2009. május 5., kedd

RÉTALAPI KALEIDOSZKÓP

(részlet hasonló című írásomból)

Oluptól - Alapig
Új házadhoz keress követ egy régi alapból,
Nem baj, hogyha széjjelszeded, hisz nincs egy darabból.”
R. Horváth Ferenc


Nincsenek ennek a falunak határában bodor felhőkbe vesző hegyek, nincs feszített víztükrű jéghideg kék tava csillanó ezüst halacskákkal, nincsenek szőllőskertjei, melynek szélén piros, vagy fehér terméskőből rakott apró présházak állnának.
Nem legelésznek már a falu szélén hárfaívelésű szarvaikat büszkén hordó nemes magyar ridegmarhák, fényessörényű, aranyszőrű pompás mének, utcáit nem szegélyezik kőlábazatú magas épületek, mázas cseréptetővel, az épületek előtt virágzó hársfasorral.
Nem szakítja meg az esti harangszót, a hazafelé ballagó tehéncsorda jólakott állatainak bődülése.
Lakói között nem találni orvost, papot, tanítót, a rend néha idelátogató őre is másutt lakik, nélkülözhetetlen gyógyszerért hét kilométert kell megtenni az arra rászorulóknak. Az ilyen felfedezetlen csendes helyekre hurcolkodó elidegenedett városlakók, vagy a szomszédos országokból befektetni átköltöző gazdag nyugdíjasok is hiányoznak innen. Nincs már iskola, posta sem, nincsenek munkahelyek,
- régen sem nagyon voltak - a polgármester is csak félállásban igazgatja a harmadrészt nyugdíjasokból, felerészt gyermekekből álló lakosságot.
Azt, hogy a következő években is feltehetően élnek majd itt emberek, a ma is prosperáló óvóda jelentheti, melynek használói, a lakosság 4-4.5 %-át teszik ki.
A szegénység, rengeteg házban lakik még albérletben, ahonnan elűzték már, ott meghagyta társbérlőnek az igénytelenséget. A közeli város színházaiban, nehéz lenne statisztikát készíteni a falunkból odalátogatókról, de mozijegyre sem sokat költött eddig a lakosság. A boltosok „hozomra” adnak, a kocsmárosnak járót, mindig megszerzik valahogy.
Azt a kevés hozzáértést és törődést, ami egy kisebb gyümölcsöskert fenntartásához kell, kevesen vállalják, így a legtöbb ház mellett konyhakertként felhasznált, vagy parlagon hagyott területek ellenére, a három, szegényes kínálatú boltocskában keresnek egy-egy kiló gyümölcsöt, az azt igénylők.
Mi mégis idetelepedtünk nagyanyáddal nyugdíjazásunk előtt, Károly nagybátyád meg családja miatt. Aztán ők is elmentek, - ki meghalt, ki elköltözött – mi meg ittmaradtunk idegen emberek között, idegen földön, amely egyikünknek sem otthona inkább, mint a másiknak.
Lassan beleöregedünk a megszokásba, most meg már – hiszen tudod te is – ez az otthonunk, ahol mára összebarátkoztunk emberrel, tájjal...

CEGLÉDRŐL

Jó húsz évig szívtam áldott levegődet,
Tücsökért-bogárért jártam legelődet,
Ittam boraidat, gyümölcsödet ettem,
Büszke voltam rá, hogy ceglédi lehettem.
Ürögdi dédapám ott tapsolt Kossuthnak,
Ott van kezdete is a „római” útnak.
Csikós-szél, Újváros őrzi lábam nyomát,
Csemőig ismertem a présházak sorát.
Játszadoztak velem ringómellű lányok,
Álmodom még róluk izzótestű álmot
Vad álmaim végén ha lehetne, mennék
Fél század után is, csábít vissza Cegléd.



KUKUCSKA

(Részlet életrajzi írásomból.)


Milyen hangulata lehetett a Teremtőnek? Mélyen benyúlt az őskáoszba, találomra kivett egy marék masszát. Sokan elkeveredtek mellőlem, de én ott maradhattam nyitott tenyerén. Rám lehelt, és az érdekelte, mit szeretnék a következő húsz évben?

- Százéves aggastyán szeretnék lenni!- gondoltam, mert aggodalommal töltött el, hogy csak húsz év vár frissen induló életemre.
- Csak húsz, a többiért már magadnak is kell...
-Hát, embergyerek szeretnék lenni! Pufók, egészséges, értelmes! Hatalmas boldog családban, szeretetben, matuzsálemkorú nagyszülőkkel, elégedett szülőkkel, játékokkal, meleg otthonnal, cipőkkel, ruhákkal. Békében, háborúk és forradalmak nélküli világban.

Szerintem utóbbiakra gondolnom se lett volna szabad, nemhogy kívánni...
Milyen tökéletes egy tojás! A lét modellje, mely magában hordozza a csírát, a megtestesülést, a védelmet. Benne a minden van, kívül csak az ismeretlen. Mennyire hasonlít az emberi léthez. Az őspont, a védettség, a fejlődés, majd a repedések, a kiszolgáltatottság.
Minél többek vagyunk, annál kevésbé férünk már abba az aurába, amely véd bennünket. Lassan szétrepedezik, utolsó darabjai is semmivé lesznek, és mi ott állunk mezítelenül, magunkra utalva, készen az elmúlásra. Olykor még kukucskálunk a tűnő héj repedésein, keressük egykori önmagunkat, ámulunk, hogy miből, és hogyan …
Kukucskálok én is emlékezetem egyre szaporodó résein. Húsz évnyi mélységbe, vagy magasságba?
Elkerekedő szemekkel bámulom a világot amelyről hatvan évig szentül hittem, hogy majd részt vehetek alakításában. Úgy látom azonban, hogy ez már nem is az a világ...
Ezért tanácsolom minden világmegváltónak, hogy abban a pillanatban kezdjenek a változtatáshoz, amikor a gondolat megfogan bennük, mert később már bármihez nyúlnak, az nem ugyanaz lesz.

Egyre halványabb fénnyel sziporkázó szellemiségem apró parazsai, sisteregve hullanak az emlékezet kútjának mind kisebb gyűrűket vető vizébe. Ezekből a parazsakból próbálok most új tüzet szítani. Nem ökörsütőt, nagy lobogásút, nem világégetőt, csavarodó lángút, de tüzet, amelynek egy kevés fénye és talán némi melege is van.
Tűz…! Közel állt hozzám egész életemben, skorpiónak születtem.
Pupilláim fájón nyílnak tágra, tekintetem az örök ismeretlenbe mered. Ki tudja mi a tűz? Ki tudja mi a láng? Mitől más az előttem táncoló láng tüze, mint a láz, mely annyiszor perzselte betegen nyűglődő testemet? Miben tér el attól, melynek hője az öntőtégelyből égette arcomat? Más-e, mint a géppisztoly torkolatán kicsapott lőporszagú csóva? Mennyiben különbözik a mindent megemésztő magmától, amely a föld gyomrában fortyog? Vagy a pokol tüzétől…
A tűz, az tűz! Megsemmisítő őselem!
Bámulom a tüzet, belemeredek a lángokba.
Varázslat!
Pontosan azt érzem, amit kétévesen. Gyönyörű valamit látok, de nem tudom, mi az.

Figyeld csak a tábortüzek körül ücsörgőket! Mindenki el van kápráztatva. Már régen elfogyott a szénné égetett szalonna, a zsírtól csepegő koszos kenyérszelet, hátukon már érzik a harmatot, már szúnyogok marják testüket, de senki nem mozdul, míg darabka zsarátnok villan a hamu között.
Várják a folytatást. Reménykednek, hátha még valami…
Pedig már semmi nem fog történni! Legbelül mindenki érzi, hogy mindjárt menni kell, mégis az imént még hatalmas lángokkal lobogó tűzre emlékezünk.
Atavisztikus merengésünk közben olyan pillanatok is megvillannak előttünk, amelyeket talán meg sem éltünk. Talán nem is mi éltünk meg. Talán meg sem történtek? ...

2009. május 3., vasárnap

EMLÉKEZZ BALLAGÁSODRA


Hát, megfutottad te is a kis pályát
Elkezdheted, az élet iskoláját.
Okosságokkal teli a tarisznyád,
Nincs benned ostobaság, sem hamisság.
Feledd játékodat, vérző térdedet,
Kezdj új játékba, reméljük élvezed.
Nem lesz túl könnyű, és hát..., hosszú se lesz
Erőlködj hát! És jó lesz, hogyha sietsz.
Mi igyekeztünk! Úgy éreztük, mára
Minden belekerült a tarisznyádba.
Ami kell majd, ha már nem leszel velünk.
Sok sikert! Holnaptól útnak engedünk.

EZ A SIKER?


Taps nélküli színház az életem.
Szünet van, meg büfé, nem élvezem
Paravánok mögött nagy emberek vannak
Aki színpadon él, jobb a dolga annak?
Tenger bajom között, nem lophatok sikert
Rettentően nehéz, lám, a víz is kivert.

2009. január 24., szombat

Rétalap, 2002. 10. 28.

Azért őrizgetek néhányat egyik fiókom mélyén legalább harminc esztendeje, hogy érdeklődő gyermekeimnek, unokáimnak, ne csupán a történetet mesélhessem el, hanem kezükbe fogva maguk is láthassák, milyen is az a 

KECSKEKÖRMÖK RÉTALAPON


Hazánkban a "kecskeköröm" - latinul congelia ungula caprae- néven ismert megkövesült kagylótöredék előfordulási helye, eddig egyedül a Tihany környéki Balatonpart volt.
Utóbbi években már az sem, mivel mára, a mindenki által ismert legendának, és az idegenforgalom szerencsés fellendülésének köszönhetően, a turisták felvásárolták, igy lassan csak a múzeumok büszkélkedhetnek egy-egy példánnyal.
Pedig valaha Tihany, "visszhangzott" a helybéli gyerekek jellegzetes akcentussal kántált hangjától: -kácskákormot tessék! Amitől ez az írás érdekes lehet, az a dolog geológiai vonatkozása.
Hazánkat egykor a Pannon tenger borította, melynek legmélyebb megmaradt- mederrésze, feltehetőleg a Balaton. A congelia megjelenése tehát, mindenképpen a Pannon tenger teljes visszahúzódása után alakulhatott ki ebben a medencében, mert édesvízi kagylóról beszélünk, következésképpen, a földtörténeti harmadkort jóval meg kellett előzni a Pannon tenger teljes megszűnésének, illetve a sós tengeri víz átalakulásának édesvízzé.
Valószínűleg e körülményekhez alkalmazkodtak és igy maradtak meg azután később megkövesült házú állatok.

A kecskekörömnek elnevezett kagylótöredéket, valaha úgy emlegették mint kizárólagos tihanyi nevezetességet. Az aranyszőrű kecskenyájat legeltető királylány legendáját az egész ország ugyanúgy megismerhette, mint az azóta megszünt páratlan minőségű visszhangot, amelyről azt állították korabeli emberek, hogy maradéktalanul visszaénekelte a himnusz első versszakát.

E sorok írója azonban a közelmúltban meglepetéssel tapasztalta, hogy a Győr környékén fekvő Rétalap község lakosai úgy ismerik az ungula caprae-t, mint amely a falu keleti határában folydogáló Bakonyér nevű patak medrében közönségesen előfordul.
Miután maga is hozzájutott két innen származó példányhoz, észrevette, hogy a rétalapi kecskekörmök alakjukat tekintve pontosan fordított állásúak mint a Tihanyiak. Ami miatt érdekes az egész, hogy a kettő úgy fest egymás mellé téve, mintha egy igazi páros kecskeköröm lenne.
Előfordulhat azonban, hogy ez csak ellenőrizetlen törvényszerúség és lehet, hogy minden egyes létező példány véletlenszerúen más-más állású. Kiderült az is, hogy a kagylókövületek a falucska határában folydogáló Bakonyér nevű patak medréből kitermelt kavicsok közül származnak. Egy példányt Nyári József -a házépítéshez kitermelt kavicsból, egy törött példányt pedig Horváth László -szintén a kavics között megtalálva- bocsátott rendelkezésemre.
A helyszinen saját kutatásom nem járt sikerrel, mintegy 1.5 km.-es szakaszon sem az eliszaposodott mederfenéken, sem a parton nem sikerült találnom egyetlen példányt sem.
( Ennek oka az is lehet, hogy a medret utoljára 1949-ben kotorták és a vastag iszapréteg elfedi a lehetséges példányokat. Mivel a meder újrakotrása jelenleg folyamatban van, talán ismételt kutatás sikerrel járhat.)
/ Ez az írás 2002-ben készült, a meder kotrására mind a mai napig nem került sor, és jelenleg kilátásban sincs. Sokkal inkább lehet majd számítani a meder teljes eliszaposodására, és azt követően a környező szántók árvizes területté vállására./
Ezek szerint, a patakocskának, valaha a Dunába - mint a közelben lévő legnagyobb vízgyűjtőbe - rohanó erőssodrású folyónak kellett lennie ahhoz, hogy a ma is bőven meglévő kavicsos üledéket a jelenlegi meder teljes hosszában végig tudja mosni maga előtt.
Rétalapon és környékén ugyanis a termőréteg rendkívül vékony, alatta üledékes /tengeri?/ homokot találhatunk, benne egészen aprócska meszes váztöredékekkel. Valószínűleg ebbe a puha homokba vágott medret magának a Bakonyból és a sokorói dombság nyúlványaiból vadul lerohanó, majd a síkságon csendesülni kezdõ víz a Bakonyér patak, és így sodorta magával a nehezebb kövek, kavicsok között a congeria ungula caprae késõbb - vagy már hamarébb? - megkövesedett példányait is. A Kárpát-medencében elfoglalt “medencefenéki” helyzetünkre utal, hogy hazánk nagyrésze 30 %-nál kisebb lejtésű sikság, egyötöde dombság és csak alig egyhuszad része középhegység.
Néhány százmillió évvel ezelőtt azonban,valószínűleg teljesen más lehetett a helyzet, hiszen ahol ma síkság van, hegység magasodhatott, míg dombságaink helyére bátran képzelhetünk asztalsimaságú sík tereket, hiszen hazánk területén minden kor és réteg kőzettipusa képviselteti magát.
Igy történhetett, hogy a mai Magyarország délkeleti részét képező Tisia (mai nevén tiszai) szerkezeti egység Európa déli partszegélyéhez, mig az Észak magyarországi felvidék (a Balaton római neve alapján Pelso) nagyszerkezeti egység, Afrika északi partszegélyéhez tartozott. Ebbe az Észak-Nyugat-magyarországi övezetbe található ma mind a Balaton, mind Rétalap és ez az egykori földrajzi együvétartozás, egyfajta magyarázata lehet a kagylókövület mindkét helyen történő megjelenésének.A Kárpát medencében a miocén korszak végén, a Szarmata tenger maradványai lehettek, amire, folyamatosan a Pannon beltenger maradványai ülepedtek.
Ezek a sós vizek aztán a Pliocén kor idején kisebb lápokra szakadoztak, majd kiszáradtak, de a kiédesülő vizhez, már csak alig néhány élőlény tudott alkalmazkodni. Ezek közül legismertebb a congeria amely búbjának lekoptatott maradványáról kapta a népies kecskeköröm kifejezést.
De az is lehet, hogy a Balatonfelvidéken legeltetett aranyszőrű kecskenyáj néhány példánya elkóborolt ide a bakonyér partjára és mivel akkor még olyan széles volt a patak, hogy a kecskék azon nem tudtak keresztülugrani, mind beleestek és megfuladtak.
Ki tudja? Az igazság odaát van !!!

Folyt. köv.

2009. január 23., péntek

Rétalap, 1993. október 23.

RÉTALAPI LÉTALAP


Mióta itt jár a történelem, patak van,
szántó. Hinni sem merem,
Hogy gondozatlan gazos kerteken,
csak pár fürt félig vad szőlő terem.
Inkább isszák jó torkú szomjasok
a kocsma ócska, drága, híg levét,
Mint egy kupával -megteremne itt-
saját borukból. Azt tennék eléd!

Vasárnapi ebéd szent békéje.
Tyúkkárálású csend, tücsök zenél,
Az áldott Nap, próbálja menteni
mit az átok szél, elkótyavetyél.
A templom és a kocsma egyfelé
esik, bár sejted, mégsem tudhatod,
A jámbor éppen melyikbe siet,
hol kapja majd meg, a "szenteltvizet"

Írigy aki Brennberget ismeri,
Hol a kocsma épp a templom alatt
Kapott helyet, így a mise után,
az áhítatosabbja, ottmarad.
A faluházon, csukott ablakok,
a kultúra már rég nem itt lakik,
Elszálltak a fényesített elmék,
és elmerültek valahol. Nyakig!
Isten kegyelme, itt is annyit ér,
mint a szomszédban, mégis ritka itt.
Mintha, csak magányra vágyók laknák
a falu szép kis vályogházait.
Mióta Szent Márton farzsebéből
mint egy kegyvesztett egyszer kiesett,
Elhagyott és visszaperelt határ!
Kivirágozni, sosem sietett.

Szép zsíros földek, vizes parlagok...
halálra ítélték! Radírra várt
Mint annyi más, önállótlan falu.
S az élet, mégis, újból visszaszállt.
Összkomfortosra fényesült szobák.
Kiűzték, a vályogszagú múltat?
Új híd, új út, meg új kapcsolatok,
De minden régi, mégis visszahullhat?

A leglakottabb rész, a temető!
Maholnap, a hely nem lesz már elég,
Sok újat tenni nincsen friss erő,
az orvos jön, megnéz, aztán lelép.
Egyformán fogy itt gyógyszer és kenyér.
Párszáz hektárhoz, nem kell ennyi ház
Már tapsra sincs kérges munkástenyér.
Etus néne, az utcán magyaráz...

2009. január 1., csütörtök


LEVÉL APUHOZ

Drága Édesapám! -...De nehezen írok-
Azért lett vizes, mert néha közben sírok.
Pici koromban is csak utánad sírtam,
De sem elmondani, sem írni, nem bírtam.

Alig beszélgettünk nem voltál mellettem
Sokat gondolkodom, miért nem kellettem?
Pedig szeretsz engem - legalább remélem -
Csak kimondod egyszer, talán majd megérem.

De, hogyha szeretnél, tudnád mit kell tenni
Egyszer simogatni, máskor ölbe venni,
Éjjel betakarni, reggel ébreszteni…
Mondd meg, hogy volt szíved engem elveszteni?

Drága Édesapám! De szeretnék veled…
Rég hozott már erre a lelkiismeret.
Mikor nem vagy velem, szoktál rám gondolni,
Vagy olyan vagyok, mint az elhagyott holmi?

Melyre emlékszel, hogy tegnap levetetted,
Csak nem jut eszedbe, hová is tehetted?
Tudod, hogy anya is miattad szomorú?
Jó neked, hogy arcán mindig ott a ború?

Vagy…van egy barátnőd, azért nem vagy velem?
Lehet, hogy miatta ilyen az életem?
Előfordulhat, hogy csapodár az apám,
Ahogy mást elfeledsz, majd engem is talán?

A pár ajándékot, amit tőled kaptam,
Mind visszaadnám, ha rám tennéd a paplant,
Az ágyamra ülnél, kezdenél mesélni,
Én meg elaludnék! Nem kellene félni…

Míg suliba lennék, te dolgozni járnál,
Mikor kijönnék, a kapu előtt várnál,
Hogyha beteg lennék, te aggódnál értem.
Mondd, most kiért aggódsz? Én ezt nem is értem.

Drága Édesapám! Nagyon elfáradtam,
Elaludt a maci, melyet tőled kaptam.
Anya is elaludt itt a karosszéken,
Azt álmodja, újra velünk élsz, mint régen.

Ne haragudj, de most többet már nem írok
Ígérem, hogy eztán kevesebbet sírok.
Egy ekkora lánynak, már nem illik sírni,
Ha nincs apukája, azt is ki kell bírni.

U.i.:     
Megint Karácsony jön, hidegek a napok
Kevés a szeretet, melyet Tőled kapok,
De azért maradok szerető kislányod,
Sokat gondolok rád! Remélem nem bánod…

2008. december 31., szerda

ÁTSZÁLLÁS


Összeragasztott mérföldeken át,
Elrohant buszod mellett a világ
Percekig, órákig, hónapokig,
Elértél volna a csillagokig,
Ha nem lenne oly levegős az ég.
A kilométer, talán épp elég.
Hány hajnal látott úton egyedül?
Hányszor maradtál magányos belül?
Álmodban hányszor számolod ki még,
Üzemanyagod meddig lesz elég?
A megszokás, nem tiszteli a kort,
Hányszor indítanád még a motort?
Hányszor jut eszedbe majd valaki,
Az Ilonka, a Jóska, a Laci?
Hányszor melegítetted be a buszt?
Hány ellenőrt láttál, hány kalauzt?
Bátran tegezhetsz néhány nagymamát,
Kik, buszodról járták az iskolát.
Féltett titkát, hány ember mondta el?
Nem vitatkoztál soha, senkivel!
Hány kérdezte meg, merre van az út,
Amelyen ide, vagy amoda jut?
Hányan kérték, állj meg a ház előtt,
Mindig a nénit nézted, nem a nőt.
Közben láttál épülni házakat,
Vittél beteget sírót, lázasat,
Bíztak rád csomagokat, gyermeket,
Átéltél tán, borzasztó perceket
Bántott főnők, kolléga, de azért
Ki veled indult, mindig odaért.
Ha fagyott, fújt, vagy éppen hó esett,
Mi akkor is, utazhattunk veled.
Később a gyerek, majd az unoka
Ült fel mögéd. Nem késtünk el soha!
Ahogy gyűltek a kilométerek,
Kezdhetted számlálni az éveket.
Utadat már visszapörgetheted,
Bár a szerencse is ott volt veled
Rájöhetett aki beült mögéd,
Vezető nélkül a busz, nem elég!
Észrevettük arcodon a borút,
Ha láttál egy útszéli koszorút.
Holnaptól aztán vége! Nincs tovább!
Elvégezted, akár egy iskolát.
Új élet jön, hol nincsenek buszok,
Nincs garázs, sem indító, hisz tudod...
Hiába érzed úgy, hogy menni kell,
Az ismerős busz, nélküled megy el!
Hiányzol ha utazni indulunk
Korán reggel, és arra gondolunk,
-Tán alszol még. -vagy -De jó most neked...
Kívánunk szép nyugdíjas éveket!
Úgy éreztük, ha fogtad a volánt,
Mi hazaérünk, téged bármi bánt.

2008. december 30., kedd

Rétalap, 2001. május 5. 20:15

LYUKAS FAZÉK

Lyukas fazékba nem való a víz.
Ki számolja már hányszor volt a tíz?
Hiába nézek karcsú lányokat
Néhány baj, gyakran meg-meg látogat.

Már nem tagadom le a koromat
Fogorvos őrzi a mosolyomat,
Belgyógyász diktálja, hogy mit egyek
Ortopéd sebész, ha fáj…, mit tegyek.

Időm sajnos van már, több mint elég
Jobban kell már a motor mint a fék
S ha néha elkap egy-egy vén barát,
Mindkettőnk mondja a saját baját. 

Kettecskén asszonyommal, úgy teszünk,
Mintha valaki törődne velünk.
Örülünk, mint mindenki , aki lát
Szép ünnepeken néhány unokát.

De ők ők, mi meg már…, csak mi vagyunk
Amennyit adtunk, most annyit kapunk.
S ha szerintük ez nem is oly kevés,
Akkor talán , megérte az egész.

2008. december 29., hétfő

JOBBLADA


Kijött az Erzsi a tóra,
Megállítottam egy szóra.
Előjött a régi nóta:
-Szeretlek óvoda óta.
Nevetett! –Menj a csodába,
Nem jártam én óvodába
És ne küldj több irka-firkát,
Nem őriztünk együtt birkát.
Engem már a Józsi szeret,
Mit kezdenék itt most veled?
És hol laksz? Hisz nincs is házad
Azt mondják, büdös a lábad...
Robogón jársz a diszkóba
Ki néz rá ilyen fickóra?
-Hinnye az anyádat Erzsi!
Józsit a fejedből verd ki,
Velem járt az óvodába,
Neki volt büdös a lába!
És lehet, hogy lesz egy házam
Érted? Vagy elmagyarázzam?
Nagy fater már elég beteg,
Rám hagyja a házát! Lehet…
A gyógyszer gyógyít, így inkább
Kap tőlem törkölypálinkát.
Neked még azt is megteszem,
Józsi Polszkiját, megveszem.
Kocsival járhatsz a boltba,
Kinek lesz még ilyen dolga?
-Nekem, te akkor sem kellesz.
Nagyapád, száz évig el lesz
Nagyon szívós a vénember.
Polszkiban meg, nincs féltengely.
A házra száz évig várhatsz
Örökké robogón járhatsz.
Azt mondd meg, mit tennél értem?
Mert én még semmit sem kértem.
-Te Erzsi! Az neked jó, ha
Beugranék most a tóba?
-Ne! Inkább akármi legyek,
Ha holnap hozzád nem megyek.
Rám íratod majd a házat,
S ugorhatsz! Bánja a bánat.