2010. június 22., kedd

(részlet, SORS c. életrajzi írásomból)

KÉSZÜLÖK AZ ÉLETRE

Amikor én még kissrác voltam...”

Egy fényképész lakott az utcánk túloldalán, akinek nővére székhez kötöttsége miatt, állandóan az ablak előtt ült és – így utólag, megítélhetetlen minőségű - olaj
képeket festett. Amikor már elértem az ablakpárkányát, naponta meglátogattam. Négy-öt évesen felmásztam a szinte mindig nyitott ablakig, és bekiabáltam:
-Kézcsókom művésznő! Készül a portrém?
Jóban voltunk és sokat beszélgettünk az élet folyásáról, de hiába ígérte, végül mégsem festett meg engem. Egyszerű ceruzarajzokat készített rólam csupán, amelyek – legalább szerintem - nem is hasonlítottak rám.
Kéry Feri bácsi a kőfaragó viszont, akit felesége - a folyton fehér bőrkesztyűben, és széles karimájú vászonkalapban járó Mici néni - nemes egyszerűséggel csak szobrászmesternek aposztrofált, tényleg kőbe faragott engem. Puttó lettem valami gazdag ember síremlékén.

Kézér néninek, akinek lakását csak egy fal választotta el a miénktől, nem tetszettek a léha művészpályák. Már négy-ötéves koromban azzal nyüstölt, hogy legfőbb ideje lenne valamilyen becsületes szakma után néznem.
Komoly gondba kerültem, mivel férje, aki cipész volt, megígérte, hogy odavesz inasnak, ha rendszeresen összeszedem tenyérnyi műhelyében, szétszóródott faszegeket. Én viszont az Istennek sem akartam cipész lenni, hiszen számtalanszor hallottam amint a felnőttek egyszerűen csak suszternak hívták őket a hátuk mögött. Másrészt ki nem állhattam a melegedni felrakott csiriz szagát még arra a kis időre sem, míg csipegettem a nyavalyás faszegeket. Így aztán elkezdtem más munkalehetőségek után kutatni.

Mindig csodálattal néztem a szigorú arcú Tibi bácsira, aki rendőr volt, és a mellettünk lévő házban lakott. Amikor elpanaszoltam neki, hogy szakmát keresek, és esetleg én is lehetnék rendőr, azonnal elvette a kedvemet. Azt mondta, ne is reménykedjek, mert az egyenruhaszabók nem tudnak olyan kisméretű sapkát készíteni amilyen nekem kell, egy rendőr pedig nem járhat hajadonfővel.
Ezután testre-szabottabbnak tűnő feladatokra koncentráltam.
Sokáig figyeltem a városi sintért, akinek lovas kocsija is volt. Az Új-árok hídja előtt lakott egy csupasz területen és mikor arra utaztunk, mindig megmutatták nekem a kisvonat ablakából, milyen sok kutya van a telkén.
Én, pedig imádtam a kutyákat!
Aztán valaki elárulta, hogy a sintérnek nem szeretni kell a kutyát, hanem kivégezni, olyan nagyot csalódtam, hogy inkább azt az embert néztem ki magamnak, aki az utcánkban lévő utak alatti átfolyókat takarította időnként, egy hosszú rúdon lévő kanállal.
Szóba elegyedtem vele, de ő meg, azzal tért ki, hogy még fiatal, a nyugdíjáig legalább negyven évet kell dolgoznia, ebből a szakmából pedig, csak egy van a városban. Válasszak inkább más munkát! Visszaadta az átfolyóba gurult labdámat, és megvigasztalt, hogy addig azért még sok minden történhet , és ő mindenképpen a barátom marad.
Babinszki Feri bácsi előző lakásunk szomszédságában lakott, vadász volt. A házaink közötti deszkakerítésen volt egy kis csapóajtó, melyen keresztül át tudtunk járni egymás udvarába, és ezt családjaink tagjai gyakran ki is használták a háború utáni „málenkij robot”-os időkben. Felkerestem, mint régi jó barátot, és elpanaszoltam neki mekkora bajban vagyok a szakmakereséssel. Akár vadász is lennék...
Azt tanácsolta, hogy lassacskán tanuljak meg lőni, meg, hogy legyek jóba a lányokkal, aztán majd lesz valahogy. De puskát nem adott! A vadászmesterséghez azért közelebb kerültem, mert mikor még ott laktunk, és esténként patront töltött, mindig én adogattam neki a hüvelyt.
Valaki azt is indítványozta legyek sakkbajnok, abban nem kell megizzadni, így semmi idő alatt megtanultam sakkozni. Évek múlva, amikor anyám a Délibáb cukrászdában mérte a fagylaltot, én a reá várakozás ürügyén beültem és délutánokat játszottam unatkozó vendégekkel. Sokszor volt süti, fagyi, vagy málnaszörp a tét, de ellenfeleim becsületére legyen mondva senki, soha nem fizettette meg velem a vesztett partikat, pedig sakkozni ma sem igen tudok!
A cukrászdához nagyon közel esett egy kis órásműhely, a Szabadság tér oldalában. Oda szoktam én betérni pici korom óta - meg a többi óráshoz is - ahol apró kis fogaskerekeket kértem, amelyek a rossz órákból származtak. Ezeket otthon egy kistányérban meg lehetett pörgetni és így idejében megtanulhattam, mi a különbség a centrifugális, meg a centripetális erő között. Az órásmesterrel nagyon jó kapcsolatban voltunk, mindig levette nekem a mutatóujját. Trükkjét csak néhány év után fedte fel előttem, aztán már én is ámulatba tudtam ejteni mindenkit. Amikor egyszer hibátlanul bemutattam produkciómat a mesternek, két forintot adott nekem, ami nagy pénz volt abban az időben. De olyan kisméretű órásnak mint én voltam akkoriban, nem volt felvétel.
Talán anyám jobban szerette volna, ha lánynak születek annak idején, ezért hosszú ideig hagyta nőni fejemen a szőke fürtöket. Már vállig ért volna a hajam, ha nem lett volna göndör, ami akkoriban éppen nem is volt divatos.
Csizmadi Laci bácsi fodrászüzlete, a házunk utca felöli oldalán nyílt. Számtalanszor ücsörögtem ott, nézegettem a rengeteg újságot, hallgattam a vendégek beszélgetését, vagy ha nem voltak sokan, magam is világmegváltó gondolatokat cseréltem a fodrászmesterrel, aki bármilyen témából úgy tudott kikeveredni, hogy mindig, a nőknél kötött ki. Egyszer aztán bevallottam neki, hogy már nincsen más megoldás, fodrásznak kell állnom. Arra gondoltam, hogy mivel őt ismerem, nála kezdeném a szakmát. Eleinte kisöpörném a műhelyt, aztán majd meglátjuk.
Azt mondta, hogy nem addig van az, egy fodrásznak meg kell tanulni a szakmát, például tudnia kell neki nyírni. Legjobb lenne, ha mindjárt a saját hajamon gyakorolnék, azzal a recés ollóval, amit a kezembe is nyomott.
Talán arra gondolt az áspislelkű szőrtelenítő, hogy a ritkítóollóval nem tudok akkora kárt tenni magamban, amelynek megtorlásából majd ő is részesedne.
Nem volt az semmi teljesítmény, ahogy én azzal a foghíjas vacakkal viszonylag hamar kopaszra nyírtam a fejemet. Hát nem lett teljesen egyenletes, de azért annyira sikerült, hogy amikor anyám meglátott, elsőre rosszul lett, és hetekig szidta a „szerencsétlen” fodrászmestert.
Végül visszamentem Kézér nénihez, és elpanaszoltam neki, hogy valószínűleg mégis cipésznek állok, mert már minden szakmában dolgozik valaki.
Talán, még fuvaros lehettem volna, de Géza bácsi aki egy igazi stráfkocsiról hajtotta a muraközi lovakat, nemes egyszerűséggel úgy írta körül rólam kialakított véleményét, hogy: -Kurva rossz kölyök!
Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, ha sikerült elkapnia, fekete kocsikenőccsel olyan bajuszokat rajzolt nekem, hogy anyám este alig tudott lesúrolni. Nagyon nem is bántam, mert talán életem hátralévő részében sem tudtam volna megtanulni azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amiket Géza bácsi abban az időben már minden segédeszköz nélkül tudott.
Így alakulhatott, hogy már elmúltam öt éves, még mindig ott álltam teljes bizonytalanságban, a jövőmet illetően. Olvasni már tudtam, ezért édesanyám kisírta az egyik iskola igazgatójánál, hogy soron kívül vegyenek fel az iskola első osztályába. Mint hamarosan kiderült, a sors azt sem akarta, hogy legalább a tudományok terén juthassak mesterséghez, mert a tanév felénél már kirángatott az iskolapadból egy olyan sokízületi gyulladás, amely hajszál híján átpenderített a túlvilágra.
Évekbe tellett, mire újra rendesen tudtam járni, de akkoriban nem nagyon hitte volna el senki, hogy egyszer majd akár vasöntő is lehet belőlem.

A KINCS

A Táncsics iskola épületével átlósan szemben volt sarki házat, bombatalálat érte a háború alatt. Később sokat játszottunk a romok között, míg egy nap beszakadt alattam a föld, és felfedeztem a pincét. Egyik fele teljesen ép volt, de a lejáratot már régen betemette a törmelék.
Egy darabig jó kis búvóhely volt néhányunknak, cigiztünk, és pár matekdolgozatot is megúsztunk odalent. Fejünk felett piacozó parasztszekerek „parkoltak”. Évek múlva mesélték nekem, hogy az egész család a romok alatt maradt, mikor lebombázták azt a házat. Beleborzongtam, mert eszembe jutott, mennyit játszottunk ott az általam felfedezett pincében.
Ezzel a rommal szemben volt a Hegyközség nevű hivatal, - mindenki hetykösségnek ejtette- ahol a városkörnyéki szőlőtulajdonosok kiutalásra megvásárolhatták az akkoriban divatos egyetlen növényvédőszert, a rézgálicot, más nevén a kékkövet. A vízben feloldott szerhez valamennyi meszet kellett kavarni, aztán tavasztól őszig, halovány kékes-zöld színben játszottak tőle a városkörnyéki szőlők Alsóerdőtől, a végállomásig. Akadt, aki még a gyümölcsfáit is rendszeresen lefújta, így a hamvas őszibarackok sátáni foltokkal tarkítva, senkinek sem kellettek a piacon, pedig a rézgálic talán kevésbé volt veszélyes, mint a ma vásárolható „szupermérgek”.
Nem nagyon léteztek még akkoriban más, rafinált halálosztó vegyszerkombinációk sem, talán még a nikotin!
Sok háztartásban előfordult, hogy az ecetes uborkába is tettek pár kristályt a rézgálicból, amitől még májusban is gyönyörű színe volt a savanyúságnak. Ha valaki szólt, hogy az méreg, azt mondták, „kis méreg, nem méreg”.
A „hetykösségi” ház udvarában eleinte - amikor még jegyre adták a kenyeret - a Jámbor féle pékség, majd később évtizeden át, MÉH telep működött. A fagylaltok árát gyakran szereztük az itt-ott talált fémhulladékok eladásából. Egyik tanárunk, amikor megtudta, hogy milyen jó üzlet a vasgyűjtés, saját háza udvarában rendezett be egy ócskavas-telepet. A vasat mi gyerekek, gyűjtöttük, hogy majd kirándulni mehessünk a nyereségből.
Ebből aztán olykor, nagy balhék keletkeztek, mert a gyerekek mindenhonnan, mindent elvittek, amit fogott a mágnes, vagy fémes hangja volt. Akadt aki otthonról hozta el a szülők nagy rézüstjét, az ezüsttálcát, de voltak olyanok is, akik félretolt csillét loptak a téglagyár mögül. Előfordult, hogy valaki gyékényszatyornyi ezüst Horthy ötpengőst hozott, amit az átvevő hosszas könyörgés után alpakkaként vásárolt meg. Emlékszem milyen gyakran vittek a srácok lőszereket, robbanóanyagokat, melyeknek hüvelye rézből készült.
De az okos felvásárló nem vette be a veszélyes anyagokat, csak ha hatástalanítva voltak. Ilyenkor a kiöntött lőport meggyújtottuk, a lőszerek végén lévő gyutacsokat meg hegyes szöggel ártalmatlanítottuk. Pedig csak egy rossz ütés …
Úgy terveztük, hogy az osztály által közösen gyűjtött fémhulladékok árából, majd kirándulást szervezünk valahová. Kirándulás előtti héten, páran a Kámáni-erdőbe indultunk számháborúzni. Oda okvetlenül el kellett jutnom, mert édesanyám mesélte, hogy a kis erdőben álló söröző-pavilont Ürögdi nagyapám keze alatt építették az ácsok. Nagyapát én már nem ismerhettem személyesen, de több áccsal beszéltem, akik még együtt dolgozhattak vele. Egyikük azt mesélte, hogy nagyapának olyan szekercéje volt, amellyel fogadásból megborotválkozott. Roppant büszkén mutattam a faépületet társaimnak, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmire sem használják.
Játék közben megjelent egy szovjet katona, hátán ormótlan, nagy antennás rádióval. Egy darabig ücsörögtünk vele táborhelyünkön, köszörültük rajta orosz tudásunkat, aztán otthagytuk és játszani mentünk. Számháborúzni elég unalmas volt. Az erdő a Budapestre vezető vasútvonal mellett feküdt, a sínek felé egy laza, leomló homokfal húzódott, meredeken. Ebbe a homokfalba kezdtünk barlangot ásni, két kezünkkel, meg néhány fakéreggel. Amikor már elég nagy volt a barlang ahhoz, hogy belebújhassunk, rászakadt egyik srácra, akit tíz körömmel kapartunk ki. Még lélekzett!
Akkor nem éreztük át a dolog veszélyességét, de azóta sokszor jut eszembe, mi minden történhetett volna.
Már hazafelé indultunk, és én még mindig hiába kerestem szépen összehajtogatott szövetnadrágomat, melyet előtte nap varrtak nekem. Azt az egyet, amelyik nélkül másnap nem mehettem kirándulni a többiekkel. Gatyában botorkáltam hazafelé, a régi Pesti út melletti árokparton, és azon törtem a fejemet, vajon a rádiós Szergej -aki mellett otthagytam- mit kezdhetett a nadrágommal?
Valami megmagyarázhatatlan ok miatt, gyerekként, nagyon szerettünk a lebombázott házak helyén, a romok között játszani, bújócskázni, amitől pedig, a felnőttek jó okkal tiltottak minket. Sok volt a rom, sok volt közöttük a fel nem robbant lövedék. Sajnos sok volt a baleset is. Gyakran lehetett hallani, hogy egy-egy robbanásnál valaki elvesztette a fél kezét-lábát, vagy a szemét.
Emlékszem egy fiúra, aki anyám munkahelyének a közelében lakott és állandóan egy kis ásóval kutatott annak az Alkotmány utcai háznak a romjain, ahol mi többiek fogócskáztunk, bújócskáztunk. Azt mondta, hogy alagutat fog ásni, lehet, hogy kincset is talál. Körülröhögtük, és soha nem játszottunk vele.
Néhány év múlva, 1957-ben, már kollégista voltam egy másik városban, mikor anyám küldött egy újságcikket, amelyet a Ceglédi Hírlap-ból ollózott.
Az állt benne, hogy a ceglédi Alkotmány utca általam említett sarkán házépítés közben, találtak egy ötliteres befőttesüveget, amely tele volt arany órákkal, láncokkal, ékszerekkel.
A becsületes megtaláló jutalomban részesült!
(részlet, SORS című életrajzi írásomból)
A CSIBE, A KAKASKA, MEG A TYÚK!

Szerintem amint látni kezdtem, már szerelmes is voltam valakibe. Talán azért, mert nem volt leánytestvérem, - sajnos fiú sem - és rettenetesen vágytam arra, hogy szerethessek.
Abban az időben úgy gondoltam, a szeretet, meg a szerelem, egy érzés. Nagyon tetszettek a szép lányok, nők, - koruktól függetlenül,- már egészen kis koromban! Nem tudom, hogy mások, hogy voltak ezzel a szerelem dologgal, de nekem aztán néha sok galibát okozott.
Nem álltam az ismeretek teljes hiánya nélkül egy-egy érzelmi roham bekövetkeztekor, hiszen sokat hallottam felnőttektől milyen az a szerelem, és olvasmányaimban is megjelentek mindenféle hősszerelmesek. Persze már olvasási élményeim előtt is megesett velem, hogy szemet vetettem egy-egy szép lányra, csinos nőre. Kitűnő ízlésemről, harminc-negyven évvel idősebb férfitársaim elismerő bólogatása tett tanúbizonyságot. Arra mindenesetre kaphatók voltak azok a férfiak, hogy kitanítsanak.
-Ott jön az a két lány, ha megkérdezed, hogy szőrös-e már ….. kapsz ötven fillért. -Szevasztok – álltam a lányok elé, és megkérdeztem.
A „szia” nem volt divat akkoriban, csak 1957 után kezdtünk sziázni. Annak előtte a szervusz, meg a szevasz volt szokásban a tegeződők között.
Az idősebb lány, már 16-18 éves lehetett, mert akkora pofont tudott adni, mint egy felnőtt. Nem értettem pontosan, miért ütött meg, - mikor előtte köszöntem nekik - és miért mentek be anyám boltjába panaszt tenni ellenem.
Egyelőre saját testem megismerésére irányuló törekvéseimet, hasonló kíváncsisággal feltüzelt barátaim segítették, akik között nálam jóval idősebbek is akadtak. Mert akkoriban még semmit nem tudtunk a homoszexualitásról, nagy bátorsággal tanulmányoztuk egymás testét és elégedetten, - vagy irigykedve - vettük tudomásul, hogy többé-kevésbé hasonlóak vagyunk. Ezután teljes figyelmünket a másik nem felé fordíthattuk volna, ám lehetőségeink még egy darabig, csupán a tájékozottabbak által előadott történetek meghallgatására korlátozódhattak.
Mindig akadtak közöttünk olyanok, akiknek testvér, unokatestvér, szomszéd lány személyében valakik újabb kézzelfogható ismeretekkel szolgáltak, a boldog „felvilágosult” aztán büszkeségtől dagadva, vagy szégyenlősen el-elpirulva tartotta meg élménybeszámolóját a tapasztalatlanabbak előtt.
--A tárgyilagosság ismeretlen volt ebben a témában. Mindenki, mindig, pontosan meg tudta állapítani, hogy az előadó szövegének hány százaléka kapcsolódik erősebb-gyengébb szálakkal a valósághoz, ezért túl merész dolgokat nem illett elmesélni. Az iskolai koedukáció ismeretlen volt abban az időben, ha jól emlékszem az ötvenes évek elején ültették először egy terembe a fiúkat, meg a lányokat. Az érdeklődés tehát feszült volt, mint azt íj. A legszerencsésebbeknek -utólag úgy tűnik nekem is - a fiúkéhoz hasonló kíváncsisággal felvértezett leányokat sodort útjába a sors. Ilyenkor aztán mindent, vagy majdnem mindent megtudhattunk a másik nemről. Mint említettem, voltak izgalmas élményeim, között olyanok is, amelyeket pedig soha nem oszthattam meg senkivel, sőt a legizgalmasabb események örökre bennem maradnak. Ha feltártam volna őket, mindig olyan valaki került volna bajba, - velem együtt - akit barátaim is jól ismerhettek.
Azt már itt az elején el kell mondani, hogy szerelmeim két csoportba tartoztak. Az első csoportba a plátóiak, hozzájuk kristálytiszta, légies érzelmek fűztek, míg a második csoport tagjai érinthetők, megismerhetők megfoghatóak voltak, sőt, a valamivel későbbre tervezett házasságkötés is velük kapcsolatban jöhetett szóba. Természetesen, az állandó információbővítés érdekében, további folyamatos kapcsolatot tartottam fenn korosabb barátaimmal, idősebb férfiismerőseimmel is, bár utóbbiak nem segítettek kellő mértékben a kívánt ismeretek eléréséhez, hiszen a kor prüdériája éles vonalú határt szabott tájékoztatási lehetőségeiknek.
Aztán amikor hatévesen iskolába kezdtem járni, eldöntöttem, hogy nem húzom tovább az időt. A gyönyörű Csillával, döntésre vittük a dolgot, és szünetekben a kályha mögött csókolóztunk mindaddig, míg irigyebb fiútársaim nem kezdtek bennünket molesztálni. Az örök életre ígért hűség azonban csak addig tartott, míg nem kerültem kórházba, megszakítva a tanévet.
Betegségem utáni nyáron már erősen lábadoztam amikor Kittivel megismerkedtem. A lány, - bár egyidősek voltunk - sokkal nyitottabb volt mint én, mert egyből azt kérdezte tőlem, hogy az enyém szőrös-e már? Hát, erről szó sem volt, de ilyet egy férfi nem vall be. Csak, ha rábizonyítják!
- Az enyém már az! - mondta büszkén, majd megkérdezte, hogy láttam-e már szőröset?
-Persze láttam, de az nem igazi látás volt, csak olyan…
Utólag be kell vallanom, hogy szőrt, egyáltalán nem is láttam ezért nagyon vártam már egy alaposabb átvizsgálás lehetőségét.
Kittiék hatalmas parasztházban laktak, amelynek padlására felhívott. Egy derékvastagságú gerendára kuporodva kukucskáltam, hogy megláthassam a bozontos csodát.
Az egyik tetőablak ki volt támasztva, rajta keresztül vakító fénnyel vetült be a napsugár, mintha reflektor lett volna, fényében apró porszemek táncoltak. Kitti beleállt a fénybe akár egy színésznő, fellebbentette kis piros pöttyös kartonruháját és térdig lehúzta bugyiját, amely a sok igénybevételtől itt-ott egy kicsit mintha koszos lett volna már. Közben diadalmasan mosolygott rám. Figyelmesen előrehajoltam, de ott egy árva szőrszál sem volt.
- Azok a kis fényesek - bizonygatta, de én semmit sem láttam. Ilyen mezítelennel meg, találkoztam én már számtalanszor. Ha valamelyik lánnyal bújócska közben egy helyre bújtunk és a hunyó nem talált meg bennünket, a következő számoláskor nem szoktunk előjönni, csak ha hallottuk a névre szóló kereső hangokat. Előfordult néha, hogy anyám valamelyik barátnőjének lánya nálunk aludt. Rengeteg tanulmányt folytattunk az ilyen alkalmakkor, de szőröset...
Kitti láthatta arcomon a csalódást, ezért hogy mentse a helyzetet, azt kérte, hogy én is mutassam meg. Innen már bátran belementem a dologba, hisz nem kellett szégyenkeznem, csupasz voltam mint ő. Miután alaposan szemrevételeztük és megtapogattunk egymást, eldöntöttük, hogy mindkettőnké olyan, mint amilyenekkel eddig találkoztunk. Tán jóvátételnek szánta, felguggolt egy gerendára, és megmutatta, ő hogy pisil.
-Akarsz velem…?- kérdezte hirtelen új barátnőm, és ettől egy kicsit zavarba jöttem, mert bár kétértelmű mondatokból már gyanítottam, hogy van olyasmi pontosan nem ismertem sem a szó jelentését, sem a dolog technikáját. Ráadásul, még soha nem is csináltam. Ügyes kis kezével – sokkal tájékozottabb volt mint én - néhány pillanat alatt olyan hatást ért el velem, amelyen még én is meglepődtem. Aztán hirtelen egy puszit adott rá. Sehol sem voltam ismereteimmel, pedig közel egykorúak voltunk.
-Na...? – kérdezte, és kicsit előretolta a csípőjét.
-Majd odateszem én nektek, az anyátok úristenit büdös csavargó kölykök. Mit műveltek itt? (A nyomdafesték miatt, ez egy szelídített változat!)
Kitti anyja, olyan észrevétlenül mászott utánunk a padlásra, hogy még egy lépcsőnyikorgás sem árulta el. A bozontos fekete hajú asszonnyal addig soha nem találkoztam, szerintem tisztára úgy nézett ki mint egy boszorkány. Az is felmerült bennem, hogy úgy repült fel. Kezében azonban, seprő helyett hosszú nyelű ostor volt, amelynek szíjával végigvágott Kitti meztelen fenekén, de a szíj vége az én arcomra csapódott, a szememtől pár centire.
Biztos voltam benne, hogy ott fog megölni mindkettőnket, de az ügyes kis Kitti megmentette a helyzetet, mert anélkül, hogy felrántotta volna bugyiját, futni kezdett a padlásajtó felé.
Egy darabig meg voltam dermedve, hisz úgy neveltek, hogy soha nem szabad elfutni egy felnőtt elől, de aztán én is megcéloztam az ajtót. Szerencsére nem ért utol, viszont még vagy kétszer végigvert az ostorral, egyik ütés a mezítelen lábszáramat találta, de kit érdekelt az akkor? Közben rémséges hangon ordítozott, hogy majd megmondja anyámnak, meg, hogy az anyám is egy jóféle, ha ilyenekre tanít.
Még két napig nagyon be voltam tojva, ugyanis nem tudtam biztosan, hogy tényleg ismeri-e anyámat, aki zaklatott viselkedésem miatt azt hitte, megbetegedtem. Otthon ugyanis el kellett magyaráznom a képemen lévő piros csík eredetét, és szent fogadalmat tenni, hogy soha nem mászok többé olyan fára, amelyen tövisek vannak, hiszen a lábszáram is „össze volt karcolva”.
Életem későbbi szakaszában még sokszor elgondolkodtam, mi mindent láthatott már Kitti addig az esetig, hisz annyira felvilágosult volt. Vagy én voltam nagyon lemaradva? Ráadásul becsapott, hisz boszorkány anyja loboncos sörényén kívül, semmi szőrt sem láttam.
Az eset után egy darabig úgy éreztem, hogy örökre végeztem a nőkkel, de aztán az idő szépen gyógyítgatta lelkem és testem sebeit.

2010. május 13., csütörtök

A SZIVÁRVÁNY ÚTJÁN

Kristóf még csak akkor várta ötödik születésnapját, amikor egy alkalommal Nagypapáéknál nyaralt. Gyönyörű nyár volt! Apró kezét nagyapó tenyerébecsúsztatta, akinek hatalmas kérges tenyere majdnem a gyermek könyökéig ért.Mindennap nagy sétákat tettek a kertben, és tüzetesen megvizsgálták az ott található növényeket.
-Megint nőtt az uborka! - ujjongott Kristóf.-Akkor estefelé szedünk belőle a Maminak – mondta nagypapa. -Szereted a kovászos uborkát?
-Nem tudom - ismerte be férfiasan a gyermek.
Ezután végigsétáltak a gyümölcsfák alatt, és megállapították, hogy acseresznyefáról lassan le lehet szedni a seregélyhálót, hisz már csak mutatóban van rajta néhány túlérett gyümölcs, melyeket meg is kóstoltak.
-Ilyenkor a legfinomabb, de ezt a seregélyek is tudják. Nézd csak, hogy leselkednek a nagy diófáról.
Megnézték az almafákat, nagypapa elmagyarázta, hogy némelyik alma miért nagyobb mint a többi, mások miért pirosak. Miért lehet, a nyári almát már megkóstolni, és mikor lesz jó a többi. Szerencséjük volt, az egyik szilvafán Kristóf meglátott egy hatalmas zöld sáskát, amelyet Papa sikeresen nyakon csípett. A kisfiú soha nem látott még ehhez hasonló teremtményt, ezért nagyapa mesélt róla. Elmondta az egyiptomi sáskajárás történetét, és a Romániában nem túl régen előfordult inváziót is megemlítette.
-Ha bementünk, elaltatjuk éterrel, és feltűzöm neked egy gombostűre – mondta nagypapa.
-Az nem fáj neki?
-Nem, csendben elalszik, és legalább nem hívja meg ide a rokonait.
A gyermek ámuldozott a mérhetetlen sok szilván, amelyek majdnem letörtékmár az ágakat.
-Egy-két hét, és ezt is lehet szedni, mert korai fajta – örvendezett nagypapa.
Megnézték az illatos sárgabarackokat, a hatalmas szemű mandulát, meg a hatvan éves körtefákat is. De nagyapa, minden fája közül a nagy diófára volt a legbüszkébb.
-Van már, talán nyolcvan-kilencven éves is, még édesapám ültette..
Aztán végigsétáltak a gyümölcsös szélére telepített virágoskert mellett, amelyik az öreg minden tiltakozása ellenére került a fák szélére. Mindig azt mondja, hogy van elég hely a portán, legyen másutt a virágoskert. Hát volt is! Szinte minden tenyérnyi terület teli volt virágokkal. Mami szerint virág mindenhova kell, így tud szedni mikor a temetőbe megy.
-Miért visz mindig virágot Mami a temetőbe, úgyis hamar elhervad, és másikat kell vinni?
-A virág illatos, szép, és őseink lelkei mindig a szép dolgok felett lebegnek.
-És lehet találkozni a lelkükkel?
-Hát azok a lelkek bennünk is itt vannak – igyekezett megmagyarázni nagyapa Mindig, minden cselekedetünkben részt vesznek , ezért naponta találkoznak velünk. Aztán meg, vigyáznak is ránk. Imádkoznak, hogy minden dolgunk jól menjen, hogy ne érjen baj bennünket, szerencsések legyünk – mondta az öreg, de kifogyott belőle a meggyőződés, és arra gondolt nem kezd olyan dolgokról mesélni, amelyeket nem tud jól befejezni.
-Akkor a kertre is vigyáznak, hogy szépen nőjön minden?
-Persze! Az ősök szelleme itt lebeg a kert fölött, és a mi munkánkat is segítik. Amit és ahogy őseinktől tanultuk, azt, és úgy csináljuk, hogy minden szép és jó legyen.
-Hűha! -Kristóf elgondolkodott. - Akkor miért kell permetezni, nem vigyáznak a szellemek? Meg a seregélyeket sem zavarják el...
-Ezt beszéld meg a Mamival, Ő majd pontosan elmagyarázza neked.
Aztán végignézték a virágoskertet, az illatos liliomokat, verbénákat, aszegélynek ültetett levendulabokrokat, és papa hangosan megállapította, hogy csodálatos dolog a természet.
-És az micsoda?
-Hát, a természet a világ egésze, melyben ember, állat növény, együtt találja meg a helyét. Figyeld csak azt a méhecskét, amelyik odaszállt a virágra. Felszippantja anektárt, abból méz lesz, amit majd kipörgetek, és télen finom mézünk lesz a teába.
-Hát a levendulát mire használják?
-Azt Mami egy zacskóba rakja, és be szokta tenni a tiszta ruhák közé, amitől jóillatuk van. Te is érezted már amikor tiszta ruhát veszünk elő. Igaz?
-Igaz. -ismerte el Kristóf, és szétmorzsolt egy levendulaágat újaival.
Abban a pillanatban hatalmas vízcsepp hullt kézfejére.
-Jaj! Letojt egy madár.
-Nem hiszem, -mondta nagypapa, valószínűleg eső lesz, induljunk befelé.
Amikorra a kert elejére értek, már egyre sűrűbb cseppekben esett az eső.
-Hogy lehűlt a levegő, csak nehogy jég legyen – aggodalmaskodott nagypapa.
Csuromvizesen értek be a lakásba. Mami azonnal átöltöztette Kristófot, papára pedig rákiáltott.
-Gyorsan csukd be az ablakokat a szobában, és engedd le a redőnyt.
De addigra már, mintha dézsából öntötték volna... Dörgött, villámlott, és olyanszél kerekedett, hogy a fák mélyen meghajoltak, mint a sarki boltos szokott mami előtt.
Nagypapa résnyi kukucskálót hagyott a redőny alatt, és odaült Kristóffal az ablak elé.
-Ne üljetek az ablak elé viharban! - mondta Mami.
-Ide nem esik be! - védte pozícióját Papa, de azért szorosabban ölelte magához Kristófot, aki az iménti zuhanytól még vacogott picit.
Aztán egy hatalmas dörrenés következett, majd még hatalmasabb recsegés-ropogás.
Kissé szűnni látszott az eső, ezért nagypapa kilépett a teraszra, és nézett hátra, a kert vége felé.
-Ez a nagy diófánk volt! - mondta amint visszajött.
-Te meg minek mászkálsz ki ilyenkor? - veszekedett Mami.
-Nem hallottad? Belecsapott a villám a nagy diófába...
Hirtelen ismét feltámadt a szél, és a háztető cserepei, meg az udvaron hagyott vödrök különös üveghangon kezdtek kopogni. Kristóf odasomfordált az ablakhoz, és ki akart leselkedni.
-Atyaúristen! Itt van a jég! -Kiáltotta Mami. Azonnal engedjétek le a redőnyt.
De Papa addigra ezt már magától is megtette. Ezután Kristóf számára szokatlan dolgok történtek. A nagyszoba ablakának egyik redőnyét kitépte a szél, és a zászlóként lobogóműanyagot, röptében szétforgácsolta a jég olyan apró darabokra, mint egyszéttépett újságpapírt.
A spejz és a fürdőszoba dupla ablakain betörte az üvegtáblákat a zöld falevelekkel keveredett piszkos sárga jég, és nagy kupacban megállt belül, az ablakpárkányon. A ház hátulja felől olyan hangok hallatszottak, mint amikor kőművesek kaparják a vakolatot.. A tető kopogott, mintha diót öntöttek volna ki egy óriási zsákból. Mami erősen szorította magához Kristófot, és a szoba legvédettebbnek tűnő közepére húzódott vele, egy kis székre.
-Drága jó Istenem segíts meg bennünket – imádkozott hangosan.
Kristóf nagyapjához fordult.
-Papa! Ilyenkor nem tudnak segíteni az ősök szellemei?
Mami még jobban szorította a gyermeket. -Hallgass kisfiam, hallgass...
Fél óra múltán lecsendesedett a vihar. Nagyapa kiment az udvarra, hogy megnézze mi maradt,Kristóf pedig faggatni kezdte Mamit.
-Papa azt mondta, hogy te fogsz mesélni az ősök szellemeiről. Most miért nem segítettek? Megharagudtak ránk? Lehet, hogy a sáska miatt? Még nem is altattuk el, oda tettem a sapka alá.
-Tudod kisfiam, Isten ilyenkor haragszik az emberekre. Nem a sáska miatt, nem. Az emberek néha sok gonoszságot követnek el.
-De ti nem csináltatok gonoszságot...Én sem! - mondta Kristóf meggyőződéssel.
Nagypapa jött be.
-A ház hátulján nem maradt egy tenyérnyi vakolat, az ablakok kitörve, minden növénynek vége, mázsaszám áll a gyümölcs a fák alatt. Még a faágakat is hosszában széthasogatta a jég. A zománcos vödreidet kint hagytad az udvaron, mind el lehet dobni. A kutya annyira fél, hogy ebben az életben már nem fog kijönni a házából. Nem maradt egy szál virágod. Amit szétvert a jég, azt most mossa el az eső. A nagy diófa szilánkokban...
Az öreg arcán végigfolyt egy esőcsepp, de úgy látszott, mintha a szeme sarkából indult volna.
Telefonálj a gyerekeknek, hogy vigyék haza Kristófot.
-Én is kimehetek? - kérdezte a gyerek.
-Még esik, Mamival kimehettek ide az ajtó elé, de hátra nem mehetsz.
Amint kiléptek az ajtón, azonnal szemükbe tűnt egy hatalmas szivárvány,
amely a kristálytiszta levegőben átívelte az egész látóhatárt. Kristóf még soha nem látott ekkora szivárványt, csak képeken. Tágra nyílt szemekkel nézte, és megkérdezte Mamitól.
-Ilyen az igazi szivárvány?
-Igen kisfiam, ezen a színes úton jön le a földre Isten szeretete, azt jelenti, hogy már nem haragszik az emberekre.
Hát..., jobb lett volna, ha már előtte sem haragszik. - mondta a gyermek, és bement, hogy a sapka alól szabadon engedje a sáskát.

2010. március 15., hétfő

Rétalap, 2006.

AZ ÜZLET, AZ ÜZLET!

Olvastam valaha egy novellát, amelyik egy, a mi kis településünkhöz hasonló falucskáról szólt. A falu lelkipásztora szeretett reggel pihengetni egy keveset, ha nem volt hajnali mise.
Volt a falunak egy tekintélyes tehéncsordája, amit reggelente a jámbor tehénpásztor egy tülökből készített kürttel szokott összetrombitálni. Hogy, hogy nem, de leghangosabban mindig a plébános úr ablaka alatt fújta a kéretlen ébresztőt, talán arra gondolt, hogy szegről-végről kollégák, merthogy mindketten pásztorok.
A plébános restellt szólni a korai kürthangért, csak forgolódott ágyában. Egy szép nyári hajnalon, amikor megszólalt a lélekromboló áloműző hangja, kinyílott a plébános úr ablaka, maga a tiszteletes is megjelent, és így szólt a pásztorhoz:-Édes fiam, ilyen cifrázós, tekergős szép kürtszót, még életemben nem hallottam. Fogadj el egy kis erősítőt, hogy jobban menjen a fújás. A csorda gyanútlan őrzője vidáman felhajtotta a szíverősítőt, majd tovább indult, de még cifrábban, még hangosabban jöttek a hangok az árva tűlökből.Másnap hajnalban, kifejezetten a plébánosnak talált ki újabbnál újabb dallamokat, de nem tudta sokáig fújni, mert kinyílott a zsalugáter, és megjelent a tiszteletes a stampedlis pohárral.Így ment ez egész héten. A következő hétfőn nem nyílott ki az ablak, akárhogy cifrázta is a tehénpásztor. Kedden sem lelt fogadtatásra művészete, pedig hosszú percekig fújta a tülköt, amely már majdnem kiegyenesedett a sok fújástól.
Mindhiába, dehát indulni kellett a tehenek után!Szerdán sem nyílott ki az ablak, ekkor csak alig egyet kettőt fújt a pásztor, de csütörtökön, már három házzal a plébánosé előtt abbahagyta a dudálást, és csak öt-hat házzal arrébb kezdte újra.-Tuggya ki fog ingyen…
Lehet, hogy nem egész így szólt a több mint negyven éve olvasott történet, de ez volt a lényege, és bizony minden reggel eszembe jut, amikor ablakunk alatt megjelenik az első dudálós autó. Jó hosszan dudál, mert neki az a célja, hogy eladja a kenyeret, amit ezzel a kürtszóval reklámoz. Nekem meg az a célom, hogy akkor aludjak, és annyit, amikor, és ahogy sikerül.Alhatnék én nappal is, de akkor jön a „Szólj anyádnak jöjjön ki…” nótát fújó nyalókás-autó, majd a tápkereskedő dudálja autójával, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös…”. Aztán valamilyen autó a Híd a Quay folyó felett c. film elrondított betétdalát játssza szorgalmasan. Később megérkezik a másik nyalókás autó, utána még Boci-boci tarkával a tejes, aztán úgy tűnik vége.
Tévedés kb. hetenként végiggurul egy fehér autó, amelyikből azt kiabálja egy női hang, hogy megvásárolná a kispárnát a fejünk alól, (úgysem tudunk aludni). Nem tudom mekkora üzlet lehet hetenként rájönni, hogy senkinek nincs eladó tolla, hisz ami volt, azt már régen felvásárolta egy másik kereskedő.Háááááát, van még a szódavizet árusító, meg a gázpalackkal kereskedő, meg a cirkuszos, meg a, …..meg a!Most, szedem a gyümölcsöt a kert hátuljában, abból majd pálinkát főzetek, amivel ráveszem a dudálókat, hogy leghangosabban a polgármester úr háza előtt tülköljenek, mert Ő szereti a zenét.Nem lesz szerencsém, mert ahogy ismerem, koránkelő ember. Esetleg, ha visszafeküdne…

2009. december 26., szombat

Rétalap óvódásainak, 2009. Karácsony

SZERETET

Így, Karácson táján lelkem szeretettel van tele,
Annyi benne a szeretet, több már nem is fér bele.
Szeretem az embereket, akivel csak tehetem,
Megpuszilom, némelyiket a szívemre ölelem.

Szeretem a madarakat! Mindegy cinke, vagy veréb,
Gondolkodom, ilyen hóban, mi lesz náluk az ebéd.
Édesapámat megkérem, vágjon ketté egy tököt,
Majd kirakom egy kis fára, a kertben, az ól mögött.

Teszünk bele napraforgót, szalonna darabokat,
Így szerzünk a madaraknak boldog ünnepnapokat.
Aztán a meleg szobából, az ablakból figyelem
Örülnek-e a madarak, integetnek-e nekem.

Úgy gondoltam teljes mindegy Karácsony, vagy hétköznap,
Eztán mindig adok enni, az apró madaraknak.
Tavasszal majd visszajönnek. És énekelnek nekem.
Így lesz majd a SZERETETTŐL, boldogabb az életem.

Ha jóllakott minden madár, akkor én is pihenek,
És úgy várom a Karácsonyt. Az emberek ilyenek!
Előbb, még egy dolgom akad. Az udvarra kiállok,
Minden embernek, madárnak, szép Karácsonyt kívánok.

2009. december 11., péntek

Kisalföld, 1992. december 31.

SZER(ETET)TEL


Így karácsony táján, lelkem
Szeretettel van tele.
Annyi benne a szeretet,
több már nem is fér bele.

Szeretem a kedvesemet
-nem túl nagy kunszt, máskor is-
főnökömet is szeretem,
megcsókolnám százszor is.

Szeretem a kéményseprőt,
kedvelem a szemetest,
imádom az étteremben
a pincért, a kenyerest.

Szeretem a szabálysértőt,
az ittasan vezetőt,
Ki kocsimat összetörte
a minap. A ház előtt!
Szeretem a zsebeseket!
(azért azt megfogadom
bármennyire bírom őket,
pénztárcámat nem adom.)

Szeretem a fenyőárust,
a péket, az utcanőt,
a gépjármű-biztosítót,
Meg egyéb adószedőt.

Bevallom, hogy pár napig még
türelmesen szeretek,
hisz karácsony után, úgyis
Elmúlik e szeretet.

Azután már a lelkemből
nem hajtanak virágok.
azt figyeld meg, majd új évre
Kiknek, miket kívánok!

2009. december 2., szerda

NYOSZ Pályázatra, 2009.

ALKONY


Kint vihar tombolt, benned emlékek,
Akkor is, most is azt hitted, véged.
A vihar elmúlt, dalol egy sármány,
Kristályként ragyog fent, a szivárvány.
Délután van csak, ez még nem alkony
Virágillatban fürdik a balkon
Messzi, hallik még a madár ének,
De az utcai lámpák már égnek.
Rádióból száll egy régi dallam,
Senki nem hallja, dúdolod halkan.
Hogy felkavart a húsz éves emlék...,
Mintha csak most történt volna, nemrég.
Mikor még hitted, megállt az idő,
Letépett virág mind újra kinő,
Akiket szeretsz veled maradnak,
Sosem halványul fénye, a Napnak.
Bármennyi év is szállt el azóta,
Legbelül frissen él még a nóta.
Szépen szólt együtt, de ő már hol jár?
Istenem, mennyi új nóta szólt már...

Milyen vihar volt! Ó, hogy megtépett
Összetört benned minden jót, szépet.
Délután van csak! Nem alkony ez még.
Húsz éves voltál, és karcsú, nemrég.
Alig hitted, hogy változott bármi
Emberek közé akartál járni.
Egyszer hívtak a nyugdíjasklubba,
Aztán magadtól..., újra, meg újra.
Beülsz, beszélgetsz, ámulva látod,
Hasonlót érez sok új barátod.
Mennyivel könnyebb, ha megbeszéled
Amit éreznek, te is azt érzed.
Egy kirándulás, pár közös nóta,
Jaj, de hiányzott már évek óta.
Sok az új barát, a dal is új tán',
Együtt jártok, a szivárvány útján.
Majd csendes téli estéken, olykor
Megemlékeztek sok szépről, jóról
Ültök, teáztok, néha egy vendég...
Te érzed majd, hogy nem alkony ez még!