2009. december 26., szombat

Rétalap óvódásainak, 2009. Karácsony

SZERETET

Így, Karácson táján lelkem szeretettel van tele,
Annyi benne a szeretet, több már nem is fér bele.
Szeretem az embereket, akivel csak tehetem,
Megpuszilom, némelyiket a szívemre ölelem.

Szeretem a madarakat! Mindegy cinke, vagy veréb,
Gondolkodom, ilyen hóban, mi lesz náluk az ebéd.
Édesapámat megkérem, vágjon ketté egy tököt,
Majd kirakom egy kis fára, a kertben, az ól mögött.

Teszünk bele napraforgót, szalonna darabokat,
Így szerzünk a madaraknak boldog ünnepnapokat.
Aztán a meleg szobából, az ablakból figyelem
Örülnek-e a madarak, integetnek-e nekem.

Úgy gondoltam teljes mindegy Karácsony, vagy hétköznap,
Eztán mindig adok enni, az apró madaraknak.
Tavasszal majd visszajönnek. És énekelnek nekem.
Így lesz majd a SZERETETTŐL, boldogabb az életem.

Ha jóllakott minden madár, akkor én is pihenek,
És úgy várom a Karácsonyt. Az emberek ilyenek!
Előbb, még egy dolgom akad. Az udvarra kiállok,
Minden embernek, madárnak, szép Karácsonyt kívánok.

2009. december 11., péntek

Kisalföld, 1992. december 31.

SZER(ETET)TEL


Így karácsony táján, lelkem
Szeretettel van tele.
Annyi benne a szeretet,
több már nem is fér bele.

Szeretem a kedvesemet
-nem túl nagy kunszt, máskor is-
főnökömet is szeretem,
megcsókolnám százszor is.

Szeretem a kéményseprőt,
kedvelem a szemetest,
imádom az étteremben
a pincért, a kenyerest.

Szeretem a szabálysértőt,
az ittasan vezetőt,
Ki kocsimat összetörte
a minap. A ház előtt!
Szeretem a zsebeseket!
(azért azt megfogadom
bármennyire bírom őket,
pénztárcámat nem adom.)

Szeretem a fenyőárust,
a péket, az utcanőt,
a gépjármű-biztosítót,
Meg egyéb adószedőt.

Bevallom, hogy pár napig még
türelmesen szeretek,
hisz karácsony után, úgyis
Elmúlik e szeretet.

Azután már a lelkemből
nem hajtanak virágok.
azt figyeld meg, majd új évre
Kiknek, miket kívánok!

2009. december 2., szerda

NYOSZ Pályázatra, 2009.

ALKONY


Kint vihar tombolt, benned emlékek,
Akkor is, most is azt hitted, véged.
A vihar elmúlt, dalol egy sármány,
Kristályként ragyog fent, a szivárvány.
Délután van csak, ez még nem alkony
Virágillatban fürdik a balkon
Messzi, hallik még a madár ének,
De az utcai lámpák már égnek.
Rádióból száll egy régi dallam,
Senki nem hallja, dúdolod halkan.
Hogy felkavart a húsz éves emlék...,
Mintha csak most történt volna, nemrég.
Mikor még hitted, megállt az idő,
Letépett virág mind újra kinő,
Akiket szeretsz veled maradnak,
Sosem halványul fénye, a Napnak.
Bármennyi év is szállt el azóta,
Legbelül frissen él még a nóta.
Szépen szólt együtt, de ő már hol jár?
Istenem, mennyi új nóta szólt már...

Milyen vihar volt! Ó, hogy megtépett
Összetört benned minden jót, szépet.
Délután van csak! Nem alkony ez még.
Húsz éves voltál, és karcsú, nemrég.
Alig hitted, hogy változott bármi
Emberek közé akartál járni.
Egyszer hívtak a nyugdíjasklubba,
Aztán magadtól..., újra, meg újra.
Beülsz, beszélgetsz, ámulva látod,
Hasonlót érez sok új barátod.
Mennyivel könnyebb, ha megbeszéled
Amit éreznek, te is azt érzed.
Egy kirándulás, pár közös nóta,
Jaj, de hiányzott már évek óta.
Sok az új barát, a dal is új tán',
Együtt jártok, a szivárvány útján.
Majd csendes téli estéken, olykor
Megemlékeztek sok szépről, jóról
Ültök, teáztok, néha egy vendég...
Te érzed majd, hogy nem alkony ez még!

2009. november 3., kedd

2002. 10. 29.

ELŐPIA AZ UTÓPIÁRA

(Választ-ások)

-Jónapot!
-Nnnnapot!
-Maga nem idevaló?
-Nem, a Holdról jöttem!
-Úristen! Hogy fog hazaérkezni a választásokra, vagy maguknál nincsenek választások?
-Mi az a választás?
-Hát, különböző érdekcsoportok közül az emberek, a nekik legszimpatikusabbra szavaznak és akik a legtöbb szavazatot kapják, négy éven át irányíthatják a közélet minden rezdülését.
-Azokat is, akik nem rájuk szavaztak?
-Persze! A többség dönt elv alapján.
-Aztán négy év után, miért kell újra...?
-Mert addigra kiderül, hogy nincs aki mindenkinek jó, így aztán mindig újakat próbálnak ki.
-De miért nem választják ki azokat, akik és amik rosszul működtek, a többi, a jó, meg maradhatna. Ez talán mindenkinek jó lenne.
-Mert a másik csoport, csak azértis többet igér, hogy bekerüljön a hatalomba.
-Miért, a hatalomban jó?
-Hát bizony... eleinte. Aztán úgyis kiderül, hogy felét sem tudják teljesíteni az ígéreteknek, ami miatt aztán majd menniük kell.
-Olyanok is vannak, akik betartják amit igérnek?
-Ááá. csak igérik! De még ha akarnák sem tudnák betartani, mert aztán a vesztesek négy éven át "betartanak" nekik.
-Minden igéretet betartanak?
-Dehogy! Akadályozzák őket! Ezt csak így mondják!
-De akkor erre az egész ország lakossága ráfizet. Egyik ciklusban a kékek gyóznek, a másikban a sárgák. Minden pénzük festékre megy el, hiszen ilyenkor át kell festeni mindent nem?
-Így valahogy, de mégsem akarnak színtelenek lenni.
-Mert az jó lenne ?
-Egy fenét! Már egy egész sereg színtelen ország van, mi lennénk köztük a legutolsók.
-Akkor meg minek?
-Hát, a színteleneket kevesebben piszkálják.
-És a szinesek miért piszkálják egymást?
-Mert más a színük, mint a többieknek!
-Olyan is lehet, hogy akik már meg voltak választva, most újra...
-Persze, ha jobb programot hírdetnek, mint a többi.
-De, ha egyszer már hírdettek...
-Az most nem éredekes, azt már elfelejtették az emberek, volt rosszabb is, jobb is.
-Na, ég magával, én utazom haza a Holdra.
-Ott egyszerűbb?
-Valamivel! Ha ott kiderül valakiről, hogy elbuherált valamit, áttelepitjük egy másik bolygóra, ott aztán csinálhat minden ostobaságot.
És például, hová telepítik őket?
-Mindig máshová! Az utóbbi ezer évben például ide a földre, Magyarországra!

Kisalföld, 1992. 07. 27.

ÚRI MURI ’92

-Azt játsszátok nekem, hogy: ”Ha énnékem sok pénzem lesz...”Csóró András a zsebéhez nyúlt, ahol a pénztárcája szokott lenni, fizetni akart.
-Gyerekek...nincs meg a...ellopták a pénztárcámat!- ugrott fel. A négy főből álló társaság tagjai, bambán bámultak rá. Megpróbálták visszalódítani alkoholba áztatott tudatukat erre a világra, ahol pincér, család várja őket elszámolásra.
-A nő! Az a fekete nő, akivel táncoltál! Azért ölelgetett az téged annyira.
-De hát, gyerekek,! A fizetésem, a prémium, meg a túlórák...
Egyikük zavartan kotorászni kezdett a zsebében.
-Én is táncoltam vele.
Mindannyian az ajtó melletti asztal felé fordultak, ahol a fekete nő egyedül ült. A szék, most üres volt!
-A rohadt...!
A pincér, - mintha csak őt szólították volna - megjelent az asztal körül ácsorgó társaság mellett, és a karjára vetett fehér kendővel legyezgetni kezdte a kiszóródott cigarettahamut.
-Parancsolnak? -kérdezte.
-Ki volt az a fekete nő ott az ajtó mellett? Tudja, akivel táncoltam... táncoltunk?
-Kérem, én nem ismerem a kedves vendéget. Talán máskor is volt már itt egyszer-kétszer.
-Dehát, a pénzemet elvitte! Meglopott!
-Kérem, tessék körülnézni, hátha valamelyik zsebben...
-Egy havi fizetésem, meg a túlórák. Meg a prémium!
-Szabadna számolnom? Az urak talán kifizetik.
-Egy francot fizetik ki, én hívtam meg őket.

Kiforgatta a zsebeit, és mindent -koszos zsebkendőt, gyűrött cigarettásdobozt, bicskát és egy félbetörött piros műanyag fésűt- kirakott az asztalra mintegy igazolásul, hogy a pénz nincs meg.
-Megőrülök! - kiabálta. - Mit eszik a családom...?
-Figyelj ide Pistám! Igaz, hogy te hívtál meg bennünket, de hát mi kifizetjük... kifizethetünk mindent. Igaz gyerekek? Számoljon főúr!
-Igenis kérem. Volt egyszer három marhalábszárpörkölt, egy rántott borjú..., kovászos uborka..., kettő... négy... hat liter bor, nyolc konyak, meg négy víz. Számolhatok még valamit? Az összesen annyi mint...
-Gyerekek nem fizethetitek ki, azt én nem engedem!
-De igenis, kifizetjük. Adjatok egy ötvenest!
-Innen, most megyünk a rendőrségre és feljelentjük azt a büdös...
-De mi a fenét mondjak otthon?
-Egyenlőre mondd azt, hogy elveszítetted. - tanácsolta az egyik.
-Majd a rendőrség kinyomozza ne félj, azért fizetjük őket, nem?
Ahogy dülöngélve kifelé indultak a majdnem üres asztalok között, visszaérkezett a zenekar és játszani kezdeték a „Ha énnékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre” kezdetű dalt.
2001. december 1.

A VÁROS ÖSSZES VEREBE ...


Talán Önök közül is sokan emlékeznek még a Párist idéző régi őszökre. A győri Baross út két oldalán gömbplatánok álltak, leveleiket -amennyire a sűrű ágak engedték- elhullatták már, az ágak között pedig ott ugrált csivitelt csicsergett, a város összes verebe.
A naptárak, az 1965-öt, vagy a szomszédos éveket jelezték és ilyenkor már alig néhány letépetlen lap lógott rajtuk. Győr, a közelgő télre készült. Az emberek összehúzták magukon a kabátot, de a meg-megújuló szélrohamok elől nem a házak falához bújtak, inkább gondosan elkerülve az épületeket és a fákat, mindenki a sétáló utca kellős közepén igykezett haladni, a fákon ugrándozó verebek miatt.
Valahol a Baross út vége felé, egy kis ablakon keresztül, este hat órakor kezdték árúsítani a frissen sült tejfölös, fokhagymás lángost. Csak úgy az utcára ! Mindenki aki vett egy lángost,letépett belőle egy pici darabot és odadobta a verebeknek, akik nem veszekedtek rajta, jutott mindeniknek. Bent a kopott viaszkosvásznakkal leterített asztaloknál is lehetett fogyasztani de a hideg ellenére, alig akadt aki igénybevette a belső szolgáltatást.
Egy lángos egy forint tíz fillérbe került, egy liter hideg tej három forint volt! Az áraknak nem sok jelentősége van az időnek ilyen távlatából. Ha azt vizsgálnánk, akkor havi ezerötszáz lángosra valót keresett a démosz egy-egy egyede.Viszont az én ezerötszáz lángosomból, hatszázat az a főbárlő ehetett volna meg, akinél albérletben laktam.
A következő tavaszon csutkára metszették(ez itt müveltető ige !) fűrészeltették a fákat, a város közigazgatási,politikai vezetői, az elmúlt ősz verebei miatt.Ősszel egy utólagos revízió eredményeként még néhány centimétert levágtak az ágakból. A verebek ekkor az Arany János utcában -akkor még nem volt ott a város egyik legnagyobb árúháza- még meglévő fákra igyekeztek rátelepedni
A lángos árát előbb 1,90-re, majd két forint harmincra emelték. Akik ezt vacsorázták rendszeresen, azokat nem nagyon izgatta. Lakást úgysem tudtak volna vásárolni, hisz egy-egy „szövetkezeti” lakásért akkoriban már 120-150 ezret is elkértek, attól függően, hogy kinek adták azt.A fűtéshez való gázt, a győri Gázgyár maga állította elő és egy hatalmas futballabdává festett tartálybol osztotta szét azoknak, akiknek jutott. A házgyár még nem ontotta a mindeki számára elérhető panellakásokat,de nem is igazán volt még rájuk szükség, a városkörnyéki településekről még nem indult meg a mezőgazdaság perifériája, csupán az urbánus munkásosztály, a vaskos kereskedőréteg és a gyér létszámú értelmiség lakta a várost.
A következő évben aztán elfogyott a türelem! Eleinte védő-riasztó rendszereket emlegettek, platinaháló a Baross út fölé, vegyszeres verébirtás , -talán még idomított vadászsólymok is szóba kerültek- de az egyszerűség jegyében zajló szocreálnak megfelelően végül mégis a fák gyökeres kivágása mellett döntött a döntnök.
Még emlékszem a fákat kereső, csapatosan ide-oda röpködő verebekre, akik otthontalanokká váltak az új milliőben.
Attól kezdve -na, nem rohamos ütemben- a Baross út átalakult, arculata megváltozott.Minden évtizedben történt valami. Egy-két butik, fagyizó, egy-egy olyan bolt is megjelent a palettán, amelynek mind külleme, mind berendezése és árúkészlete megállta volna a helyét a bécsi Máriahilfer-en is, de mi ezt nem tudhattuk, mert akkoriban még nem gyakran engedtek oda bennünket.
A verebek eltűntek ! Annyira, hogy a minap arra sétálva már oda sem tudtam képzelni egy verebet a csillogó-villogó, tükörablakos boltok, kirakatok közé. Új kőburkolat, szobrok, szökőkutak, padok miegymás. A lángos helyén ma már pizzát árulnak.Ami viszont meglepetéssel szolgált, újra látok az utcában gömbplatánokat. Nem túl sokat, nem nagyon nagyokat, de vannak. Azokra feszítik ki a kereskedők reklámnak, a gyöngyégő-hálót karácsony előtt. Gyönyörű az egész, sziporkázó ékszerek a kirakatokban, drága ruhák, divatos parfümök, szinte minden.
De verebet, már nem látni! Vagy talán ebben a csillogó-villogó ,fényes kirakatú világban már nincs is veréb,csak papagájok paradicsommadarak és pávák vannak? Igaz, hogy már nem egy-tíz ám a lángos!

2009. november 1., vasárnap


RÉGEBBI ÍRÁSAIM


KISALFÖLD

ALACSONYAN SZÁLL A LADA / 1991. XI. 5.
AKINEK JOGOSÍTVÁNYT ADOTT... / X. 20.
A NYÁR VÁMSZEDŐI / 1993. VI. 19.
A SZERENCSÉTLEN / 1991. XII. 30.
A VÉLETLEN MŰVE
ÁRAM A KERÍTÉSBEN / 1993. VI. 18.
CIKIS BULI / 1991. VII. 31.
DALOL-E MÁR A KUTYÁTOK? / VIII. 27.
CSAK AZÉRT IS BÖSTÖRKÖDJÜNK
ÉN, TE, Ő / 1991. II. 18.
FANTAZMAGÓRIA
FEGYVEREK ÉS RÓZSÁK / 1992. VIII. 25.
FRONT VAN / 1991.VIII. 28.
GOND(OK) / 1992. XII. 28.
HUHHH...! / 1993. VII. 2.
HIÁNYZÓ HIÁNYÉRZET / VIII. 21.
JOGSI KÉTSZÁZEZERÉRT / VIII. 15.
JÓ TANÁCS / 1992. IV. 9.
JOBB KÉSŐN, MINT SOHA
KARÁCSONY / 1991. XII. 30.
KULCSOS GYERMEKEK
KÉTSZÁZ JÓ EZÜSTFORINTOK / 1993. VI. 25.
KRESZ DEMOKRÁCIA? / IX. 17.
MINDENKINEK TUDNI KELL / 1993. II. 10.
MINDEGY MELYIK ZSEBBE NY... / 1992. VIII. 14.
MÁS KÁRÁN...? / IX. 11.
MONDD A NEMED KEDVESEM
NEM AZÉRT A KÉT FORINTÉRT...
POLGÁRŐRSÉGET / 1992. XII. 19.
PRODUKCIÓÓÓ
(R)ÁFÁZUNK / VII. 7.
REPÜLÜNK A MESÉK KOCSIJÁN
RESERVATIO MENTALIS / II. 4.
SEGÍTSÉG
SEGÉDMOTOROK, Ó / 1991, X. 3.
SZÁGULDÓ ÖSZVÉREK / 1991. III. 21.
SZ(ÁMÍTÁS)TAN / 1993. I. 20.
SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK / 1992. XII. 30.
VARÁZSLAT NÉKÜL / 1993. I. 16.
VACAK SORS / 1992. III. 24.
stb.

2009. október 31., szombat

Kisalföld, 1993. 02. 10.

ADJON ISTEN JÓ NAPOT !


-Soha életemben még egy ilyen haszontalan, megátalkodott kölyköt nem láttam! -fakadt ki nagymama ismerősöm, majd hozzátette: -Igenis köszönni fogsz, másképpen délután nem jövök éred az óvodába!
-Ssssszia... sziszegte a kisfiú, és lehetett rajta látni, hogy pillanatnyilag engem utál legjobban az egész földkerekségen.
Hogy a gyerek mit, és hogyan köszönt nekem, óvodástársa nagyapjának, az már csöppet sem érdekelte a nagymamát. Az aktus lezajlott!
Magyarországon tényleg elég szerencsétlenül állunk a köszönéssel, üdvözléssel. Emlékszem mennyire zavart sráckoromban, hogy az akkori köszönési formula szerint „kezitcsókolomlajosbácsizni” kellett a sarki fűszerest. A gyerekek pedig úgy köszöntötték egymást, hogy: szervusz! Mit tudtuk mi, hogy az is a latin „servus humillimus” elkorcsosult változata, ami azt jelenti, hogy: alázatos szolgája!
A kamaszkorúak meg, amióta világ a világ, mindig hadilábon álltak a köszönéssel. A felnőtt kor küszöbén gyermeknek már, felnőttek még nem érzik magukat, e szerint már túl nagyok a csókolomhoz, de még nem érzik magukat elég nagynak ahhoz, hogy jó napot-ot köszönjenek. Közbülső út pedig nincsen! Pedig, ha csak két út van, az egyiket muszáj választani, mert másképpen a pelyhedző bajusz elől előgurgulázó „csóknapot hümm ...hümm lesz az eredmény. Legközelebb meg már igyekeznek majd elkerülni az üdvözlésre okot adó találkozást is.
A szülők -Isten tudja miért- gyakran bátortalanok arra nevelni gyermekeiket, hogy akár már hatéves kortól minden felnőttnek nézzenek a szemébe, és mondják bátran: Jó napot kívánok!
Picit hosszú, de szép, becsületes köszönés.
Hogy hányféle üdvözlés volt divatban a világon, szinte lehetetlenség volna megállapítani. De tény, hogy voltak nagy történelmi köszönések, üdvözlések, mint például a Circus Maximus gladiátorai ajkárol elhangzott : Ave Caesar morituri te salutant! - ami valami olyat jelent, hogy Üdv császár, a halálba indulók köszöntenek!
A magyarságnak volt alkalma megtanulni a „szalem alejkum” jelentését is, hiszen százötven éven át hallgathatták a törökök köszöngetését.
Van modoros köszönés, mint az „üdvözlöm”és modortalan, mint pld. a „...potkívánok”, vagy egyszerűen csak „...kívánok” Láthatjuk bármerre nézünk, , bármerre nyúlunk vissza régmúlt korokba, az emberi köszönés, köszöntés, üdvözlés, mindig, mindenütt jelen van.
Ennek alapján aztán feltételezhetjük, hogy az emberi kapcsolatokban a tisztlet, az elismerés, a bizalom, a barátság egyfajta kifejezésére használjuk, melyektől viszont nincs jogunk megfosztani sem sem embertársainkat, sem önmagunkat, mert minden elmaradó köszönéssel kevesebbé válik önbecsülésünk is.
Ha pedig az nincsen, akkor a végén már köszönni sem merünk majd egymásnak! Viszontlátásra

2009. október 23., péntek

2003.

VADONTAÚJ RÉGISÉGEK


Nem hiszem el hogy bárki nagyobb áhítattal lépne be egy múzeum ajtaján, vagy odahaza több szeretettel porolgatná a dédinagymamától örökölt faragott polcot, mint én. Nem biztos az sem, hogy az emberek többsége, sokkal több régi tárgyat zsúfol lakásába, hogy több emléket, fényképet gyűjtöget, mint családunk tagjai.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, olykor eretnek gondolatok támadnak bennem, amelyeket nem mertem még hangosan kimondani senki előtt. Arról van szó, hogyha alaposan belegondolunk, a régi, bizonyos esetekben gátja lehet az újnak. A régi, kishitűvé teheti a ma élőt. A régi, nehezítheti a maiak életét.
Ha valakinek van egy meghatározott nagyságú birtoka amelyen egy romlásnak indult épület foglalja el az utcafrontot, akkor azt az épületmaradványt le kell bontani, hogy új épülhessen helyette. Ha egy család már száztíz éve őrizgeti az üknagymama esküvői koszorújából származó fátyoldarabkát a két szál rózsamúmiával együtt, előbb-utóbb kénytelen lesz megválni a szükségtelen relikviától. Ha az udvar végében áll egy szekér, -melyet hetven éve azért tolt oda a nagypapa mert szétesett a kereke- és amelynek vontatásához már a második világháború óta nincs ló, akkor talán keresni kell valakit aki gyűjti a szekereket, vagy szüksége van rá.
Muzeológus barátaimat gyakran látogattam meg munkahelyükön, így pontosan tudom, hogy a múzeumok befogadóképessége, tárlókapacitása is, mennyire szűkre szabott. Valószínűleg a világ valamennyi múzeumában az a helyzet, hogy a raktárak, a pincék, -talán a padlások is- dugig vannak értékesebbnél értékesebb leletekkel, gyűjteményekkel. A képtárak kiállítótermei megteltek, az épületek pincéiben milliárdos vagyonok penészednek. Fenntartásukra, restaurálásukra, folyamatosan olyan összegeket fordít minden állam, amelyből bármely elmaradott afrikai nép éhezése azonnal, talán véglegesen megszüntethető lenne. A múzeumfejlesztésre egy idő után, valószínűleg már nem lesz több lehetőség, hiszen az már a környezet rovására menne.
Most pedig nézzük a jövőt! Jelen pillanatban az emberiség olyan számban él a földön, mint még soha. A velünk élő akármennyi milliárd, meg a naponta születő városnyi embernek, rövid idő alatt önálló, teljes életre lenne szüksége. Saját lakásra, munkahelyre, művészetre, érzelmekre. Saját világuk, feltehetően nagyban fog különbözni az elmúlt korokban élt emberekétől, ezért az emberek gyermekkora –életük negyed része- szinte azzal telik, hogy olyanná neveljük őket, amilyenek az előző korok emberei voltak. Ha valaki újat szeretne, ha valakit nem vonzanak a hagyományok, az hamar nehéz helyzetbe kerülhet. Pedig két generáció között is észrevehetők antagonisztikus különbségek, amelyek kialakulására folyamatosan számítani kell.
Az óvodában még mindig éneklik a kisgyermekek, hogy „… török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…”
Aztán az elemi iskolákban folytatódik minden, történelemoktatással, melynek során megtanulhatjuk Dugovics Títusz hősies cselekedetét. Láthatjuk, valamennyi nemzet igyekszik bebizonyítani, saját egyedei mennyivel nemesebbek, hősiesebbek, ügyesebbek, életrevalóbbak voltak mint a világ más… Bizonygatjuk a gyermeknek, hogy őseinknek milyen sokszor sikerült megverni, felnégyelni, elfoglalni, birtokolni mások földjeit, családját, vagyonát, tulajdonát. Gondosan ügyelünk arra, nehogy alább adjuk mint őseink, nehogy kevesebbek legyünk, nehogy megszűnjön gyűlöletünk azok iránt, akikről gyakran nem is tudunk semmit. Sajnos a szomszédos ország, ugyanerre oktatja gyermekeit, állampolgárait!
Az egész hercehurca, valószínűleg a keresztény egyház romosodó alapjaira épül. Gondolj csak bele, elindulhatnánk-e egy olyan Európába, ahol Dél felé a görögkeletiek, keleten a Mohamedánok, meg a Buddhisták imádkoznak, középen meg mi értelmeznénk negyvenféle keresztény vallásunkat, amelyeket jelen pillanatban sem sikerül az ökumenizmus bugyrába gyömöszölni?
Sok baj van itthon is, kevés a pap, túl nagy a katolikus egyház vagyona, (szellemi és kulturális) külső-belső lázadozások támadják a cölibátust, -amelyet még mindig igyekeznek életbe támogatni a vagyonösszetartás érdekében- de még mindig akkora tekintéllyel vesznek részt világunk ügyeinek intézésében, amely miatt mindenféle látszatengedmény presztízsveszteséggel járhatna. Az egyetemen, római jogból kell vizsgát tenni a hallgatónak, holott saját korának zegzugos útvesztőit sem tudja végigjárni a tanulmányi idő alatt. Később szakosodhat a jog nemzetközi tagozatára, hiszen a nemzetközi jog, mégsem lehet azonos a mi saját-, vagy a mások jogaival, hiszen teljesen egyforma jogszabályok esetén, a sokországos jogalkalmazás során, rövid idő alatt fény derülhetne a jogi huncutságokra.
Most az országok egyenként értelmezett jogi útvesztőiben, még hosszú ideig lehet hülyíteni az embereket. A mindenki egyenlő, de mi vagyunk a legegyenlőbbek elv, örökkön él és magasra tartjuk zászlaját. Szükség van erre,(?) mert máskülönben az ifjúság, akár már a harmadik felnövekedő generáció elfelejtené a hagyományokat. Elfelejtené gyűlölni a szomszédot, elfelejtené a tíz generációval előbb családján esett –vagy vélt- sérelmeket, valószínűleg eltörölné a határokat, és igen nagy a valószínűsége annak, hogy a bábeli konfliktus rövid időn belül feloldódna egy önmagától kialakuló szintetikus világnyelvben. Irány Európa! –hangoztatjuk manapság a szerencsétlen jelszót, amely deklarálása annak, hogy mi eddig nem abban a kultúrkörben léteztünk, ahová most beengednek bennünket, mint kutyát az előszobába. Természetesen, néhány előírást be kell tartanunk, hogy egyenlő tagjai lehessünk majd egy olyan közösségnek, amelyben nincsenek másokat szabályozó előírások, hiszen ott abszolút demokráciára számíthat majd a belépő(?). Hát, menjünk! Egye fene! Mégis jobb, ha sokan vagyunk.
Kovács néni is azért egyezett bele abba, hogy jól megépített családi házukat házgyári lakásra cserélje a férje, mert bízott benne, hogy annyi idegen ember előtt, nem randalírozik majd részegen mindennap, ahogy addig szokott.
Most az a kérdés, hogy meddig lehet őrizgetni a dédnagyapa aranyzsinóros dolmányát, lesz-e sokáig szükség a szocializmusból itt maradt - múzeumokba tömött - szobrokra, szokásokra, emberekre. Ki tudja, hogy mi a célja ennek a csoportosulásnak. A mi célunk a jólét (nem a jobblét!) lenne, de mit akarnak azok, akik eddig is jólétben éltek…?
Gondolj csak bele! Él a lakásotoktól nem messze egy család, -tudod, akiknek három (vagy négy, vagy öt…) gyerekük van, és a múltkor kikapcsolták a villanyórájukat. Nem gondoltál még arra. hogy összeköltözz velük?
Miért? Gondold csak végig, de ha véletlen mégis eszedbe jutna ez az összeköltözés, akkor azt miért tennéd? Csak?
Nem hiszem!

2009. szeptember 22., kedd

Címert, lobogót, nem illik mindenhol megjelentetni. Én is csak azon a jogon mertem itt ábrázolni kis falunk címerét, mivel anno., tervezőjeként magam ajándékoztam meg vele az itt lakókat. Hamarosan gyönyörű hímzett faluzászló is készült. Igazán büszke azonban csak akkor lennék rá, ha a település iskolájában tanuló bármely gyermek, emlékezetből le tudná rajzolni. Ennek jelenleg egy igen komoly akadálya van, falunkban megszűnt az iskola. 

A remény még nem teljesen...