyenlősen előadott bókra,
Kiskapuban félve lopott csókra.

Kamaszkori búcsúk hintájára,
Legszebb báli ruhánk mintájára,
Egyik nagy szerelmünk szép végére,
Derűs vasárnapok békéjére...

Úgy futott el felettünk az élet,
Soha nem mondhattuk: -De jól élek!
Ilyen gyorsan, hová tűnt a múltunk?
Megsüthetjük már, amit tanultunk...

Veled is épp ez történik tudom,
Most jössz át, az időalagúton...
Emlékképek villognak fejedben
És valami csillog a szemedben...

De, soha ne sirassuk a múltat!
Mind megbánja, aki könnyet hullat.
Hogyha sírunk, könnyes a sok emlék.
Bármelyikért, most is visszamennék...